A képviselő ünnepi beszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Honfitársaim!

Engedjék meg, hogy ezekben az ünnepi pillanatokban ezzel a megszólítással illessem önöket nemre, rangra, pártállásra, felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Azzal az egyszerű és ugyanakkor felemelő, minden bizonnyal nyelvújítás-kori megszólítással, amelynek meghonosításáért reformkori íróink, költőink köztük Kazinczy, Vörösmarty vagy Kölcsey is oly sokat tettek. A honfitárs fogalom is jószerivel éppen 1848/49-től vált egyre szélesebb körben köznyelvünk részévé. A mai nehéz időkben pedig szükség lenne arra, hogy újra jelentéssel töltődjön meg. Mert bizony nehéz időket élünk, és csak a bátor honfiak összefogásával lábalhatunk ki a hazánkat sújtó válságból. A válságból, amely, ha nem keresünk egy új irányt a közgondolkodásban, a mélybe ránthat minket. A mi válságunk nem olyan, mint a világé. A miénk régebbi, mélyebb, és nem csupán a gazdaságban mutatkozik. A mi válságunk elsősorban morális, amelynek orvoslásához nem elegendő néhány okos pénzügyi döntés. Alapjaiban kell megváltoztatnunk mindent.

Kedves barátaim!

Itt az idő. Itt az idő a változásra. Itt az idő, hogy az egykori pártállami elit tagjaiból lett újkori arisztokráciát letaszítsuk a trónjáról, hogy soha többé eszükbe se jusson ebben az országban nemesi előjogaik mögé bújva tönkretenni ezt az országot. Mert bizony arisztokraták ők a javából a maguk hatalmi gőgjével, a kutyabőrükkel, amely jelenleg még megvédi őket attól, hogy elszámoljanak a vétkeikkel. Vétkeik pedig vannak jócskán. Szinte semmi másról nem szól a média. Ki kit zsarolt meg, ki mit, honnan és mennyit lopott. Ott a BKV, a MÁV, és még sorolhatnám. A lebukottak először tagadnak, aztán egymásra mutogatnak, majd gőgösen bevonulnak a mentelmi jog fedezéke mögé. Egy valamit nem látok csak az arcukon. A megbánást. Ők meg vannak győződve róla, hogy nekik az járt, amit az adófizetők pénzéből kidobozoltak maguknak.

Kedves Honfitársaim!

Most, március 15-én azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk a magyarság egyik jeles pillanatáról. A pillanatról, amikor a nemzet felemelte fejét, és büszkén kiáltott bele a világba, hogy itt vagyunk, még mindig itt vagyunk, és nem tehetnek velünk meg mindent. Nem tűrjük az elnyomókat, a hatalmaskodókat, a nyakunkba telepített, idegen urak szolgáit. Mert bizony 1848. március 15-e egy ilyen pillanata volt az ország, a nemzet történelmének.

A 48-as ifjaknak nem sikerült ugyan kivívniuk a nemzet szabadságát, azt azonban elérték, hogy többé nélkülük már nem lehet értelmezni a magyar történelmet, a szabadság fogalmát. Ők a magyarok történelmében az újra és újra felvillanó jel, ők azok, akik árnyékból a fény felé fordítják a magyar nemzet jobbik énjét.

Ébren tartják az öntudatot, azt a lelkiismeretet, mely újra és újra megváltoztatja a magyarok, és néha Európa történetének menetét. Az a titokzatos energia, mely néhány elszánt ifjú nemzete iránti odaadásából keletkezett, takarékra csavarható, elhallgatható és megtagadható akár évtizedekig is, de a legváratlanabb és legreménytelenebb pillanatokban elkezd világítani, mint fény, elkezd beszélni, mint hang, rettegéssel töltve el a hatalmasokat.

1848-ban, a maihoz hasonlóan, egy egész világrend volt válságban. Az országok, a nemzetek Európa nagy uralkodó házainak abszolutista uralma alatt nyögtek végső kilátástalanságban. A rotschildok által irányított angol tőzsde megbukott, a polgárok pénze elértéktelenedett, és miközben ők éjt nappallá téve dolgoztak a fennmaradásért, a nobilitas, a főnemesség dőzsölt, és mulatott. Amíg a schönbrunni vagy a versaillesi kastélyok hangosak voltak a báli zenétől és a felcicomázott udvarhölgyek és parádéstisztek nevetésétől, addig a köznép és a polgárság éhezett. A paraszt röghöz volt kötve, és alig látszott ki az egyre jobban szorító robotból.

Ez azonban nem mehetett sokáig. A világrend összeomlott, mert az emberek nem tűrték tovább az embertelen helyzetet, és felkeltek ellene a „Népek tavaszán”. Az elnyomott nemzetek öntudatra ébredtek. Szikra lobbant Párizsban, Rómában, Bécsben, és március 15-én egy vékonydongájú fiatalember, hetyke kis bajusszal az orra alatt Budapesten is felpattant a Pilvax kávéház egyik eldugott asztalára, és elkiáltotta magát: „Talpra magyar!”. És a magyarok talpra álltak, mert hívta őket a haza. És hívta őket valami más is. Az elfeledett, elhazudott ősök szelleme. Felbuzdult bennük Nimród, Attila, Álmos és Árpád vére, és a „Népek tavaszán” Magyarországon is feltámadott a tenger. Ámde ez nem olyan volt, mint más népek tengere. Az a víz mélyebb volt, és sósabb. Sokkal sósabb a számtalan könnytől, amely az évszázadok alatt beléje hullott. A végeláthatatlan hullámok alatt hatalmas tüzek égtek, éteri fénnyel, mint egykor a sámánok és táltosok mágikus tüzei.

„Talpra magyar” – hangzott újra a kiáltás, már a Nemzeti Múzeum lépcsőin, de akkor már nem csupán a Pilvax maroknyi diákja és törzsvendége hallgatta, hanem az egész ország. Mélyről feltörő hatalmas orkán támadt ott, amely nem csupán a hatalmasokat akarta letaszítani a trónjáról, hanem újra úr akart lenni a saját hazájában. A magyarságnak akkor és ott nem csak az elnyomás ellen kellett felemelnie a szavát, hanem a függetlenségért is. A magyaroknak területi igényei voltak. Területi igényei voltak, mert úgy gondolták, hogy az ország az övék. Felkiáltottak, mert nem akartak Európa éléskamrájaként tovább mások rabszolgái lenni. Nem akarták, hogy mások élvezzék csak a munkájuk gyümölcsét, hogy kiszívják az országból az általuk megtermelt javakat.

Tudták, ha nem kelnek fel, akkor örökké szolgák lesznek a saját hazájukban. De ők felkeltek, és a Hősök tere akkor vált igazán a Hősök terévé. Mert hős volt ott mindenki.

A lelkes diák, a boltját otthagyó szatócs vagy patikus, az olajos kezű nyomdász, legyen az Landerer vagy akár Heckenast, az erjedő kovászt elhagyó pékinas, a gyermekét karjában tartó, könnyező anya, és a göcsörtös botját ég felé rázó elaggott apóka. Fiatal, öreg, férfi és nő. Diák a munkással, munkás a paraszttal kart karba öltve állt.

Hatalmas pillanat volt, a nemzet nagy pillanata. Minden szív egyszerre dobbant, minden lélek egybefonódott egy csodálatos másodpercre. A több évszázadnyi elnyomás után a nemzet megtalálta önmagát, megtalálta az Új Irányt, amely kivezetheti a nemzetpusztulás árnyékát rávető sötétségből. Új irány és közös, határozott szándék. Ezek voltak a ki nem mondott jelszavak. A boldogság könnyei folytak az arcokon, miközben ökölbe szorultak az ujjak, és megkeményedtek az addig elmosódott körvonalú arcélek.

Meghallgatták a Tizenkét pontot, majd Vasvári Pál és Jókai Mór lelkesítő szavait. Aztán minden parancsszó nélkül, mintha valami felsőbb hatalom irányította volna őket, egyszerre mozdult minden láb és minden akarat. És akkor elindult a tömeg. Át a hídon Táncsicsért, és aztán tovább és tovább. Szerte az országban terjedt a láng, terjedt a gondolat, mígnem elért az ország minden szegletébe is.

És végül 160 év után ismét feltehetjük a kérdést? Jó-e most magyarnak lenni? A választ mindenki adja meg önmagának. Jó-e magyarnak lenni, amikor az állam csődben van, a külföld ránk mutogat, ha negatív példát kell hozni, a polgárok végső elkeseredésben tengetik mindennapjaikat, nincs közbiztonság, nincs túlélési stratégia. Az emberek úgy érzik, hogy magukra hagyták őket a gondjaikkal, a jelzáloghiteleikkel. Hiába viselték ők éveken keresztül egy elhibázott irány miatt rájuk háruló terheket, most elveszítették a munkájukat, sokan a tetőt a fejük fölül, és még mindig rajtuk akarnak szorítani egyet. Ma már mindenki tudja, hogy nem mehet így tovább. Nem mehet ez így tovább, mert nincs közbiztonság, nincs jogbiztonság, nincs munka, nincs fizetés. A szociális hálózat összeomlott, és a nyugdíjrendszer egy kacsalábon álló kártyavár.

Mit mondjon egy szülő a gyermekeinek? Azt, amit Gyurcsány? Hogy menjenek ebből az országból? Nem. Nem tehetjük ezt. Szükség van rájuk. Most és itt van igazán szükség rájuk, hogy át tudjuk fordítani az országot abba az irányba, ami felé tartanunk kell.

A kormány szeme előtt egyetlen dolog lebeg, és ez a túlélés. Ugyanúgy vágják ők is a centit, mint ahogy mi, és közben maguk elé mormognak: csak ne legyen kétharmad, csak ne legyen kétharmad. Márpedig ide erős kormány kell majd az áprilisi választások után, erős felhatalmazással. Minél több ember áll a leendő kormány mögött, annál bátrabban hozhat döntéseket sorsdöntő kérdésekben. Csak így lehet újra erős Magyarország. Azt pedig látnunk kell, hogy erős Magyarország nélkül nincs erős magyar ember sem, a hanyatlás és romlás ellen kizárólag az összefogás politikája emelhet gátat. Közös mély erkölcsi megújulásra van szüksége az országnak.

Ehhez az erkölcsi megújuláshoz azonban először is rendet kell teremteni ebben az országban, hiszen nincs létbiztonság közbiztonság nélkül. Meg kell végre tanulni mindenkinek, hogy aki bűnt követ el, azt példásan megbüntetik. Mindenkinek tennie kell a dolgát. A rendőrség felderíti a bűneseteket, és elfogja az elkövetőket, az ügyészség a törvényeknek megfelelően vádat emel, míg a bíróság meghozza az ítéletet.

Mi kell ehhez? Elsősorban háromezerrel több rendőrt kell munkába állítani, hogy nagyobb jelenléttel rendelkezzenek a kis falvaktól az olyan városok utcáiig, mint Békés. De nem csupán számukban kell megnövekedniük, hanem olyan törvényekkel kell segíteni a munkájukat, hogy képesek legyenek fellépni a törvény teljes súlyával a bűnözők, a randalírozók, a közrendet és a közbiztonságot megsértőkkel szemben.

Ilyen törvény lehet a „három csapás”, amely fokozottan bünteti a visszaeső bűnözőket, de számtalan más döntést is meg kell hoznia a következő törvényhozásnak, hogy orvosolni tudjuk a mostani áldatlan helyzetet.

Még egyszer hangsúlyozom: a rend fenntartása a rendőrség dolga, és nem valamiféle önszerveződő erőé. Arról nem is beszélve, hogy senkinek sincs joga arra, hogy rövidtávú politikai céljaira használja fel egy ember személyes tragédiáját megsértve ezzel egy család megemlékezését és gyászát. A rendőrség elfogta az elkövetőt, a bíróság dolga lesz, hogy a szörnyű és brutális tettéhez mérten elítélje majd. A rendhez az is hozzátartozik, hogy megtanuljuk egymás érzelmeit is tiszteletben tartani. Ez a jövő útja.

A jövő mindig arra van, amerre még nem jártunk, de menni szeretnénk. Ez az út sosincs készen, meg kell építeni. A jövőbe az tud eljutni, aki veszi a bátorságot, hogy elinduljon egy olyan úton, melyen korábban senki sem járt. Az összefogás, az új irány segíthet ebben. A jövő emberei azok lesznek, akik megteremtik a jövőt. Lehet Magyarországon jó gazdaságpolitika, oktatás és egészségügy, lehet felelős kormányunk. De csak akkor, ha mindannyian úgy döntünk, hogy magunkévá tesszük 1848 szellemét, és mindannyian talpra állunk, mint egykoron Petőfi és a márciusi ifjak, és áprilisban végre a magunk kezébe vesszük a sorsunkat. Azért valamit érdemes figyelembe vennünk a döntéseinknél. A forradalmakhoz nincs szükség különösebb tehetségre. Nem kell rendkívülinek lenni, természetfeletti erővel bírni. A forradalomhoz pusztán elszánás kell.

A kormányzás viszont már egy kicsit más. Hiszen a forradalmakat dühös emberek robbantják ki, egy ország irányításához azonban higgadt emberek vezénylete kell. Ezt már nem lehet dühből intézni. Ahhoz nem elég a harag, nem elegendőek a hangzatos szavak, és bizony nem elég a szebb jövőbe vetett hit sem. Oda szaktudás, és a tudásban tehetség és tapasztalat kell, mely a lelkesedés élére áll.

1848 áprilisában – a Gondviselésnek hála – nem hőzöngő, gyűlölködő, bosszúért lihegő, hanem felelős, dolgozni, építeni akaró, és változtatni képes emberek álltak az ország élére. Férfiak, akik tudták, hogy nincsen előre elkészített út, csak olyan, amelynek köveit személyesen rakják le. Vezetők, akik nem a nyugati minta másolásába fogtak, hanem az ország saját pályáját keresték. Nem válságot kezeltek. Nem a régi kabátot foltozgatták, hanem új ruhát szabtak. Nem hivatkoztak a nehézségekre, nem keresték a kifogást, nem menekültek a munka elől. Azonnal cselekedtek. Jót, s jól.

Magyarország a 48-as tavasz forradalmi eseményei után egyetlen nyár alatt erős, jó törvényekkel megalapozott, korszerű állam alapjait rakta le. Ilyen rövid időn belül sikerült gyökeresen új és minden korábbinál jobb irányba kormányozni az ország szekerét!

Ilyen nemes és egyben felelősségteljes feladat vár az áprilisban megválasztandó új kormányra is. Higgadtan és bölcsen kell irányítania az országot, hogy új szerencsésebb csillagzat alá vezényelhessen bennünket. Én hiszem, hogy ez így is lesz, hiszen tudom, hogy a magyar nép kellően bölcs lesz, olyan emberek kezébe adja a sorsa irányítását, akik már bebizonyították, hogy képesek a kormányzásra, és képesek jobb irányba állítani az ország szekerének rúdját.

Ezt kívánja a magyar nemzet. Itt az idő!

Köszönöm, hogy meghallgattak!