Tehát: kezdetben vala a nagybögö...
Megannyi alázatos "kezicsókolom" árán elnyert öröme a mélyen brummogó húrok pengetésének. Vagy az ösi András-napok Andrádi-hegedüje, melyet egyszer valóban fölkaptam, az állam alá nyomtam, s ahogy töle láttam, ujjaimat remegtetve nyomogattam a húrokat, húztam rajtuk a vonót, és a hegedü nem nyekergett, hanem valóbanszólt. Azt sem bántam, hogy utána a fejemen koppant a vonó többször is. Nem bírtam ellenállni a zenélési vágyamnak. Balázsmamáéknál megismerkedtem a "körtemuzsikával", egy cserépböl készült fújós eszközzel, amely úgy huhogott, mint a vadgalamb. Aztán karácsonyok és névnapok táján fölbukkant egy-egy szájharmónika, amellyel már igazi dallamokat is ki tudtam fújni, de ezeket nem vettem hangszerszámba, fújását sem tekintettem igazi zenélésnek. Ahhoz más kell: valami kézzelfogható, valami nehéz, olyan, ahol az embernek dolgoznia kell, míg végre sikerül hangokat kicsikarni belöle. Késöbb, amikor Apuka a Temetkezési Vállalat igazgatója volt, a Rákóczi út és a Libazug utca Sarkán laktak a vállalat épületében Vajasék. Gyakran fölmentem a lakásukba, amelyik az üzlet fölött volt. Ott állott a nappaliban egy nagy zongora, ennek a fekete és fehér billentyüit ütögethettem. Ez a hangszer szinte határtalan lehetöségeket kínált fantáziámnak. Addig-addig próbálgattam, míg összejött a "Boci-boci-tarka", de ezután következtek elsös és másodikos iskoláséveim rémálmai, amelyek egy idöre elfeledtették velem a hangszereket. Ehelyett a tanító tévesztette össze a fenekemet a dobbal, így aztán nekem a zenéhez már nem volt kedvem.
Mígnem Anyuka a fejébe nem vette, hogy "a gyereknek zongorát kell tanulni!" Ezt a tervet velem nem közölték, hiszen ki tudja, hogyan reagálnék én majd az ilyesmire. Várjuk inkább ki a megfelelö alkalmat. Egyszer elvitt Anyuka a Bérházba, ahol az egykori református pap özvegye, Nagy Lajosné - Mariska néni zongorát tanított. Barátságos néni volt, elbeszélgetett velem, de merthogy tanított, így azokhoz soroltam, akik ellenségeim voltak. Nem akartam nála zongorát tanulni. "- Hogyisne! Akkor nem tudok délután játszani...! Meg különben is: nem akarok zongorázni!" Ennyiben maradt. Azt hittem, gyöztem.
Egy esö utáni koradélutánon azzal állított be hozzánk Balázsmama, hogy menni akar Csabára az ismeröséhez, nem mennék-e át vele. Akkoriban sokkal körülményesebb volt Békéscsabára átjutni, mint ma. Buszt akkor még csak hírböl ismertem, egyszer láttam is egyet. Olajzöld színü, régi járgány volt. Na, meg ahogy mondták, drága is.
A kisvonat? Az más. Vagy a Fötéren szállhattunk föl rá, átellenben a Dübögövel, vagy kint a vasútállomáson, amely aztán a temetök mögött kidöcögött Békésröl. Útközben néha megállt, hogy egy-egy vállkendös asszony leszálljon, s induljon ki a szétszórt tanyák egyikére. Jött aztán a Borosgyáni megálló. Itt a kocsma-váróteremböl többen is imbolyogva kászálódtak föl a vonatra, hogy az egyhangú döcögés hamarosan álomba ringassa a borostás arcokat.
Ahogy Békéscsaba kezdett föltünni, úgy közeledtek a templomtornyok. Elértük a laktanyát (késöbb Konzervgyár), majd a fö úton elvonultak mellettünk a furcsa, fehérre meszelt "tót házak", végül beérkeztünk a zajos, forgalmas, teli városba, ahol a Kossuth téri megállóban kiszálltunk. Az ismerösökig még nagyon sokat kellett gyalogolnunk, át egy hídon, utána jobbra az Élövíz-csatorna mellet, míg balra be nem fordultunk egy vég nélküli utcába, ahol régi, sötétre vakolt, vagy téglával kirakott "úrias" házak sorakoztak, némelyik szinte elveszett a több száz éves ösi fák között. Errefelé lakott az a bizonyos orvos is, (Becsei?), akihez egyszer Anyuka vitt el, már nem tudom, éppen melyik nyavalyám miatt (mert valamilyen bajom az mindig volt), de nagyon féltem a sötét rendelötöl, meg a titokzatos eszközöktöl. Továbbmenve értünk oda ahhoz a széles, ligetes-fasoros utcához, melyen végiggyalogolva jutottunk el az ismerösék házához.
Na, és amit útközben láttam! Az egyik ház elökertjében egy igazi meseország volt fölépítve. Színes gömbök között egy piciny palota örködött a tenyérnyi tó fölött, törpék bámultak rám a bokrok mögül (a könyvemben a lektorok a "bambulnak" szót használták a "bámultak" helyett, a szerzö), egy teknösbéka pedig álmosan ballagott a víz felé. Mindig megálltunk, ilyenkor Nagymamának mindig el kellett mondania egy ideillö történetet, amelyet én áhítattal hallgattam. Az ismerösöknél aztán én meséltem el a mesekertben látottakat, majd vídáman ugráltam a díványon. Sötét este zötykölödtünk aztán vissza a kisvonaton Békésre. Mondom, Békéscsabára átmenni mindig élmény volt.
Ahogy Balázsmama tehát beállított hozzánk, hogy menjek el vele Csabára, kitörö örömmel szökdécseltem, és biztos voltam benne, hogy mehetek. Anyuka azonban egy feltételt szabott: " - Elmehetsz Csabára, ha zongorázni tanulsz!" Nem sokat gondolkodtam rajta, igent mondtam. Ugyan, hol lesz még az, amikor zongorázni kell, addig úgyis elfelejti Anyuka. Nem felejtette el...
Így, egy nyárutáni nap estefeléjén, amikor már pislogtak a lámpák a fötéri fák lombjai között, kaptattam fölfelé a Bérház lépcsöjén, hogy nemsokára ott üljek több hasonló sorstársammal Mariska néni szolfézs óráján. Föltünt, hogy sohasem verekedett, nem is kiabált, mi pedig kezdtük lassanként megismerni a "do-re-mi-fá" - t, a prim-sekund-terz....egészen az oktávig, s megtanultuk, hogy azok a cikornyás rajzok az öt vonalon vagy közte - azok a hangjegyek. A zongoráról viszont nem esett szó. Úgy vettem hát a szolfézsórákat, mint valami szükségtelen muszájt, de nem mondom azt, hogy nem érdekelt. Énekeltünk, tapsoltunk, olvastuk a tábláról a hangjegyeket, söt, megtanultuk azt is, hogy a különbözö dúrokban vagy moll-okban milyen hangok vannak, és ezeket át kellett másik hangnembe ültetni - végülis érdekes volt, egyre jobban belejöttem.
Majd, egy estén, a szolfézs óra után, bevitt bennünket egy szobába, ahol egy zongora állott. Ö ráült a zongora elötti forgószékre, mi pedig köré, öreg, recsegö székekre. Játszott nekünk dallamokat, amelyek nem voltak olyan ismertek, mint amit Andrádi játszott valaha nekünk. Nem. Ez a zene inkább dallam nélküli, "szigorú" - zenének hatott. Nem is éreztem semmit, hogy tetszik-e vagy sem, inkább mentem volna már haza. Késöbb, amikor befejezte a zongorázást, tartott egy kiselöadást, hogy szorgalmas gyakorlással mi is ilyen szépen fogunk majd játszani - hát ez nem gyözött meg.
Ülök hát a forgószéken. Pontosabban ide-oda mozgok, ahogy a lábam beléakasztom a szék lábába. Az elöbb ugyanis Mariska néni kiment, de elötte még meghagyta, hogy gyakoroljam a billentyük fölé kiterített füzetben a megjelölt feladatot. Gyakorolnom kellene, de ehelyett két-három billentyüt egyszerre leütve próbálok tetszetös hangokat kicsalni a zongorából. Ez sikerül is, de ha fekete billentyüt is leütök a fehérekhez, akkor olyan hangzás keletkezik, mintha hamisan játszanék. Nyílik az ajtó, Mariska néni lép be, amire megint a kiterített füzetböl próbálom azt a bizonyos "Kopogóst" játszani. Egyrészt már a könyökömön jön ki, másrészt meg egyáltalán nem megy. Annyira nem érdekel, hogy szinte fáj, hacsak már a hangjegyekre is nézek. Ezért is használok ki minden alkalmat, ha felügyelet nélkül maradok, hogy magamtól játsszak. Ilyenkor saját dallamokat találok ki, és néha elégedett vagyok. Most azonban szigorúan gyakorolnom kell a "Kopogós"-t. Gügye dallam, és még szöveg is van hozzá:
"Kopogok - kopogok/Tessék - tessék/Kopogok - kopogok/Tessék már/Kopogok - kopogok/Tessék - tessék/Kopogok - tessék hát.
Ilyen bonyolult a szöveg. A dallam sem különb. Talán, ha öt különbözö hangjegy van benne, és mégsem tudom beleverni a fejembe. Ha komplikált dolgokról van szó, hamar megjegyzem öket, de ennél a gyakorlatnál megtéveszt az egyszerü dallam felületességre csábító egyhangúsága, ezért minduntalan hibát ejtek. Mariska néni türelmes. Gyakoroltatja velem már egy teljes órája, de végre föláll, erre megkönnyebbülten hajtom össze a lapot. Én vagyok az utolsó délutáni tanítvány, de itt maradok, mert nemsoká kezdödik a szolfézs-óra, tehát nem éri meg hazamenni. Átmegyek a könyvtárszobába. Ahogy a vezetönö, Luczi néni (a könyvemben a lektorok "Lúczi"-ra javították, de mi "Luczi"-nak mondtuk) meglát, egyböl fülöncsíp, mert még nem hoztam vissza a rég kiolvasott könyveket, a határidö már régen lejárt. Megígérem, hogy legközelebb egészen biztosan visszahozom öket, így szabad körülnéznem. Találok is egy érdekes útleírást, Molnár Gábor brazíliai útjáról, "Az óriáskígyók földjén" címüt. Ezt kiíratom, utána megyek vissza a szolfézs terembe.
Itt már többen összejöttek, Mariska néni is ott trónol az asztalnál. Megkezdödik a hangjegyek gyakorlása, és a szolmizálás. Én is együtt szó-lá-ti - zok a többiekkel. Ezután a közelgö föllépésre gyakorlunk egy zenés táncjátékot. Én napraforgó leszek. Borzong a hátam, ha erre gondolok. Hiszen a "Kopogós"-t is erre az alkalomra gyakorlom, mert ekkor lesz az elsöévesek évzárós koncertje. Mindez a Bérház dísztermében, a közönség elött. (Bérház: a Széchenyi téren, ez volt a régi elnevezése, késöbb - a földrengésig a Kultúrház volt, közkedvelt nevén "SILÓ", ma müvészeti és társadalmi célokra használt galéria és rendezvényterem.) Anyuka már varratja a napraforgó öltözéket, mi pedig szorgalmasan gyakorlunk.
Halk zsongás hallatszik a bíbor-brokát függöny mögül: a közönség zaja. Én pedig ott remegek a kék drapériás hátsó fal mögött, a többiekkel együtt. Szombat késö délutánja van, félhomály dereng a színpad fölött, csak egy magányos zongora feketéllik a túlsó sarokban. Most úgy nézek rá, mint egy vesztöhelyre. Mit is csinálhatnék... Essek hirtelen össze? Szégyellem magam tettetni.Ó, ha most tüz ütne ki...
Tüz helyett a színpad világosodik ki, vakítanak a fényszórók, lassan kettéválik a súlyos brokátfüggöny. Mariska néni lépked ki a színpad elejére, üdvözli a közönséget, én pedig kilesek a nézötérre. Nem kell sokáig keresnem, ott ül mindenki az elsösorban: Anyuka, Apuka, Balázsmama, Nagybátyámék, Minyon néni, meg Molnár néni. A szörnyen ünnepélyes sötétségben még elegánsabbnak, még elökelöbbnek tünik az elsö sor, ahogy várakozóan hátradölnek a süppedö székekben. A nagy, aranykeretes oldaltükrök megsokszorozzák a tömeget és a csillogást. (Mai hasonlattal élve, az összbenyomás hasonló volt, mint egy hollywoodi OSCAR-díj kiosztása.)
"Ezek mind énrám várnak!" - döbben belém a rémület. Most már úgy remegek, mint az a bizonyos miskolci kocsonya, vagy a nyárfalevél. Mariska néni pedig bejelenti az elsö zongorázót, ez egy lány. Kimegy, pukkedlit csinál, leül a zongorához. Bátortalanul hangzanak föl az elsö hangok a nehéz fatömegböl, majd hiba nélkül végigjátssza a darabot. Amikor készen van föláll, meghajol, a közönség tapsol - jöhet a következö. Én hatodikként következek, de addigra már a bepisilés környékez. Tényleg, pisilni kellene! De már nincs rá idö, mert íme, hallom Mariska néni hangját: " - Balázs Gábor, elsöéves!" Balázs Gábor elsöéves pedig ebben a pillanatban már sem élö, sem holt, hanem a kettö közötti hipnotikus állapotban vacog a színpad széléig.
Semmit nem látok, elvakítanak a peremén húzódó színes lámpasorok. Meleg van, úgy hajlok meg mint egy bábu, aztán mereven sarkon fordulva elbotladozom a zongorához. Leülök. - Ó, hogy kell pisilnem! - Na nézzük csak: a jobb kéz ujjait magasról rátartom a billentyükre, a bal kéz ujjait helyezzük a mélyebb hangokra, aztán isten neki! Megszokásból játszom, annyiszor gyakoroltam már, hogy végül mégiscsak belém verödött, kotta nélkül játszom.
Rájöttem: amint úgy kezdtem el tanulni, hogy elöbb elszolmizáltam magamban, attól fogva sokkal gyorsabban ment. Mondom is magamban elöre: dó-dó-dó, dó-dó-dó, mi-szó, mi-szó - és így tovább.
És most elárulom, hogy azóta ezzel a módszerrel zenélek. A mai napig is, ha egy dallamot hallok, automatikusan szolmizálom hozzá a hangokat, a dó-re-mi - t minden hangnemre alkalmazva. Így tanultam meg elejitöl fogva az összes számot, amit eddigi életemben valaha is eljátszottam, így komponáltam meg a saját számaimat, így készült a Pink Floyd projektem is - tehát minden. Hála ezért Mariska néninek!
Végre, vége van! Megkönnyebbülten állok föl, ismét az elötérbe megyek, meghajlok - és kész. Egyetlen pillantással felmérem a közönséget, Anyukáék és mindenki lelkesen tapsol. Na, vége van az elsö nehéz próbatételnek! Jön még a táncjáték, de most elöbb rohanok hátra, a legutolsó pillanatban, mielött még bepisilnék. Majd szünet következik. Anyuka jön be az öltözöbe, csokoládét nyújt nekem, amit mohón megeszek. A gyerekek zsivajognak, de odakint is nagy a zaj. A sokaság szétárad a folyosón, ki a söntésbe megy, ki a gyerekét keresi. Én pedig fogadkozom: csak még ezen a táncjátékon legyek túl. Nem, nem tanulok én zomgorázni! Mégegyszer a színpadra? Soha életemben többet, dehogyis megyek én még a közelébe sem egy színpadnak! (Akkor még honnan tudhattam volna, hogy ez nem így lesz?)
Mi pedig már a jelmezekben várjuk sorsunkat. Mint napraforgó, kipirosítva állok az öltözöi tükör elött. Alig ismerek magamra, de ugyanakkor meg szégyellem is, ahogy kinézek, mert nem vagyok én lány! Csak legyen már vége! Csöngetnek. Lemezjátszóról fölcsendül a zene, mi fölsorolunk a színpadra, körbeállunk, és ahogy tanultuk ugrálunk táncolunk, hajlongunk - vagyis hát amit tennünk kell. Remegek most is és izzadok, a változatosság kedvéért pedig a hasam fáj. Csak legyen már vége...!
Vége az elsö résznek.
