A várakozásnak e szép időszakában botlom bele Pilhál Tamás írásába: Brüsszel eltörölné a karácsonyt és Szűz Máriát! Hadd idézzek tőle. „Veszettül dolgozik az Európai Bizottság. Legfrissebb „találmányuk”, hogy ezentúl nem szabad használ-ni olyan keresztény kifejezéseket, mint például a karácsony. Karácsonyi szünet helyett ezentúl azt kell mondanunk: téli szünet. Helena Dalli egyenlőségért felelős uniós biztos tervezete szerint Jézus anyjának, Szűz Máriának a nevét sem szabad többé a szánkra vennünk, helyette mondjunk inkább Malikát. A népbiztos betil-taná az olyan rendezvényeket, amelyeken kizárólag azonos nemű emberek ven-nének részt. Ha pedig szeretnénk hozzájuk szólni, nem használhatjuk a hölgyek és urak kifejezést, helyette kollégákat kell mondani. Természetesen lehet rajta viccelődni, nevetgélni. Noha nincs mit. Egy hajdan virágzó civilizáció bukását, teljes szellemi leépülését látjuk. Az Európai Unió nevű szellemi pusztulatnak szerintem nincs hátra ötven sem. (…) A tünetek a kommunistáknál is ugyanezek voltak: Mikulás helyett télapó, karácsony helyett télünnep. A földi paradicsomot hirdető szörnyideológiáknak mindig útban volt a kereszténység, a papság, mindig ki akarták őket irtani. Ami nem sikerült Sztálinéknak, azt most Brüsszel befejezi. A szervezett népvándoroltatás, az invázió is ezt szolgálja.”

   Milyen advent ez, kérdezhetnénk jogosan. De - amellett, hogy éberen őrizzük a puskaporunk szárazságát - azért keressünk helyet a szépnek, a léleknek, Jóistennek is. Ebben meg a KÉSZ bál volt fővédnökének, Kémenes Lóránt atyának az adventi naptárját hívom segítségül.

   „A következő hetekben, a szent karácsony felé közeledve a velünk lévő Isten hatalmas, bámulatos misztériumát ünnepeljük, aki egy lett közülünk. Közösen készítjük el adventi koszorúnkat és meggyújtjuk az első gyertyát az esti családi imában. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj - mondjuk, és közben ujjongva várjuk őt.

A liturgikus év kezdete ad alkalmat, hogy újra átéljük Isten várását, aki Szűz Mária méhében testet öltött, Istenét, aki kicsinnyé teszi magát, aki gyermekké lesz. Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket -mondta! Adventben érezni fogjuk, hogy az Egyház kézen fog bennünket, és a legszentebb Szűzanyához hasonlóan kifejezi anyaságát, amikor általa átélhetjük az örömteli várakozást az Úr érkezésére, aki üdvözítő, vigasztaló szeretetébe ölel mindannyiunkat.

Az Úr letörli a könnyet minden arcról. A mostani adventben újra megtapasz-talhatjuk annak közelségét, aki a világot teremtette, a történelmet irányítja, s aki annyira szeretett minket, hogy emberré lenni méltóztatott. Miköz-en szívünk Krisztus születésének évenként visszatérő ünneplését várja, az Egyház liturgiája a végső célra irányítja tekintetünket: találkozásunkra az Úrral, aki dicsősége ragyogásában fog eljönni.

Ez az idő annak az Istennek eljöveteléről szól, aki közel van hozzánk, aki legelső pillanatától kezdve át akarta élni az emberi életet, hogy teljes egészében megváltsa. A megtestesülés nagy világossággal és meglepő módon tárja fel előttünk, hogy minden emberi élet rendkívül magasztos és páratlan méltósággal rendelkezik.

Az Úr állandó eljövetele az evangélium hirdetésében folyamatosan igényli a mi közreműködésünket. Az Egyház, mint Menyasszony, a keresztre feszített és feltámadt Isten Bárányának a Jegyese, szeretetközösségben Urával együttműködik az eljövetelében.

Advent idején imádkozzunk Isten szava fényében. A Szentlélek ezáltal bevilágíthatja előttünk a követendő utat, átalakítja szívünket, mialatt várakozunk Urunk Jézus megszületésére. A hívek közössége jele Isten szeretetének, igazságosságának, amely már jelen van és működik a történelemben, de még nem valósult meg a maga teljességében, ezért mindig várakozni kell rá, türelemmel és bátran kell keresni, fohászkodni érte.

Szűz Mária maradéktalanul megtestesíti advent lelkiségét, amely abból áll, hogy meghallgatjuk Isten szavát, mélyen arra vágyakozunk, hogy megtegyük akaratát, örömmel szolgáljuk testvéreinket.

Virrasztani és várakozni azt jelenti, hogy nem bátortalanodunk el, hogy a reményben élünk. Mint ahogy születésünk előtt vártak ránk, akik szerettek minket, most maga a Szeretet vár bennünket. De saját érdekeink vonzásában, amikor olyan sok hiúság eltereli a figyelmünket, azt kockáztatjuk, hogy szem elől veszítjük a lényeget.

Ám ne csüggedjünk: az éjszaka elmúlik, az Úr eljön és ítélkezik felettünk, Ő, aki értünk meghalt a kereszten. Az öröm, amelyet a Gaudete vasárnap liturgiája ébreszt a keresztények szívében, nem pusztán nekik van fenntartva: prófétai jövendölés, amely az egész emberiségnek szól, különösen a legszegényebbeknek, ebben az esetben azoknak, akiknek a legkevesebb okuk van az örömre.

Az örömre való felszólítás nem elidegenítő üzenet, nem egy meddő látszatmegoldás, hanem éppen ellenkezőleg, az üdvösség próféciája, felhívás a megváltásra, amelynek kiindulópontja a belső megtérés. A világot felforgató események közepette, vagy a közöny és a materializmus pusztaságaiban a keresztények elfogadják Istentől az üdvösséget és tanúságot tesznek róla egy másfajta életmóddal, egy hegy tetejére épült városhoz hasonlóan.

Nagy szükség van keresztényekre, hogy virrasszanak azokért, akik alszanak, imádókra, közbenjárókra, akik éjjel-nappal Jézus, a világ világossága elé viszik a történelem sötétségeit. Szükségünk van imádókra.

Ha a Mennyben várnak ránk, miért élünk földi igények szerint? Miért hajszoljuk magunkat egy kis pénzért, hírnévért, sikerért, minden mulandóságért? Miért vesztegetünk időt, hogy panaszkodjunk az éjszakáról, miközben a nap világossága vár ránk? Az Isten iránti szeretet megnyilvánulásai nélkül, anélkül, hogy várnánk újdonságait, középszerűvé, langyossá válunk, elvilágiasodunk. Ez pedig felemészti a hitet, mert a hit ellentétes a középszerűséggel. A hit Isten utáni forró vágyakozás, folyamatos merészség a megtérésre, bátorság a szeretetre, szüntelen előrehaladás.

Isten egy galileai falu egyszerű fiatal leányát, a názáreti Máriát választotta ki a világ átalakításához. Ezzel a köszöntéssel fordult hozzá: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled”. Ezekben a szavakban rejlik a valódi Karácsony titka.

A keresztény öröm első feltétele: kivesszük magunkat a középpontból és Jézust tesszük oda. Ez nem elidegenedés, mert ténylegesen Jézus a középpont, ő a világosság, aki teljes értelmet ad minden e világra születő férfi és nő életének. Tegyük magunkévá az adventi fohászt: Jöjj el, Uram Jézus! Mondjuk el minden nap kezdetén, gyakran ismételve tanulás, munka megkezdésekor, találkozók és döntéshozatalok előtt, életünk fontos pillanataiban, a megpróbáltatások idején. Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben!

Az ima oxigénnel hatja át az életet: mint ahogy nem élhetünk lélegzés nélkül, ugyanígy nem lehetünk keresztények imádkozás nélkül. Jézus nem a múlthoz tartozó személy, hanem Isten Szava, aki ma is megvilágítja az ember útját.

Az egyház gesztusai pedig, vagyis a szentségek, az Atya gyengédségének, vigasztalásának és szeretetének megnyilvánulása minden ember felé.

Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét. Isten soha nem hagy egyedül, rejtett, láthatatlan jelenlétével kísér minket. Minden körülmény között, örömben és fájdalomban Ő mindig Emmanuel, velünk levő Isten!”

Ámen. Áldott karácsonyt!