Éva élménybeszámolója:

A pénteki felhõsebb idõ ellenére fényes, esõfelhõ-mentes nap virradt 2009. augusztus 15-én a 19. eXtremeMan Országos Hosszútávú Triatlon Bajnokság több mint 340 egyéni, ebbõl 23!!! nõi indulójára. Én végig azon paráztam, hogy neoprén híján hideg lesz a víz, és tutira be fogok görcsölni. 7:32-kor végre elstartolt a mezõny, és megkezdtük a két-, egyenként 1900 méteres úszókör teljesítését a gyékényesi bányatavon.

Az elsõ kör végén a versenyzõknek ki kellett jönniük a vízbõl, majd a szárazföldön 10 métert futva kellett megkezdeni az úszás második körét. Miután eldördült a startpisztoly, befutottunk a vízbe, vagyis én inkább begyalogoltam, mert kb. fél perc eltelt, mire a lábujjammal érinthettem a vizet, annyian voltunk. A hõmérséklete teljesen optimális volt, 23 fokos.

Az úszás alatt többször vesén rúgtak, fejbe vágtak, lenyomtak a víz alá. Mellúszásban úsztam végig, úgyhogy én is adtam, nem csak kaptam, de így is 1:32 alatt simán, fáradtság nélkül leúsztam a 3,8 kilométert.

Miután kényelmesen átöltöztem, fel a biciklire és kezdõdhet a visszaszámlálás 180-ról. Gyékényesrõl, az úszás helyszínétõl kellett egy hosszabb, 75 km-es kört megtenni Nagyatádig, a versenyközpontig, majd ott várt még ránk 3x35 km-es kör. Próbáltam hasznosan eltölteni az idõt a tekerésen kívül, és rögtön az elején elkezdtem reggelizni az elõre legyártott és a bringás táskásba bepréselt szendvicseket, az ivással nem volt gondom, azt megoldottam még az úszás alatt a tóban.

Már kb. 30 km után fészkelõdtem, baromira fájt a fenekem. Eleinte szépen tudtam haladni 28-30 km/h között, volt ahol 53 km/h-val is mentem, persze lejtõn, de így is nagy élmény volt. Az emelkedõk már kevésbé, fõleg nekem alföldi versenyzõnek. „Röpke” 7 és fél óra alatt sikerült letudnom ezt az iszonyatos távot. A végén még a lejtõn is nehezemre esett 25 km/h-ra feltornázni a mutatót. Ha kiálltam a nyeregbõl fájt a térdem, ha leültem a fenekem, sehogy sem volt már jó. Több embert láttam, ahogy az út szélén hánytak, de én szerencsére nagyon okosan osztottam be az erõmet és a kaját is, az ég világon semmi bajom nem volt.

A futást már úgy vártam, mint a messiást, életemben nem akartam még ennyire 10 óra körüli mozgás után maratont futni. Miután leszálltam, nem kapkodtam, bõven szintidõn belül voltam. Szépen nyugodtan átöltöztem, megmosakodtam, lemostam a sót magamról, legyúrattam magam, ittam egy Magne B6-ot és enyhe robotmozgással elindultam az elsõ körre. 16 x 2,6 km várt rám. A 2,6 km-es körön végig szurkolók tömege, ami nagyon nagy erõt adott, így nem is igazán mertem sétálni. Amikor kezdett sötétedni, a pálya jobban hasonlított valami teljesítménytúrához, mint futóversenyhez.

Rossz volt látni a sok sántikáló, elcsigázott, görcsölõ, hányással küszködõ embert, de jó érzés volt, hogy én tudok futni, sõt egyre jobban bírom. A lábam ugyan totál be volt állva, éppen, hogy csak a föld felett tudtam emelni, de a szívem és a fejem vitt elõre, sorra hagytam le a versenyzõket, és ez még több erõt adott. Az utolsó 8 km-en már frissíteni sem álltam meg, annyira belelendültem, többen megjegyezték, hogy nem vagyok normális, de ezt már akkor is tudtam, amikor beneveztem erre a versenyre. Persze az õrült tempót nem úgy kell érteni, mintha valaki csak úgy elindulna futni, inkább a körülményekhez képest „száguldoztam”.

A futást a nõi mezõnyben a 19. helyen kezdtem meg, amit a „nagy hajrámnak” köszönhetõen a 14.-re sikerült ledolgoznom. Menet közben célt is módosítottam, most már nem a szintidõ, hanem a 14 órán belüli idõ lebegett a szemem elõtt. Az órámat már régen össze-vissza nyomkodtam, így az nem mutatott semmit, csak mikor befordultam a célegyenesbe, akkor láttam, hogy 13:52-t mutat a kijelzõ, elmondhatatlanul boldog voltam. A cél elõtt kaptam egy virágcsokrot, mint a „Nagyok”, majd átszakíthattam a célszalagot is 13:52:22-es idõvel.

Szerény számításaim szerint a maratoni nettó futóidõm 4:25 körül lehet.

Ja, és mellékesen idén több, mint 1800 km-t futottam.

Következõ megmérettetés szeptember 12., 12 órás OB., Balatonalmádi.