A karácsonyi és az újévet váró gondolataim a hitről, annak erejéről, a reményről, illetve a bizakodásról szóltak. Ha egybe kellene foglalnom e három kifejezést, a bizalom szót választanám. A hit személyes bizalmunk Istenünkben és annak fiában, a megváltó Jézus Krisztusban, ami végül be fogja teljesíteni bizakodásainkat és reményeinket is.

Nehéz, de legfőképp ismeretlen, új kihívásokkal teli időszakot élünk. Bizalom, elszántság és kitartás: ez a három dolog nekem szinte minden esetben segít. Egyházunk ünnepei, liturgiái szintén megalapozzák, támogatják, erősítik boldogulásunkat. A születés misztériumát felölelő év végi napok után most a szentlélek kiáradásával - a pünkösddel - záródó feltámadás és az azt megelőző út időszakát élhetjük meg. Magunkénak érezhetjük azokat a naptári jeles napok iránymutatásával. A több mint két ezer év távlatában is aktuális párhuzamok nem véletlenek, egyesek néha intő jelként aposztrofálják őket. Én jóval inkább az isteni gondviselés, figyelem és szeretet megnyilvánulásának gondolom.

A farsangi időszak megszokott közösségi, szórakozásra lehetőséget adó rendezvényei elmaradtak. Az elmúlt évek fényében talán ezeket a napokat is hamvazószerdával megkezdődő böjt időszakához csatolhatnánk. Valóban, ahogyan az örömből, a könnyedségből, úgy a bánatból, a nehézségből is néha több, néha kevesebb jut. Mindettől függetlenül a számvetésre, az elhatározásra, a cselekvésre előbb-utóbb elérkezik az idő. Jézus a lélek hívására tölt negyven nehéz napot a pusztában, végül a gyötrelmek ellenére is ellenáll a Sátán kísértésének. Isten akaratát teljesítve, benne bízva cselekedett, tőle kapva az ehhez szükséges erőt. Ugyanígy kell hinnünk, higgadtan gondolkodni, megtisztulni. Legfőképpen gondolatban, lélekben, szellemben. Természetesen a testi megtisztulás ennek fontos segítője lehet.

A református hitéletet gyakorló nagyszülői családunkban mindig is ez az elmélyülés, a lelki tisztaság kapta a főszerepet, a testi böjtöt, a “húshagyást” nem gyakoroltuk. Arra viszont máig is emlékszem, hogy nagypénteken, az esthajnalcsillag megjelenésekor, nagyszüleim társaságában örömteli várakozással vágtuk meg az addig féltve őrzött vastagkolbászokból az első szálat.

Ha a hasonlóságokat észrevesszük, a mindennapi helyzeteink is megoldódnak végül. A Nagyhét eseményei felgyorsulnak: a nagypéntek a mélység és a magasság, a kín és a szenvedés, de ugyanakkor a megbocsátás és a megváltás napja is. Ezeket ne csak várjuk, hanem gyakoroljuk is! A szenvedés egyáltalán nem szükségszerű, de annak elviselése alázat. A másokénak enyhítése pedig egyenesen nemes cselekedet. A megbocsátás néha nem könnyű ugyan, de igazi krisztusi erény. A megváltás már nem a mi feladatunk, de a fentiek szerint cselekedve a belőle való részesülésben nyugodtan bizakodhatunk.

A vasárnapi istentisztelet és az úrvacsora volt hosszú évek óta - és tudom hogy lesz még - az az esemény, ahol családommal közösen részesültünk az ünnep kiteljesedésében. Hiszen, ha várjuk a húsvétvasárnapot, és hisszük a feltámadást, megnyugodhatunk, mert tudhatjuk, Isten szeretete velünk van. Éljünk vele, de ne éljünk vissza vele! Fogadjuk el, és sajátunkkal növelve adjuk tovább, nyugodt szívvel sokfelé! Higgyük el, sosem fog elfogyni!

A tanulás, okulás lehetősége mindenkinek és mindenkor adott volt és adott ma is. A Megváltó, a Szentírás, az egyházközösség, a liturgia határozott utat mutat, kézenfogva vezet minket. Ezen a hagyományaink és hitünk kövezte ösvényen járva végül célhoz kell érnünk. Jézus áldozata ennek ad értelmet, ennek lehetőségét ajánlja fel nekünk. Ez a húsvét igazi üzenete, várjuk, éljük meg és ünnepeljük!