Vigintárium
20 éve
A fenti, kissé szófacsart cím annyit jelentene konyha latinból magyarítva, hogy húsz év történéseinek tárháza. Hogy miért éppen húsz? Temesvár eseményei akkor történtenek, azok mai következményei épp akkortól eredeztethetőek. Ennek kapcsán ötlött eszembe az emlékgyűjtés gondolata. Természetesen csakis szubjektív és esetleges az eseménysor mi eztán következik.
Eszembe jutnak a sepsiszentgyörgyi „forradalom” éjszakái a Szemerja negyedi tömblakásban, hol - naivan híve az álhíreknek - tűzoltó csákánnyal őriztük a blokk bejáratát hallgatva az előttünk levő háztömbről gellertet kapva felvíjjanó lövedékek sivítását, vagy az Előpatak felől felhangzó akkora durranást, hogy szó szerint kiestem tőle az ágyamból.
Eszembe jutnak az áldozatok, az ártatlanok, és a vezetőiktől, parancsnokaiktól megvezetett kiskatonák, kik a maguk során ugyanilyen jóhiszeműen lőttek a vélt ellenségre, s találtak el véletlenül vétlen fiatalt, gyereket, időst. Ma is látom a lyukacsossá szétpuffantott kaszárnya épületeit, s körötte a nem sokkal szebb állapotban levő állomási negyed lakásait.
De eszembe jutnak a forradalmat megrendezők, irányítók és ellopók sokszor arctalan képviselői, kiknek – mint Kovács György középkori zsoldosainak – valóban „egyre megy, hogy hegyre avagy völgybe megy”, azaz, hogy hány ártatlan áldozat kell céljaik eléréséhez. Felvillan egykori naivitásunk, mikor hittünk még a Nemzeti Megmentési Frontban, Iliescuban, mikor - mint sok hasonszőrű erdélyi magyarnak – úgy éreztük kötelességünk belépni az egyetlen érdek képviseleti szervünkbe, az RMDSZ-be.
Szegény amerikás Hámos László, s szabadeurópás Ara-Kovács Attila, kik épp Szentgyörgyön jártak, csodálkoztak is szent együgyűségünkön. Ó idők... Akkor nem hittünk nekik, pedig előrébb láttak a mi orrunk hosszánál. Vagy gondolhatunk a gombaként kinövő „új” ellenzéki pártokra, mint alternativákra, melyeknek vezetőiről egymás után derült ki, hogy beépített emberek. Ügyes, mondhatnánk mai ésszel.
De visszagondolhatunk korábbi időkre is, fiatalkorunkra, főként most, hogy a Duna Tv emlékező műsorai feltépik a múlt behegedtnek vélt emléksebeit. Amikor a magyar irodalmi olimpia hatására – mely utóbb a hatalom számára oly veszélyes, fiatalokat összekovácsoló fórumnak bizonyult – sokunknak kinyílott végre a csipánk.
Beszélgettünk, találkoztunk, leveleztünk. A levelekre magyarul is felírtuk a települések neveit. Ekkor szóltak először „jóindulatúan” a szüleimnek, hogy ne magyarkodjon a gyerek, ha tovább akar tanulni. S ekkor mondták meg apámék azt is, hogy nekem még egy nagyon jó okom van arra, hogy befogjam a szám.
Olimpiára visszatérve, mai nap is büszkén őrzöm a kolozsvári egyetemisták újságjának, az Echinoxnak a különdíjait, melyeket Gagyi Jóska, Lázok János, Szőcs Géza azért osztogattak, mert „tartást” véltek felfedezni az ifjonc tollnok dolgozatában. Beugrik a lázadó Vas Laci képe is, ki furcsa és nagyon gyors vérrákban halt meg nem sokkal azután, hogy ultra radikális gondolatait egy kolozsvári diákotthon hálójában egy éjszaka közzétette.
Visky Árpádot, a színészt sokan ismerték. Történetét is, de a kevésbé ismert Márton Laci, volt osztálytársam szelleme is itt leng, kit a besúgó talpnyalók önkénye, és szadista terrorja kergetett önkezű halálba. Bencit, unokatestvéremet is szinte hallom, ahogy sápadtan mondja szüleimnek: Apámat bevitték! Vagy az én apám, ki egy évig volt „inculpatul Pálmai” (Pálmai vádlott). Egészen szívinfarktusáig.
Vagy a Szent Anna tavi események hatására bekövetkezett első „látogatásom” a Szekun, Marosvásárhelyen. Azt az érzést sem kívánom senkinek, mikor az ember iratait hátrahagyván belép azon a kapun... A második vizit már Besztercén esett meg, hová házkutatás után kerültem, kicsit hosszabbra sikeredett jegyzőkönyv írásra.
Az egyetemen belgyógyászat előadásról szedtek ki, Besztercén a sebészeti műtőből. Ja, pszichológiai hadviselés... De beszélhetünk ifjúságunk szilvesztereiről, hol nem tudtunk olyan kevesen lenni, hogy a magyar és a székely himnusz miatt ne lettünk volna olykor felkérdezve.
És beszélnünk kell a fehér holló(k)ról, azaz azokról a nagyon ritka emberekről ,aki(k) ott dolgoztak, de nem adták el a lelküket, és kirúgásukig („nyugdíjazásukig”, várható vagy váratlan halálukig) ott segítettek ahol tudtak. Néhány iskolatársam neki(k) köszönheti, hogy él, és ép ember.
Kitörölhetetlen a magyar irodalmat tanító Berde tanár úr alakja is, kinek maró szarkazmusa, csípős iróniája ellenére is boldog rabjai, mondhatni cinkosai lettünk Walter komámmal, mint ahogy cinkos összekacsintás jellemezte Ferenczi tanár úr filozófia óráit is. Anikó „néni” színjátszó csoportjának, irodalmi rendezvényeinek aktív résztvevője lenni ugyancsak kitűnő iskola volt. Radnóti és József Attila estünk egy-egy előadást ért meg betiltásuk előtt. Hiába, a „Nagy költészet a halál árnyékában” cím, vagy az „Én nem ilyennek képzeltem a rendet...” gondolatmagva nem volt kívánatos.
Sokszor eszembe jut a profi módon gerjesztett félelem, az évek során ránk rakott béklyó, dermesztő agyag, melyek levethetőségéről, valós törékenységéről csak akkor szereztünk tudomást amikor a mindezt kiötlő hatalom villámgyorsan összedőlt. Akkor döbbentünk rá sokan, hogy egy idő óta már mi magunk tartottuk életben a rendszert, épp a saját félelmeink által gerjesztett kötőanyaggal, mely a mindenkori regnálók számára az éltető anyatej volt.
Mostanság eszembe jut az is, nem kellene kikérnem nekem is a dossziémat? Hiszen kíváncsi az ember, vajon kik és mit jelentettek rólam? Ugyan sokakról sejtettük, tudtuk – szerzett családtagról, osztálytársról, vélt barátról is akár – hogy besúgó, de... De vajon megtegyem-e? Nem épp magamban fogok világokat összedönteni? Mert épp olyanról, netán egykori bizalmasról, példaképről derülhet ki valami, hogy...
Nemrégiben a játszmákról szedegettem össze pár gondolatot, s ennek kapcsán a világgal, s így velünk is játszó hatalommániásokról. Utóbbiak kapcsán pedig óhatatlanul beszélnünk kell az elbutított, lassan zombivá tett embertársainkról – egyre növekvő tömegükről - , az Afrikában zajló borzalmakról - melyek milliókat érintenek, mégsem szólunk, vagy csak alig róluk - , a „véletlenül” ránk szakasztott, de túlnépesedést jól szabályozó furcsa járványokról. És még rengeteg mindenről. S ha ezt tesszük, bizony erősnek kell lennie bennünk az Istenhitnek, hogy ne érezzük úgy, Ő elhagyott minket.
Jelentem, nem érezzük. A vigintárium első oldalát, annak első sorát lelkész írta anno. Nem hiába.
