Karácsonyi szavaim a bizakodásról és az azt megerősítő bizalomról szóltak. A nap fénye - ismét megújult, és győzedelmeskedett a sötétség, a hideg bizonytalanság felett. Jézus Krisztus születésének ünnepe után most újra legőszintébb és legalázatosabb cselekedete, a megváltás és a feltámadás megünneplésére készülődünk. Fontos felismernünk, hogy a körforgásra nem szabad monotóniaként tekintenünk. Egyházi ünnepeink egy precíz óra pontosságával figyelmeztető jelzések. Hasonlóak egy kellemes harmóniában ütő ingaóra hangjához: szinte észrevétlenül, életünk zavarása nélkül koordinálják mindennapjainkat.
Jézus életének mindennapjai - legalábbis amit a Szentírásból ismerhetünk - is egy egyre inkább növekvő közösségben teltek. Ha jobban megvizsgáljuk, kétezer év alatt szinte semmi nem változott. Egy közösség összetartása, hosszútávú fenntartása sosem volt és napjainkban sem könnyű feladat. Bármilyen alapon is szerveződtek azok, a vezetésük szükségessége mindig felmerült, legyen az demokrácia vagy tekintélyalapú, egy kézben összpontosuló hatalomgyakorlás. Talán éppen a mostani helyzetben, mindennapjainkban a legszembetűnőbb, hogy hányan hányféleképpen próbálnak összetartani, vezetni esetleg uralni egy közösséget. S hogy ez miért megy nehezen? A válasz egyszerű: mert a dolgok sokkal inkább az irányításról, a befolyásolásról, a hatalomról szólnak. Az igazi vezető elöl halad, az irányító, a “főnök” inkább a háttérből utasít. A felelős vezető megosztja tudását, erőforrásait, az irányító inkább kihasználja, netán a maga hasznára hajtja a másokét. Irányítani, dirigálni könnyű, ezt szinte mindenki szeretne, a jó vezetői véna ritka kiváltság. A teremtéskor kapott gyarlóságunk, korlátaink a mai napig elkísérnek minket, és ez kétezer évvel ezelőtt sem működött másképp.
De ismerjük János szavait: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.”
A szándékot és az elért célt mindannyian ismerjük, ismételjük, de vajon megértjük-e az “eszközöket” és a “módszert” is? A már említett ingaórához hasonlóan Jézus sem volt hangos és tolakodó. Kitartó volt és elszánt. Követőinek számát nem erőszakkal és ámítással gyarapította, szavait konkrét cselekedetekkel igazolta. Ő nem irányítani akart, hanem magára vállalta a vezetés felelősségét. Vállalta a konfliktusokat, s végül a szenvedést is. Segített, gyógyított, ugyanakkor rámutatott a hibákra, szembesítette velük azok elkövetőit. Végül megbocsátást adott, sőt felajánlotta a megváltás, az örök élet lehetőségét. A megbocsátás mindkét fél számára fontos, megnyugvást hoz. Az Ő megbocsátása sem volt öncélú, sőt inkább ajándékként szánta. Önzetlenségét azzal bizonyította, hogy megelőlegezte azt mindenkorra és mindenki számára gyakorlatilag feltétel nélkül. Egyetlen kérése, kopogtatása - tanításához hasonlóan - nem tolakodó, de határozott: Az ajtót, a szívünket nekünk kell megnyitni előtte, ezt a döntést senki nem vállalhatja fel helyettünk. Világunk hangos ugyan, de legfőképp zavaró zajokkal, olykor zűrzavarokkal terhelt. Szűrjük ki a zajokat, csendesedjünk el, erősítsük fel érzékeinket, legyünk fogékonyak a tanításra! Az ünnep - a nagyhét és a húsvét - napjainál mi sem lehetne alkalmasabb erre.
Ezen gondolatok jegyében kívánok mindenkinek virágzó, vidám tavaszt és áldott húsvéti ünnepeket!
