Tisztelt Polgármester Úr, Alpolgármester Úr és kedves megjelent békésiek!
Ma tíz éve annak, hogy a Magyar Köztársaság Parlamentje április 16-át a magyar holokauszt áldozatainak emléknapjává tette.
Engedjék meg, hogy bevezető gondolataimat egy idézettel kezdjem: „Az előítélet önmagában nem zsarnokság és nem mindig aljasság. Jobb esetben tévedés, a megismerés csődje egy-egy konkrét területen, ahol a részigazságokból komponált hamisság az igazság álarcát ölti. Ahol az előítéletes téveszmék mögött közvetlen érdek vagy vélt működik, ott az előítélet nagyfeszültségű indulatokkal is feltöltődik s a feszültségeket tettekben, néha nagyon tragikus következményekkel járó tettekben vezetik le. Ilyen szomorú esemény megszámlálhatatlanul sok volt a történelemben. De olyan, mint a fasizmus által véghezvitt, politikai programként alkalmazott és módszeresen végiggondolt szervezett népirtás, nem volt több. Az antiszemitizmus leküzdéséhez nyílt, belső értékekben gazdag, önbecsülésben erős közösségek kellenek. Mindehhez a politikai felszabadulás kell, tartalmas intézményekkel, a demokrácia fejlett politikai kultúrájával, áttekinthető, szigorú követelményeken alapuló kiválasztási rendszerrel, amelyben az egyén érvényesülésében a közösség alkotóereje is megnyilvánul, de úgy, hogy senkiben ne lehessen kétség: az egyén felemelkedésében benne van a személyes tehetség, képesség, becsület és erőfeszítés. Minél több van egy társadalomban ezekből a lehetőségekből, minél megbízhatóbb a teljesítmény mércéje, minél kevesebb zavar van a kiválasztásban, annál kisebb térre szorul vissza az előítélet. Nagy felelősségük van ebben a közösségek vezetőinek is.” Írta ezt Pozsgay Imre egy tanulmánykötet bevezetőjében.
A békési zsidóság nagy múltra tekint vissza. Az első zsidók már a XVIII. század végén letelepedtek, de 1827-ig nem volt állandó zsidó népessége Békésnek, mivel a Harruckern uradalom és örökösei tiltották letelepedésüket egészen 1840-es évekig, aminek egyik oka a görög kereskedők voltak, akik nem akartak versenytársakat portékáik eladásában.
A következő évtizedekben számuk gyorsabban emelkedett, amit az 1840 körül megnyitott zsidó temető is jelez. Az 1850-es években Békés második legnagyobb kisebbségévé válnak a német származásúak után, ami az akkori 18221 fős békési lakosságnak több, mint egy százalékát jelentette, a 186 főt kitevő zsidóság a helyi közösségen belül. Az első világháborút követő román megszállás alatt a hitközség anyakönyvei eltűntek, így a békési izraelita hitközösség legrégebbi anyakönyve 1851-ből való. A megmaradt jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy a hitközség, mint különálló, független gyülekezet már 1804 előtt fennállott. A kialakuló zsidó közösség megszilárdulását bizonyítja az is, hogy létrehozták a társadalmi életükben jelentős szervezeteket: 1850-ben a halottak körüli teendőket ellátó Chevra Kadisa Szentegyletet, 1865-ben a Nőegyletet, a Bikur Cholimot (betegsegélyező egylet) 1894-ben, majd a Malbis Arumimot, a szegények ruháztatásával foglalkozó egyletet 1895-ben alapították meg. 1861-ben Frey Lipót orvos kezdeményezésére létrejött egy izraelita felekezetű iskola, ahol magyar nyelvű oktatás folyt, s 1931-ig működött. 1865-ben felépült a közösség első imaháza a korabeli Zsidó utcán, amely a mai Ady utca. Rossz állapota miatt 1907-ben a főszolgabíró bezárattatta azt, s ezt követően Lőwy Jakab hitközségi alelnök Weisz Ármin támogatásával új épület építtetését kezdeményezte, ami 1909-ben épülhetett fel, s ma is megtalálható Békésen.
Az első világháborúban harminc békési zsidó katona vett részt, közülük kilencen haltak hősi halált. Az ezt követő forradalmak, a román megszállás és az elköltözések következtében jelentősen csökkent a hitközség lélekszáma, hiszen 1910-ben kb. 444, addig 1930-ban már csak 317 híve volt. Az 1940-es években a hitközség jelentősebb családjai részben orvosok, ügyvédek, részben kereskedők közül kerültek ki. Orvosok voltak: Bíró Emil, Fodor József, Ladányi Károly, Frey Géza, Frey Lipót dr. Abonyi Pál ügyvédként dolgozott. A módosabb családok között voltak a 18 üzlettel rendelkezők, mint például a Pintérék, Weisz Piroska, Rósenthál Lászlóné, Maulvurf Mihályné, özv. Steiner Lázárné, Morgenbesser Sámuel, Kellner Béla, Bíró Salamon, Hauszler Béla, Geller Aladár, özv. Lővi Sándorné, Klein Sándor, Kormosék, a malmosok, illetve Blauék, az ecetgyárosok, de a legtöbb család szerényebb körülmények között élt. A levéltári forrásokból kiderült, hogy az értelmiségi, a pénzügyi, és a gazdasági réteg néhány százalékába tartozó zsidóság kezében volt a legnagyobb anyagi erő. Ez a tőke nemcsak tulajdonosait, hanem Békést is gazdagította.
A német megszállást követően kötelezővé tették a sárga csillag viselését, a zsidóellenes rendeletek sora csak fokozta megrázkódtatásaikat. 1944. május közepén először két, majd végül négy gettót alakítottak ki. A békési zsidókat 1944 júniusában szállították át a békéscsabai dohánygyárba, majd június 26-án elindult szerelvénnyel Auschwitzba, ahol a leszállást követően megtörtént az első szelektálás: a mintegy 180 polgár közül körülbelül 20-an kerültek ekkor a munkaképesek közé, a többieket még aznap gázkamrában meggyilkolták. A magyar zsidók közül legkevesebb, mint félmilliót pusztítottak el a nácik, amiből a mai Békés megye területén élő közül több, mint hatezret deportáltak különböző haláltáborokba.
Különféle történelmi okok miatt a magyarországi zsidóság nem szerveződött nemzetiséggé. Származását nyelvében és vallásában őrizte. Nyelvét hamar elhagyta, maradt a vallás és a származás tudata a sajátos szokásokkal, kulturális hagyományokkal. Így integrálódott a zsidóság a magyar társadalomba és indult el nagy részük az asszimiláció útján már a XIX. században. Aki az asszimiláció útját választja, annak nem kell, és ne is akarja elfelejteni származását, vallását, kultúráját és szokásait, hiszen ezek a személyisége részei. Aki az asszimiláció útját választja az nemzetet választ magának. Magyarországon a magyar nemzet polgára lesz, vállalva annak társadalmi berendezkedését, kultúrájának és szokásainak a megismerését.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Békés, 2010. április 16.
Nagy Ildikó
Békési Fióklevéltár munkatársa
