Bár ez közismert tény mind az érintett szakemberek mind pedig a laikusok körében, mégis nagyon kevesen gondolnak a megelőzésre, mintha ez természetes módon együtt járna a szakmával és nem lehetne tenni ellene. A szakmai személyiség és egészséges szakmai működés szupervízió általi megismerése és fejlesztése néhány segítő szakmában már előtérbe került (pl. pszichológusok, coachok, szociális munkások), de a legkiemeltebb rizikócsoportba tartozó szakmacsoportoknál, az egészségügyi dolgozóknál még szinte ismeretlen.

Tévesen a munkabér általi kompenzálást tartják elsődleges motivációs és prevenciós lépésnek a kiégés ellen, miközben a fizetések és kiégés között nincs szignifikáns korreláció vagy közvetlen ok-okozati kapcsolat. A társadalomban jelen lévő minták, sémák és egyéb kontextuális tényezők mellett magának az egészségügynek is van egy fajta toxikus szervezeti kultúrája, ami szinte nyílegyenes úton irányozza elő a kiégést a dolgozóknál. Sőt, már sokszor a hallgatói státuszban megkezdődik azon láthatatlan törvényszerűségek és látens toxikus szakmai parancsok vagy bizonytalanságok beépülése, ami a kiégés előszobájába viszi a fiatal egészségügyi hallgatót.

Gondoljunk bele egy kicsit mélyebben a következő 3 nagyon alap helyzetbe, mely szinte minden egészségügyi dolgozó számára normális, valójában viszont teljesen toxikus dinamikát követ:

• Már hallgatóként tisztában van azzal, hogy a diplomája „nem lesz elég önmagában”, a megfelelőnek elfogadott szakmai tudásért és tapasztalatokért további szakmai továbbképzéseket kell majd végeznie élete végéig. Ez azzal a tudattal jár, hogy „sosem leszel elég jó”, mindig lesz előtted valami, amit el kell érned, és ha azt elérted, akkor sem lehetsz sokáig elégedett, mert mialatt tanulsz, a tudomány fejlődik. Mire megszerzed az új tudást, megint szükséged lesz valamilyen új tudásra, képzettségre, amit ha nem szerzel meg, a korábban kemény munkával megszerzett tudásod elavul, értéke jelentősen csökken. A képzések nagy része egyfajta „lépéstartás”, de soha nincs vége, soha nincs megelégedettség-érzés, megérkezettség-érzés, mert ahogy gyorsul a tudomány fejlődése, szinte csak a lemaradásokat lehet csökkenteni, a kiegyenlődés-érzés lassan teljesen elpárolog az egészségügyből. Ebbe ipari mennyiségű időt, pénzt és energiát pakol bele minden egészségügyi dolgozó pályája elején, egészen addig, amíg…
• Már hallgatóként predesztinálva vannak az egészségügyi dolgozók egy olyan virtuális hierarchikus rendszerbe, mely kőkemény kasztrendszerként működve határozza meg helyüket, státuszukat, viselkedésükkel kapcsolatos elvárásokat. Bár említésre kerül a team-munka és hangsúlyozzák, hogy a team minden tagja és tudása értékes, a gyakorlatban ez nem viszonylag ritkán érvényesül. Nagyon kevés a lehetősége egy valóban egyenrangú/partneri együttműködésnek, ahol mindenki értékes, kompetens szakember és mindenki beleteszi a maga tudását, így egymást kiegészítve lesz egy teljes egész a rendszer. Ehelyett az esetek nagy részében egy egyirányú alá-fölérendelő kapcsolat van a szakemberek között és nincs tere a szakmai tudás megosztásának és elismerésének. Mi szokott egy ilyen helyzetben történni?
• A szervezeti kultúra nemcsak a dolgozók egymásközti viszonyára hat, hanem a pácienssel való viszonyra is. A saját alapszemélyiségi minták, a kompenzáló mechanizmusok mellett ez egy igen jelentős tényező. Sajnos toxikus módon itt is általában egy alá-fölérendeltségi viszony van a partnerség helyett.

• tudja kompenzálni valamilyen kompenzáló mechanizmussal, ami lehet hasznos (pl. sportolás, nyaralás) de akár káros is (pl. alkohol)

• amennyiben már nem tudja kompenzálni a helyzetet és ezt észleli, tudatosan vagy tudattalanul megfogalmazódik benne, hogy „úgysem leszek soha elég jó”, elveszti a belső motivációját és teljesen elengedi a kérdést, érdektelenné válik a szakmai fejlődés irányába (tanult tehetetlenség)

• amennyiben már a kompenzáló mechanizmusok nem működnek, de nem is engedi el a kérdést a szakember, egyre komolyabb lesz a fizikai, mentális és emocionális energiadeficit és elindul a kiégés folyamata

• A friss, ambiciózus szakemberek tudatosan vagy ösztönösen igyekeznek partnerként működni, jótékonyan billentve ki a rendszert ill. szervezeti kultúrát a rögzült állapotból, amely már szinte megkövült az idők folyamán. Ez gyakran ellenállást szül és a dolgozónak nem sok választása van: beáll a rendszerbe, mellyel rengeteg értéktől fosztja meg magát és a közösséget vagy „lázad” és tovább képviseli szakmai önmagát. A „lázadás” ritkán eredményes konstruktív változást, leginkább még nagyobb ellenállásba ütközik a dolgozó. Ilyenkor eldöntheti, hogy túlkompenzál, arrogáns lesz és tovább eszkalálja a helyzetet, alulkompenzálva alárendelődik a rendszernek, vagy az ellenállással szemben tovább képviseli asszertívan önmagát, amíg megvan hozzá a kapacitása. Amikor ez elfogy, a korábban említett variációk mentén alakulhat a sorsa: igyekszik mással kompenzálni a befektetést, tanult tehetetlenség állapotába süllyed vagy teljesen kiég.

• A szervezeti kultúrát érzékenyen letapogató, erősen szabálykövető szakemberek azonnal önmagukat kérdőjelezik meg, rendelik alá másoknak és már bele is simultak a toxikus szervezeti működésbe, mely lassan mérgezi meg a működésüket, majd a személyüket, végül kiüresedett, bizonytalan végrehajtók válnak belőlük.

• Természetesen vannak kivételek, akik nagyon erősen, asszertíven képviselik magukat, befektetnek az önismeret és önfejlesztés területén, kifejlesztenek új, hasznos kompenzáló mechanizmusokat és cselekvéseket. Ők azon kevesek közé tartoznak, akik felelősséget vállalnak magukért, saját jóllétükért és nem másoktól függően értékelik magukat és helyzetüket. Ők járnak általában terápiába, coachingba, szupervízióba, önismereti csoportba, stb, mert tudják, hogy szükségük van a mentális egészségük megőrzéséhez ezekre. Ez az 1. esetben vázolt helyzetre is igaz.

• A páciens mindig valaki alatt vagy fölött helyezkedik el, mint egy cselekvőképtelen gyermek vagy egy hatalomban lévő megrendelő.

• A szakemberek szintén csak alá-fölérendeltségben tudják értelmezni a kapcsolatot, melyben ők lehet, hogy épp gondoskodó szülők, szigorú szülők, hatalomban lévő személyek vagy szimpla kiszolgáló személyek.

A felsoroltakon felül rengeteg olyan tényező van, ami befolyásolja az egészségügyi dolgozók szakmai személyiségének alakulását és működését. Hiszen még szót sem ejtettünk az otthonról hozott családi mintákról, sémákról, megküzdési stratégiáktól, alap személyiségjegyekről és olyan tényezőkrők, amiket a szakember nem hagy a rendelőn/kórtermen/tornatermen/irodán kívül, amikor belép a munkahelyére.

Nem meglepő, ha ezek után megosztom, hogy az egészségügyi dolgozók nagy része küzdött vagy jelenleg is küzd a következő gondolatokkal, érzésekkel:

• Soha nem vagyok elég jó…
• Még sehol nem tartok! Nagyon béna vagyok! Majd ha x mennyiségű képzettségem/szakvizsgám/tapasztalatom/kutatási anyagom lesz, akkor talán azt mondom, hogy elég vagyok. De most? Áh…
• Nem tudom, mi az én felelősségem és kompetenciám. Tisztázatlanok a határok, ezért állandóan bizonytalan vagyok, hogy mit tegyek, mit ne tegyek, mit mondhatok vagy nem mondhatok, képviselhetem-e egyáltalán a szakmám álláspontját? Képviselhetem-e egyáltalán azt a szakmai álláspontot, amit én magam alakítottam ki a saját tudásom és tapasztalatom alapján, vagy ki se merjem mondani, mert úgyis felesleges? Lehet, meg is szégyenítenek érte.
• Nem tudom, mit várhatok a kollégáimtól, de nem merem megkérdezni, mert úgy gondolom, akkor megszégyenülök. Tudnom kéne, de nem tudom. Viszont sosem voltak dolgok kimondva. Ha mégis, akkor teljesen ellentéte volt annak, amit csinálni kell. Ilyenkor mi van?
• Nem tudom, mit várhatok el a pácienstől, azt sem tudom, hogyan beszéljek vele. Nem érti meg, amit mondok. Vagy egyszerűen csak nem érdekli. Lusta. Vagy fél. Vagy nem is tudom miért csinálja, amit csinál. Ilyenkor kedves legyek vagy jól ráijesszek? Legyek határozott és mondjam meg a tutit vagy engedjem el, hogy legyen amit akar, úgyis az ő élete? De akkor ki lesz ezért a felelős?
• Egyáltalán: Ki a felelős az eredményért? Én? A kollégák? A páciens? Mindenki? Senki?
• Ebben a csapatban én vagyok a leggyengébb láncszem…
• Ebben a csapatban mindenki hülye, nem is értem, hogy lehet így dolgozni… csak én vagyok itt normális?
• Pisilni sincs időm, annyi dolgom van! Megint túlórázni fogok. De muszáj tolni, mert a beteg az első. Én majd pihenek jövőre, ha el tudok menni szabira! Vagy majd a sírban…
• Valójában én itt nem egy személy vagyok, hanem egy funkció. Nekem itt dolgom van. Azt megcsinálom, de ennyi. Én itt sem vagyok. Vagy nem is az vagyok, aki egyébként valójában vagyok…?
• Nem tudok nemet mondani. Nem tudok elmenni senki mellett, aki szenved. Inkább csúszok, mindent megcsinálok ingyen is, de én nem bírom, ha valaki szükségben van. Muszáj nekem tennem ellene.
• Megint megaláztak. Miért szúrnak ki mindig engem? Miért használnak ki? Ennyire gyenge vagyok… lehet, hogy ezt érdemlem, olyan hülye vagyok…
•  

A fenti felsorolás csak nagyon nagy vonalakban vázolja egy átlagos egészségügyi dolgozó gondolatait és érzéseit, de egytől egyig mind valóságosak. Valódi ember szájából hangoztak el őszintén és nyíltan. Csak ezek alapján is látszik, hogy nagyon sok olyan előre kialakult, kultúrálisan definiált csapdahelyzet van, amire úgy tűnik, nincs megoldás.

Ennek ellenére van megoldás, csak az mindenki részéről befektetést igényel.

• Biztosítani kell azokat a szakmai segítséget nyújtó feltételeket, amelyek muníciót adnak az asszertivitáshoz valamint a mentális, emocionális és kognitív megküzdéshez. Ennek az egyik módszere a szakmai szupervízió, amely egy szakmai személyiséget és működést fejlesztő segítő beszélgetés, amit erre képzett szakember vezet. Aki képzettségeit tekintve szupervíziós eszközökkel segít és átlátja az adott szakma mélységeit is.

• A lehetséges megoldásokkal kapcsolatos információkat minél szélesebb körben terjeszteni kell: a szupervíziós, terápiás, coaching és mentálhigiéniés beszélgetések különböző területeken tudnak segíteni, ezek felől több és jobb minőségű információt kell adnunk a szakdolgozóknak.

• Maguknak a szakdolgozóknak felelősséget kell vállalniuk saját magukért, saját jóllétükért, szakmai személyiségükért és működésükért. A körülményekre nem lehet ráfogni mindent. Felelős felnőtt szakmai személyek, akik mások egészségéért is felelnek, nem lehetnek vakok saját egészségi állapotukra és nem bújhatnak a páciensek kiszolgálása mögé. Az életmentés kiemelt szabálya, hogy először a saját biztonságod és egészséged biztosítsd, csak utána leszel képes másokon segíteni. Ebben a szellemben érdemes gondolkodni a prioritásokon.

Ha egészségügyi dolgozó vagy és ismerősek számodra a fenti gondolatok, érzések, helyzetek.

Ha nem szeretnél kiégni, lefelé csúszni a csapdahelyzetek lejtőjén.

Ha felelősen gondolkodsz saját magad és az egészségügyi sorsa felől.

Most aktívan tehetsz érte!

Kérj további információkat és jelentkezz szakmai szupervízióra!

(X) Reklám