Tisztelt Ünneplõ Közönség, Békésiek!

Sokan és sokféleképpen próbálták már megfogalmazni azt, hogy mit jelent egy nemzeti ünnep. Évrõl évre magállunk ugyanazon a napokon, ugyanazon a helyszíneken de valljuk be, minél távolabbi korba repít vissza bennünket az emlékezés, annál nehezebb feladat is egyben. Szerencsére a méltó emlékezés, a fõhajtás tisztasága nem a beleélõ készségen múlik. Megpróbáljuk ugyan elképzelni azt a régmúlt napot, talán alakok is szöknek emlékezetünkbe, ám maga az ünnep kinek-kinek saját lelkében ölt testet, válik kézzelfogható valósággá.

Társadalmunk s a legújabb kori magyar történelem ünnepei közül kiemelkedik az 56-os forradalom. A magyar szabadság hõseinek, a magyar demokrácia megálmodóinak szent napja.

A rendszerváltás óta immár szabadon ünnepelhetjük a XX. századi Magyarország legjelentõsebb kiáltását a világ felé, amely az elnyomás, a zsarnokság valóságára hívta fel minden érzõ ember figyelmét.

A II. világháború poklát a kommunizmus pokla váltotta fel hazánkban 1945 után. A felszabadítóként ünnepelt szovjet csapatok nyomása alatt soha nem látott diktatúra bontakozott ki, felszámolva a demokratikus pártokat, menekülésre kényszerítve a mûvészeti és tudományos élet színe javát és néma rettegésbe taszítva a magyar nemzet millióit. 1956-ra az elnyomás terhe elviselhetetlenné vált és hazánk szembefordult a szovjet rémuralommal és annak hazai bérenceivel. A harcok kezdeti sikerei után végül a szovjet tankok fojtották a magyar forradalmat. Az ezt követõ bosszúhadjárat pedig merem állítani a mindenkori magyar történelem legsötétebb idõszakát hozta el. Kivégzésekkel, évtizedekig tartó börtönbüntetésekkel akart példát statuálni az áruló kommunista kormány.

De a világ és Európa néma maradt, s mint oly sokszor a világtörténelem során, ismét elnyomóink elé lökték nemzetünket.

Ma, amikor az 1956-os események a legtöbbünkre már történelmi távlatból tekintenek, ma különösen fontos, hogy milyen színben festjük meg az egykori eseményeket. Hiszen saját emlékek híján szemtanúkra, résztvevõkre hagyatkozunk, az õ emlékeiket tesszük magunkévá. Körbetekintve most itt látom, hogy a legtöbben még nem is éltek 1956-ban de még talán szüleik sem emlékezhetnek arra az 53 évvel ezelõtti õszre, amely az 1956-os forradalomként írta be magát történelmünkbe. Amilyen fiatalként állnak most itt sokan, olyan fiatalon álltak be egykor ezrek a magyar szabadság zászlaja alá. Gyermekként, 13-14 évesen ragadtak fegyvert, kötöztek sebet és adták életüket a vérbe borult utcákon. Ezek a fiatalok százával kerültek aztán a megtorlás börtöneibe és bizony ott kellett kivárniuk, amíg 18 évesen felakasztották õket.

Nektek, kedves békési fiatalok, nektek õk üzennek ma a távoli múltból. Gondoljatok most egy percig rájuk, akik akár a barátaitok lehettek volna ha egy korban éltetek volna. Az ifjúság számunkra a jövõt, munkánk értelmét jelenti. Büszke és boldog lehet az a nemzedék, amelynek gyermekei kiállják az idõk próbáját, akik felnövekedve vállukra veszik valamennyiünk közös terhét: Magyarország boldogulását.

De boldog és büszke lehet az a nemzedék is, akik elõtt olyan példa áll, mint az 56-os fiataloké.

Békés város lakossága 1956-ban gyorsan csatlakozott a forradalom áramlatához, noha nálunk nem voltak összecsapások. Azt azonban hamar világossá tették: Békés sem kér tovább az elnyomásból. A gyorsan megszervezett csoportok élénken részt vettek a megmozdulásokban, közvetítették a békésiek felé Budapest és a nagyvilág híreit. Többen vállalták akkoriban azt a komoly kockázatot, ami mindezzel járt. Békés Város Képviselõ Testülete ezért több évtizedes tartozás kiegyenlítése mellett döntött, amikor felkutatta és ebben az évben elõször kitüntetéssel ismeri el a forradalom békési szereplõinek áldozatvállalását.

Hiszen nekik is köszönhetõ, hogy a parazsat, 56 izzó lüktetését már soha nem sikerült kiirtani a magyar lélekbõl. 33 év hazugság, a szocializmus szemfényvesztése után 1989. október 23-án tehát éppen ma húsz éve, kikiáltották a Magyar Köztársaságot.

Sokaknak bizonyára már megszokottá vált a mai demokratikus állapot, hogy szabadon utazhatnak külföldre, hogy bármi szólhat a rádióban és a televízióban, s hogy nem találkoznak lépten-nyomon szovjet laktanyákkal az országban. Pedig nem szabad elfelednünk, hogy ez csak alig 18 éve van így. 1991-ben csaknem 35 ezer vasúti kocsi szállította el a 100 ezer katonát és polgári személyt, valamint a mintegy 27 ezer harci technikai eszközt és a több százezer tonna anyagot. Az 1991. június 16-án elindult utolsó katonavonat s az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál hagyta el hazánk területét.

A történelem késõbbi fordulatai és a rendszerváltás ténye fényesen igazolta a mai is köztünk élõk egykori hitét és nem utolsósorban a mártírok áldozatát.

Mit tettek õk valójában, ha egy kicsit eltávolodunk az akkori történelmi korszak tényeitõl?

Nem mást, Tisztelt Ünneplõ Békésiek, nem mást, mint felismerték a célt, amely elõrébb viheti nemzetünket, amely országunk már oly sokszor megfeneklett szekerét kitolhatja a kátyúból.

Minden nemzetnek megvannak a maga koloncai, amelyeket vagy magával hurcol évszázadokig tartó gyötrõ vánszorgással, vagy le tudja rázni õket. Ez a két lehetõség állott eddig választásként az emberiség minden kultúrája elõtt, se ezzel szembesített bennünket Rákóczi, Széchenyi, Deák vagy akár Nagy Imre is.

S Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Fiatal Barátaim, mai korunknak de egyben önmagunknak is megvannak a választásaink éppúgy, mint akár évekre visszanyúló koloncaink is. A mai magyar valóságon végigtekintve sokunknak korántsem nehéz a feladat, a cél megjelölése, noha a média és a politika sok mindent elkövet, hogy ez ne sikerüljön.

Szerencsére ma azért már többségben vannak, akik a jövõt nem egy postaládába dobott akciós újságban vagy felelõtlen politikusok nyilatkozataiban vélik felismerni. Egyre többen vannak azok, akik szerint nem mennek ma jól a dolgok Magyarországon, hogy méltatlan 56 szelleméhez mindaz, ami Magyarországon történik.

Mert 56 hóhérainak szellemi örökösei ma is köztünk élnek a demokrácia köpönyegébe bújtatva. Õk azok, akik ma is tétlenül szemlélik, sõt elõsegítik tehetséges fiataljaink tömeges külföldre vonulását. Nem is csoda, hiszen éppen õk idézték elõ 1956 után a magyar menekültek tízezreinek nyugatra menekülését is.

Tisztelt Hallgatóság!