Decemberi emlékek I/Lépések az idöben


Megjelent: 2010 December 2. ( Csütörtök ) 14:30
Módosítva: 2013 Április 15. ( Hétfő ) 12:58
Vacogtató, fület tépö hideggel köszöntött be a tél 1952-ben, a Csabai útra való költözésünk második évében.

Nem tudtam mit kezdeni sem az új házzal, sem magammal. Minden olyan idegen volt, fájt a Décseri-kerti kis nádfedeles ház elvesztése. Anyuka a nemrég született Húgommal volt elfoglalva, Apuka Rotyisékkal tárgyalt mühely ügyben, a másik házfélben lakó Török Vilma néni pedig olyan penészes ízü keksszel akart kedveskedni, hogy inkább ki sem mentem az udvarra játszani, nehogy behívjon, de a nagy hidegtöl amúgy sem akaródzott kimenni.

Vitt hát Apuka fölváltva, hol Balázsmamához, hol Kissmamához. Balázsnagymamánál azért szerettem lenni, mert mindent megengedett, sohasem szólt rám. (Talán éppen ezért nem is csináltam olyasmit nála, ami miatt rámszólhatott volna.) Kedvenc leveseimet fözte ebben a téli idöben, vagyis csirke - vagy galambhúslevest, zöldséggel, répával, vékony tésztával. Utána rendszerint vagy sült húst, vagy sültkolbászt - hurkát kaptam, vagy a lerben hajában sütött krumplit mártogathattam a megforrósított kolbászzsírban. Micsoda egy fölséges eledel volt! Ebéd után lefektetett Nagymama a piciny konyha rozoga ágyára, mellém feküdt és mesélt. Mesék szárnyán suhantam át az álmok világába, hogy aztán az alvásból lassan fölocsúdván az asztalra állított petróleumlámpa narancsos fényében szemléljem a friss melegre felfütött konyha lebegö árnyékait. Ahogy kikecmeregtem az ágyból, Nagymama megmosta az arcomat, amit nem nagyon szerettem, de utána illatos fekete teát kaptam, melyet agyoncukrozva kortyolgattam. Estefelé megjött Apuka, hogy hazavigyen. Néha biciklivel, néha gyalog, ilyenkor hol a karjában, hol a hátán vitt a jegesen fújó szélben. Mi sokszor szomszédoltunk Nagymamával, átmentünk Dúzsékhoz, Szászékhoz, vagy az éjjel-nappal varrogató lánytestvéreihez, az "ikrekhez" - nem éreztem én még akkor az idö múlását.Balázsnagyapa azidötájt Dunapentelén (ma Dunaújváros) dolgozott, nagyon ritkán járt haza, Öt szinte még alig ismertem.

Beállt hát a fogcsikorgató hideg, melynek egyik reggelén vastagon felöltöztetve indultunk el Apukával, de ezúttal nem Balázsmamához, hanem ki a Décserikertbe, Kissmamához. Végtelennek tünö gyaloglás, háton való utazás után, a hidegtöl merevvé fagyott arccal érkeztünk meg. Csak Miska kutya ugatott idegenkedve, de a konyha melegében feloldódtam. Apuka elmagyarázta, hogy itt fogok most párszor aludni, aztán már nem is olyan soká jönni fog a Jézuska, hozza az ajándékot. Ez megnyugtatott, mert a Csabai úton amúgy is minden éjjel a Húgom sírása ébresztett föl. Örömmel eszegettem hát a fokhagymás pirítós kenyeret, forró teával.

Kissmamánál aztán volt elég felfedeznivaló. A Kiskamra, a Szín, a Gabonás, a MÜHELY! - Meg még néhány - titkokat rejtegetö - hely. A legjobban a mühelyben szerettem lenni. Itt - Kiss Nagyapa szigorú pillantására - ugrottak a segédek, folyt a munka, kalapálás, fürészelés, gyalulás. Egy izzó vöröshasú vaskályha ontotta a meleget. Rozoga ajtajának résén faforgácsot dugdostam be, melyet a láng mohón kapott ki a kezemböl. A tüzeskedést persze megtiltották. Ehelyett kopácsolhattam egy kisebb kalapáccsal. Nagyapa gyalult nekem pigét, melyre ha egy bottal ráütöttem, ugrott egy nagyot.

A legnagyobb élvezetet azonban a turkálásban leltem. Nagybátyám gyalupadja mögött, a fal mélyedésében polcok és fiókok rejtelmes világa vonzotta csillapíthatatlan kíváncsiságom. Fölmászva a gyalupadra, elkezdtem kutatni a titkokat rejtö fiókokban. Zacskóban színes porok, szegek és csavarok, ismeretlen rendeltetésü tárgyak, szerszámok, drót-tekercsek, tarka dobozkák, valamint számtalan egyéb kincs fölfedezésével turkáltam, fáradhatatlanul. Különösen azok a kis fémdobozkák tetszettek, melyek vörös-kék és arany színezetü fedelét csak nagy nehezen tudtam kinyitni, s amelyekben csillogó tük csörögtek. ("Be ne vedd a szádba a gramofontüket....!") Ezek a kutatások rendszerint azzal fejezödtek be, hogy levertem valamit, amely aztán hangos csattanással esett le a gyalupadra vagy a pad alá. Ilyenkor aztán fogott nagybátyám, és bevitt a konyhába. Ez ellen tiltakoztam ugyan, de a fenekemre vert - ez, és a konyhai illatok aztán mégiscsak meggyöztek arról, hogy jobb itt bent. Nagymama behúzta a külsö ajtót, meggyújtotta a villanyt, ennek a fényében lapozgattam aztán a könyveket, kalendáriumokat. Különösen tetszett az a képeskönyv, amely tele volt angyalokkal meg sugárzó felhökkel. Volt benne egy kitárt karú szakállas ember is, Nagymama azt mondta, hogy ez a Jézuska. " - Nahát, ez az ember hozza tehát az ajándékokat Karácsonykor!" - gondoltam, és hosszan elidöztem a nézésével.

Ha meguntam a könyvek lapozgatását, fölfedezö útra indultam a konyhában. A konyhaszekrény ódon fiókjai - de maga az egész konyhaszekrény is - valami dohos, enyhén szilvapálinka szagot árasztott, mely meghatározhatatlan régi idöket sejttettek fel bennem. Az egyik fiókban találtam egy pléhdobozt. Ebben nagyon szép színes és aranyos gombok zörögtek, és vékony fehér pálcikák is voltak benne. Nagymama elmagyarázta, hogy a gombok Nagyapa ingéhez való mandzsettagombok, a pálcikák pedig halcsontból készült ingnyakmerevítök. Hozzátette még, hogy nagyon vigyázzak rájuk, el ne guruljanak. Hiszen vigyáztam ám, és nem tehettem arról, hogy két különbözö színü gomb mégis elszökött, nem is találtuk meg öket. Ezután természetes, hogy Nagymama eldugta a gombokat. Sikerült néhány magasnyakú, karcsú poharat is eltörnöm. (Ezek söröspoharak voltak. A legutolsó itt van nálam Stuttgartban, nappaliszobánk üveges szekrényében, korábbi életemböl az egyik legbecsesebben örzött emléktárgyak közé tartozik, a dátum szerint 1902-ben készült. Valahányszor rápillantok, azonnal otthon termek a régi házunk konyhájában, az idillikus, meghittséget sugárzó, sültkolbászillatú melegben. Óh drága régi idök! Miért tüntetek el!?) Ha elálmosodtam, Kissmama lefektetett a konyhában lévö sezlonra. Ezen olyan jókat lehetett aludni. Csak a konyhaszekrény zöldre lakkozott ajtaján csillant meg az égö visszfénye.

Közelgett a disznóvágások ideje. Magdi néni, a hátsó házból vagyon Mariska néni, túloldalról Szabó Pöszi néni jöttek át, és Nagymamával közösen hozzáfogtak csigatésztát csinálni. A kerekre kinyújtott vékony tésztából vágot le Nagymama egy vagy két keskeny csíkot, és ezeket ráhelyezte a tüzhely forró lapjára, ahol pillanatok alatt fölpúposodtak, apró hólyagok kúsztak ki a tészta sima felületéböl. Lekaptam öket a tüzhelyröl, és úgy forrón ropogtattam a fogaim között - nagyon ízlettek. A csigacsináló recés felületén húzogattam a hosszú, rézböl való tüt, vagyis "muzsikáltam". A nyers csigát is megkóstoltam, de nagyon lisztízü volt, ezért kiköptem.

Deres-zúzmarás reggelen bámészkodtam a kamra mögött a kert felé, elnézegetve ezt a merev, fehérbe öltözött világot. Az ébredezö Nap megpróbált egy kis színt belevinni ebbe a fakóságba, de csak a szalmakazal beteges sárga színe kapott egy kis narancsos pírt, mintha csak szégyellné magát a meztelenségéért. Miska kutya szigorúan megnézett, majd a hidegtöl reszketve elódalgott a gabonás felé, hogy az ólban sivalkodó disznót vegye szemügyre a léc résein keresztül. Néhány veréb szállott a ház elötti rózsabokor száraz ágaira, leverve a zúzmara fagyott gyöngyeit. Bementem a Mühelybe. nagyapa a szokott méltóságos szótlanságával szívta csontszipkába szúrt cigarettáját, amelyet - ha ebéd utáni nyugalmába visszahúzódott - a pipa váltott föl. A vaskályha felöl ömlött a meleg. Lekucorogtam a sámlira, egy darabka léccel köröket karcolgattam a döngölt földbe. Fölfedeztem egy hosszú, csigába tekeredett forgácsot, ezt próbálgattam kiegyenesíteni, de elszakadt. Nagymama jelent meg a mühelyajtóban, reggelihez híva. Gözölgö bundáskenyér - szeletek illatoztak egy tányéron, ehhez forró teát kaptam. A tüzhely melletti elkerített részben összebújva zsongtak a frissen kikelt csibék, az új eröre kapott Nap néhány sugarával bekukkantott a kis, keskeny konyhai ablakon, hogy megsimogassa öket, majd továbbált téli vándorútján. Reggeli után Nagymama vastagon felöltöztetett, hogy a nemrégen fölfedezett Décseri-kerti barátaimmal játsszunk, ismerkedjünk.

Ekkor csodáltam meg legelöször Jóskának azt a csodálatos fekete-piros, csillogó -villogó villamosát, melyet a bécsi nagybátyjának a Mikulása hozott neki. (Ha tudtam volna, hogy ez a villamos lesz késöbbi éveim mítosza, célja, vágya - és csalódása, talán elfordultam volna töle, és nem kívántam volna annyira, de akkor még én is nagyon akartam egy ilyen villamost.)

A konyhában a szokásos félhomályra, az éhes csirkék csipogására és halk beszédre ébredtem. Apuka jött meg, hogy hazavigyen. Az álom tavából kiúszva hagytam, hogy felöltöztessenek, majd ahogy teljesen felébredtem, elkezdtem Apukának is lelkendezve mesélni a csodavillamosról, melyet aztán Jóskával közösen áthoztunk, majd - miután Apuka ezt megszemlélte -visszavitttük. Majd lassanként el is búcsúztunk Nagyszüleimtöl, miközben Kissmama még egy darabka maga égette dióscukrot nyomott a kesztyüs kezembe, és ezt szopogatva elindultunk a jéghideg sötétben haza. Apuka nem biciklivel jött értem, hanem gyalog, és ahogy a Nagy Gödröt elhagytuk, fölvett a nyakába.

És már itt botorkálunk az Aljon, vékony rétegü frissen esett hó ropog a talpa alatt. Apuka gondol egyet, és óvatosan leereszkedik velem a picinyke tóhoz, melynek keskeny sávja fenékig be van fagyva. Óvatosan nekülendül - és csúszunk olyan jó méternyit. Nagyobb lendületet vesz, és most még tovább csúszunk. Megint nekilendül, én fönt a magasban suhanok. Kissé félek, de ugyanakkor meg roppantul tetszik ez a játék. Így csúszkálunk még néhányszor, majd Apuka a tó vége felé veszi az irányt. Én a füleit fogom, így irányítom, Apuka pedig csoszog tovább a síkos jégen. Még egyszer nekilendül a csúszkálásnak, és - hiszen nem is történhetett ez másként - zsupsz! - hanyatt vágódik. Vele együtt repülök én is hátrafelé, az eséstöl nevetve, sikítva - és elterülünk. Apuka hasrafordul, feltérdel, szeme rémülten kerekedik rám, mert csöndben fekszem a hátamon, a sötétben alig látni az arcát, inkább érzem, hogy rémülten néz, erre elkezdek kuncogni, amire ö megkönnyebbülten nevet. Föltápászkodunk, aztán topogunk ki a partra, talpunk meg-megcsúszik a jeges lejtön. Ahogy fölérünk az Alj végéhez, Apuka egy cigarettát dug a szájába a gyérfényü- "A" - betüként meredö villanykaró lámpája alatt, és meggyújtja. Engemet fölvesz a hátára, és így indulunk az Irányi utcán fölfele, a város felé. Én a kucsmája mögül leselkedek ki az utca homályába. Néha felbukkan egy-egy szembejövö alak ebben a koraesti ködben, majd egy halk "jóestét"-tel el is tünik mögöttünk.

Így érünk a Fötérre. Közeledünk a kisvasút fötéri megállójához, ahol néhány meggémberedett alak topog a túloldalon. Közben megérkezünk a Dübögöhöz, itt letesz Apuka a hátáról, majd fölmenve a három lépcsön, benyit a sötétzöld ajtón, én pedig a nyomában. Ahogy belépünk: füst, italszag, zaj és egy nagy zöldposztós asztal fogad bennünket, amely körül néhányan ácsorognak, furcsa bototkat tartva a kezükben. Apuka elmegy a söntés vörösréz lemezzel beborított pultjához, én pedig odasettenkedek a nagy asztalhoz. Azon kis fafigurák vannak fölállítva, azt próbálja az egyik ember, furcsán a botjára ráhajolva eltalálni, de úgy, hogy elöbb egy fehér golyóra céloz. Tetszik ez a játék nekem, csak hát egy kicsit pipiskednem kell, hogy lássak is valamit. Odamegyek a széléhez, belekapaszkodok a peremébe, lábujjhegyezek. Ez nem sokáig tart, mert az egyik bácsi hirtelen félrehúz, amire sértödötten forgatom a szemem. Közben Apuka is itt van már, egyik kezével málnaszörppel teli poharat nyújt nekem, másik kezében pedig vörösboros fröccsöt tart. Rágyújt, majd a söntés pultjához támaszkodva nézelödik, odabólintva egyik-másik ismerösének.

Kintröl hirtelen fölhangzik a kisvasút sípolása. Az üres poharat Apának nyújtom, ö is kissza a maradék fröccsét, begombolja sötétszürke télikabátját és indulunk ki a hidegbe. A túlsó oldalon ott köhög a mozdony, fehér pamacsokat köpködve a háztetök felé. A gyéren kivilágított vagonokban vastagon bebugyolált alakok helyezkednek, pakolgatnak. Fölhangzik a kalauz sípolása, majd lassan eltünik a szerelvény az egyre sürüsödö ködben. Átmegyünk a másik oldalra, ahol a sarkon Sósmezei bácsi játékboltjának a kirakatából integetnek a mackók, babák, egy hintaló pedig azt bólogatja, hogy "bizony, bizony, nemsoká Karácsony..."

" - Menjünk be Apuka! Én is szeretnék olyan csillogó villamost, mint amilyen Jóskának van" - húzom a kezét. Ö már hajlana is rá, de az ártézi kút irányából furcsa, mély dörgés hallatszik - erre megállunk. Én is fülelek, s most már valóban, tisztán hallható, hogy valahol elöttünk, a ködbe burkolózva, valamilyen furcsa gép berreg, soha nem hallott dübörgéssel. Elindulunk arra, elfelejtem a játékboltot is, hajt a kíváncsiság, de Apukát is. Ahogy közeledünk, egy hatalmas, henger alakú építmény körvonalai bontakoznak ki a gomolygó ködböl, körülaggatva villogó színes égökkel. Elöl egy nagy tábla függ a henger elötti oszlopokon, rajta motorbiciklikkel, meg valami rá is van írva: " - SÍPOS TESTVÉREK", "MOTOROS AKROBATÁK", meg "HALÁLKATLAN" - olvassa Apuka.

Vége az elsö résznek.

 

(X) Reklám


Kövesd a BékésMátrixot a Facebook-on a legfrissebb békési információkért!