Nemzeti színekbe öltözött ma Magyarország s vele együtt minden olyan pontja a világnak, ahol atyánkfiai megvetették a lábukat. Ünnep van körülöttünk, hiszen emlékezni gyűltünk egybe, ünnep van, hiszen nagy elődök és nagy tettek intenek felénk a múltból és igen, ünnep van Tisztelt Békésiek, nagy ünnep, hiszen újra együtt vagyunk.
Tisztelettel Köszöntök tehát ma mindenkit, aki eljött ide 1848 után immár 163 évvel.
Nemzeti ünnepünk alkalmából nem csak környezetünk, de legbelül a lelkünk is ünneplőbe öltözik.
Összejövünk, szembenézni a múlttal, álmodni a jövőt, de főleg feltenni önmagunknak és egymásnak a kérdést: "Ment-e ügyünk, a magyarság ügye, általunk elébb?" Mit tettünk együtt és külön-külön, azért, hogy a reánk bízott örökséget, magyarságunkat, elődeink sikereit, hagyományainkat megőrizzük? Ehhez a számvetéshez keressük a fogódzókat, idézzük fel a nagy elődök példáját, hogy cselekedeteinket az övékéhez mérve erőt és hitet merítsünk a folytatáshoz.
A mai nap története, mint azt valamennyien tudjuk, korántsem március 15-el kezdődött és nem 1848-ban, azon az esős napon, amikor a forradalom lángjai magasra csaptak a márciusi ifjak lelkében.
Széchenyi már közel egy negyed évszázada, 1825-től a közélet színpadára lépett, és utat mutatott a korszerű Magyarország megteremtésében. Sokkal több eredményt ért el, mint bármely kortársa.
Szakmai egyleteket, egyesületeket hozott létre, ipart fejlesztett, pénzintézetek alapításánál bábáskodott, hidat épített, és amiről nem szoktunk beszélni, 1845-től felelős kormányhivatalt töltött be, a helytartótanács Közlekedésügyi Bizottságának elnökeként. Gyakorlatilag közlekedésügyi miniszter volt. Háromévi szolgálata alatt előkészítette a Vár alatti alagút építését, megépítették a Pest-Vác és a Pest-Szolnok közötti vasútvonalakat, beindították a balatoni gőzhajózást, és sorolhatnánk.
A forradalom lángja tehát nem minden előzmény nélkül csapott fel akkor Pesten. Szükség volt a korábbi évek munkájára, mely nyomán magára talált egy elnyomott nemzet, szükség volt arra, hogy felismerjük: hazánk helyzete megérett a változásra. És igen, szükség volt olyan emberekre is, akik ezt szavakba, majd tettekbe tudták önteni. A reformkor hihetetlen mértékű fejlődése életet pumpált a korabeli magyar közélet szinte minden területébe is. S ma már látjuk: ezt a folyamatot még Világossal sem tudta többé megakadályozni az osztrák elnyomó gépezet. S noha szabadságharcunkat a történetírás hajlamos bukottként említeni, mi nagyon is jól tudjuk: a magyar nemzet ott, és akkor kapta azt az erőt, azt az érzelmi többletet, amely a kiegyezésen keresztül elvezetett független államiságunkhoz, s innen ered az a tartás, mely 56-ban szembehajtotta a forradalmárokat a szovjet tankokkal.
"Nagy idők jártak akkor!" – szoktuk mondani némileg szentimentálisan nem csak a 48-as eseményekre, de nemzetünk minden nagyobb sorsfordulójára gondolva. S mindeközben talán eszünkbe sem jut, hogy mindenkinek megadatik, hogy nagy időkben, nagy események tanúja, sőt részese, irányítója legyen. Hiszen rajtunk, csakis rajtunk múlik, hogy mit kezdünk azzal az idővel, melyet a Teremtő mért ki nekünk, hogy naggyá formáljuk, vagy elfecséreljük.
Nemzeti ünnepeinken olyan hősökre emlékezünk, akik tisztában voltak ezzel, s akik értünk, a közösségért, az utókorért áldozták fel önmagukat.
1848-ban nemigen akadt olyan család, akit ne érintett volna valahogy a szabadságharc. Nem is olyan rég, néhány generációval ezelőtt a nagyapák, dédapák még mesélhettek a hős honvédekről, a családi bibliákban ott lapultak a féltve őrzött Kossuth bankók.
Békésre 1848. március 20-án érkezett meg a pesti forradalom híre. Az Olvasókör (később Polgári Kaszinó) kapta az első hírt a Pesti Hírlapban. A Kör elnöke, Hajnal Ábel református lelkész azonnal összehívta a közgyűlést, meghívták a község elöljáróit is. Elhatározták, hogy másnap a templomban értesítik a lakosságot és népgyűlést tartanak: március 21-én Békés lakossága egyhangú lelkesedéssel csatlakozott a forradalomhoz.
Békés megye területe nem tartozott a tényleges hadszínterek közé, háborús pusztítás nem érte, de a nemzetőrség szervezésének kezdetekor április 13-án Békésről 589 jelentkezőt írtak össze, az összeírás végén, június 24-én már 1452 fő szerepelt. Az eredetileg rendfenntartó erőként szervezett nemzetőrségre azonban hamarosan a csatatéren is szükség lett. A megye 4000 fős alakulatot hozott létre, ebbe Békés 422 főt adott, akik július 2-án érkeztek a Délvidékre, Hajnal Ábel lelkész és Kiss János főszolgabíró vezetésével. Nemzetőreink 1848. októberében a Maros mentén harcoltak, október 21-én Zsurics őrnagy vezetésével Angyalkútnál szembetalálkoztak a császári csapatokkal. Az ütközetben a békésiek derekasan helytálltak, 5 önkéntes elesett s több nemzetőr megsebesült. Ezt követően Arad környékén több csatát is vívtak még a békésiek, helytállásukat, hősiességüket több, korabeli leírás is említi. 1849. februárjában Békésen a református iskola akkori épületében katonai kórházat állított fel a kormány.
A szabadságharc bukását követően a békésiek hűen ápolták ’48 hagyományát, a választásokon mindig függetlenség párti képviselőt választott képviseletére a város polgársága. 1889-ben Magyarország azon 31 városa közé tartoztunk, melyek ellenzéki gesztusként díszpolgárukká választották a magyar állampolgárságát ez évben elvesztő Kossuth Lajost. 1894-ben ravatalára koszorút küldött a város, sokan részt vettek temetésén. Ez alkalomból nevezték el a Vasút utcát Kossuth utcának, a következő évben pedig megrendeli a község Jantyik Mátyás festőművésztől - múzeumunk névadójától - a szabadságharc vezérének arcképét.
Az ünnep kapcsán megkerülhetetlen az emlékezés a számvetés gondolata, de egyáltalán nem mindegy, hogyan tesszük ezt.
Szabadságharcunk még ma, az események után 163 évvel sem korlátozódhat a rezignált emlékezésre. Zivataros XIX.-XX. századi történelmünk minden fordulópontja megmutatta: március 15-e eszmeisége a magyarság kollektív öröksége, amely a társadalomban elfoglalt helyzetünk alapján valamennyiünk számára felelősséget, feladatot jelent.
Amikor felelevenítjük azokat a régi eseményeket, egyúttal megidézzük az azokat mozgatókat is. Ahogyan az iskolás gyermekek évről-évre megjelenítik a nagy nap, a forradalom és szabadságharc eseményeit valljuk be, mi is elgondolkozunk, hogy mit tettünk volna a Pilvax kávéházban, a pákozdi csatamezőn, vagy akár Világosnál.
Így vált ez a nap a nemzeti lelkiismeretünk, időről-időre szükséges önvizsgálatunk mércéjévé, meg nem kerülhető sarokkövévé.
Éppen ezért hiszem és vallom, hogy ’48 tükrében Magyarország állapota is könnyen, mindenki számára kézzelfoghatóan felmérhető ma is. Múltba merülés helyett meghatározhatóak a feladatok, célok, a szabadságharc tanulságaiban felismerhetőek napjaink gyengeségei és erényei egyaránt.
Feladat pedig ma is van bőven, Tisztelt Ünneplő Békésiek sőt, talán soha nem volt még ennyi. Akárcsak 1848-ban, most is sorsdöntő fordulópont előtt áll hazánk, helyünket keressük az újraszerveződő világban s Európában egyaránt. Úgy hiszem, elszántságban ma sincs hiány, s mint oly sokszor a múltban, nemzetünk erre a kihívásra is egységesen, összefogva adja meg a választ.
Magyarország nem volt, hanem lesz! – mondotta a maihoz igencsak hasonló történelmi helyzetben Széchenyi István. Ezért dolgozunk, ezért küzdünk. Olyan küzdelem ez, amely valószínűleg soha nem fog véget érni Tisztelt Hölgyeim és Uraim, amely egyet jelent a Muhi csatamezővel, Moháccsal, egyet 1848-al, 1956-al, és éppen ez az, ami csodálatos benne: élni akarásunk, összefogásunk diadala, amely itt tart minket a Kárpát medencében immár 1100 éve magyarként, emberként.
E gondolatok jegyében hajtok most fejet a szabadságharc emléke, s nem utolsósorban békési hősei előtt. Legyünk méltók munkájukhoz, áldozatukhoz a mindennapok küzdelmeiben, jövőbe vetett hitünkben egyaránt.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
