1933-ban, miután Adolf Hitler és pártja, az NSDAP átvette a hatalmat Németországban, megkezdõdött a teljes társadalom átformálása, és ez alól nem lehetett kivétel a protestáns egyház sem. 1933 nyarán az egyházban tartott választáson a nácik által támogatott Deutsche Christen (Német Keresztények) nevû „egyházi párt” nyerte meg a birodalmi zsinati helyek többségét (70%), így õk vették kezükbe a Német Protestáns Egyház irányítását. A közös egyházalkotmány ugyan kimondta, hogy az egyház alapja Jézus Krisztus evangéliuma és a Biblia, de mint látjuk, ezeken a fogalmakon mást értett a Hitvalló Egyház és mást a nemzetiszocialisták. A birodalmi püspök Ludwig Müller, Hitler bizalmasa lett, aki késõbb arra biztatta a protestáns ifjúságot, hogy mûködjön együtt a Hitlerjugend náci ifjúsági szervezettel. A püspök ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a Gestapo megfigyelje a templomi istentiszteleteket. Müllernek nem sikerült keresztülvinnie az egyház központosítását, és széles körök határolódtak el a teológiát ért náci hatásoktól. Novemberben a berlini Sportpalotában tartott gyûlésen a Német Keresztények követelték az Ószövetség eltávolítását a Bibliából. Ezzel sok mérsékelt tagjuk is elfordult tõlük. A hitvalló körökhöz sokan csatlakoztak. 1934 márciusában a Német Keresztények kijelentették: „Hitlerben betelt az idõ. Hitleren keresztül Krisztus, a segítõ és megváltó Isten jelent meg közöttünk.” Erre válaszul ült össze 1934.május 29-31-én Wuppertalban és Barmenben a Hitvalló Egyház lelkészeinek gyûlése, hogy választ adjon néhány égetõ kérdésre. A zsinaton jelen voltak lutheránusok, reformátusok, uniáltak (19.század elején egyesült lutheránus és református egyházak), és elfogadták a Barmeni Teológiai Nyilatkozatot. Ennek szövegét Karl Barth református lelkész, teológiai tanár, valamint a lutheránus Hans Asmussen fogalmazta meg. Az a tézis, hogy Isten egyetlen kijelentése Jézus Krisztus, megcáfolta a DC mozgalom állítását, hogy Hitler is isteni kijelentésként értelmezendõ. Cáfolta a zsinat azt is, hogy az államnak joga lett az emberi társadalmat totálisan uralni.
Joggal vetõdik fel a kérdés, hogy mi volt az egész tanácskozás jogi alapja? A Hitvalló Egyház úgy vélte, hogy az egyházi vezetés „eretnek” nézeteivel eljátszotta azt a jogot, hogy a törvényes egyház legyen, ezért aztán evangéliumi alapon õk képviselik a törvényes protestáns egyházat. Ezt nevezzük „egyházi szükségjognak”. A következõ években a Hitvalló Egyház sajnos szétesett, nem kis részben a Gestapo mûködésének köszönhetõen. Egyik szárnyuk továbbra is a tartományi egyházakban akart mûködni, a másik pedig laza „testvériségi közösségekben” elzárkózott ezektõl. A hivatalos egyház nem tiltakozott az 1939 óta folyó eutanáziaprogram (beteg, szellemi vagy testi fogyatékos emberek szervezett elpusztítása) ellen, és 1941-ben törvényt hoztak a „megkeresztelt nem árja származású keresztyének” egyházból való kizárásáról. Egyedül Wurm püspök emelte fel a szavát az eutanáziaprogrammal szemben. Mindemellett nem szabad elfeledkezni azokról a hitvalló lelkészekrõl sem, akik nem adták be a derekukat, és segítették az állam által üldözött emberek mentését. A Hitvalló Egyház ugyan romokban hever a háború alatt, de 1945-ben mégis õk tették lehetõvé a kompromittált protestáns egyház újjászervezését. A Barmeni Teológiai Nyilatkozat ma a Németországi Protestáns Egyház egyik hitvallási irata.
Mucsi András