A Reformáció Ünnepe,                                         Békés, 2011. október 31.

Textus: Efézus 2,1-10.                                                   Fehér Csaba lelkész

MIT ADHAT MA A REFORMÁCIÓ?

Majdnem 500 éve (egész pontosan 496), 1517. október 31-én szegezte fel a wittenbergi vártemplom ajtajára Luther Márton 95 vitatételét, mellyel elindult az egész Európát felkavaró és megrázó vallási megújulás, a reformáció. Ez bizony régen volt. S ennyi év távlatából joggal tehetik fel a kérdést: van-e, lehet-e bármilyen üzenete ennek a ma embere számára?

Nos, azt hiszem, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy a reformáció egy középkori mozgalom volt, ami a katolikus egyház ellen irányult. Mi, reformátusok pedig (több más protestáns felekezettel együtt), ettől származtatjuk egyházunkat, gyülekezeteinket.

Ugyanakkor, akik egy kicsit jobban beleásták magukat a történelembe és/vagy a Szentírásba, azt is tudják, hogy a reformáció nem a középkorban született, hanem mindig is jelen volt az Egyházban. Bizonyos szempontból már Pál apostol is reformátornak mondható, hiszen már az I. században felveszi a harcot azokkal a tévtanításokkal, az Írás egészével szemben álló nézetekkel, melyek megpróbálták elerőtleníteni, bomlasztani, tévútra vagy épp zsákutcába vezetni Jézus Krisztus gyülekezeteit.

Ismerjük az ún. elő-reformátorok munkásságát is, akik – szintén már az első századoktól kezdődően – hiteles, az Igére épülő életükkel, írásaikkal és szavaikkal – igyekeztek érvényt szerezni az igaz Egyház létének és küldetésének. Az óegyházi atyák, középkori papok, szerzetesek, tudósok – akik közül már akkor sokakat száműztek, megkínoztak vagy meg is öltek egy-egy az Egyházat kritizáló megnyilatkozásukért – méltán hordozzák a reformátori jelzőt, hiszen a közös cél, a rendíthetetlen hit és felelősségvállalás ugyanúgy jellemezte őket, mint azokat, akiknek neve összeforrt a múltunkkal. Ilyenek Luther, Zwingli és különösen Kálvin. Vagy – hogy a magyarok közül is említsek néhányat: Méliusz Juhász Péter, Dévai Bíró Mátyás, Sztárai Mihály, Szenci Molnár Albert, Károli Gáspár és természetesen Szegedi Kis István mindannyian ilyen, az Isten Igéjéért élő és égő emberek voltak.

De a reformáció velük sem állt meg. Mert a reformáció (megújulás) egy olyan folyamat, amely – néha búvópatakhoz, néha hömpölygő folyamhoz hasonlóan – de mindig jelen volt és van Krisztus Egyházában.

Ma is van és folyik a reformáció. Mert ma is vannak olyan férfiak és nők az Egyházban, akik ugyanolyan hittel, tudással, lelkesedéssel és felelősséghordozással élnek és égnek Krisztusért, ahogy azt tették a régiek.

Ez a reformáció pedig ma is hat, és megannyi következménye van a világban és az Egyházban. Nézzük csak tehát: mit adhat ma a reformáció!?

1. Mit adhat a világnak?

Van-e köze a világnak, az Istennel nem törődő, vele ellenséges viszonyban lévő embereknek, a reformációhoz? Nos, azt hiszem, nagyon is van. Ugyanis minden ember Isten teremtett világába születik bele, akár hiszi ezt, akár nem. Ezt a világot pedig, Isten nemcsak teremtette, de uralja, vezeti, irányítja is, - még ha kívülről nézve ez nem is mindig egyértelmű. Ahogy minden embernek köze van Istenhez, ugyanúgy köze van a reformációhoz, a hitben való megújuláshoz is.

Mert az emberek – legyenek bármennyire is távol az Istentől – valamilyen hittel mégiscsak rendelkeznek. S nem gondolom, hogy az, aki egy távoli galaxis idegen intelligenciájában, vagy önmaga kizárólagos nagyságában hisz, sokkal rosszabb volna Isten szemében, mint például az, aki abban hisz (úgy gondolja), hogy Istent nem zavarja, hogy hogyan élek, mit gondolok, mit teszek, vagy hogy járok-e templomba.

Mindenkinek, aki még távol van Istentől, a reformáció azt üzeni, hogy lehet és szabad új alapra helyezni az életünket. Lehet és szabad tovább nézni és látni a mindennapok történéseinél. Lehet és szabad kinyílni a felülről jövő; a múltat, jelent és jövőt magába foglaló; az igazi Életet ajándékozó Úr felé. Lehet és szabad kinyílni, és befogadni azt, akié minden hatalom mennyen és földön, s aki nélkül – egyébként sem – cselekedhetünk semmi jót az életünkben. Lehet és szabad felállni, elindulni és újat kezdeni vele, Istennel.

Így a reformáció odavezetheti a világot Istenhez, és megértetheti vele az igeszakaszunkban megfogalmazott igazságokat. Ne becsüljük le ezt a képességét.

2. Mit adhat a vallásos embereknek?

Mit értek „vallásos emberen”? Vallásos ember az, aki jóhiszeműen és jóindulattal viseltetik Isten iránt, de a mélyebb megismerés hiányzik az életéből. Másképp fogalmazva: hisz Isten létezésében és mindenre kiterjedő uralmában, de saját elgondolása van arról, hogy hogyan élhet neki tetsző életet. Nem az első és a legfontosabb az életében Isten akarata, ezért mindig szelektál az engedelmességben. Ami megfelel neki, azt megteszi, ami viszont áldozathozatallal járna (legyen az akár lelki, akár fizikai természetű) arra könnyedén nemet mond. Az ilyen ember kimondja ugyan, hogy „legyen meg a te akaratod” (Miatyánk), de döntéshozatalakor igazából mindig a saját akarata dominál.

Mit adhat tehát a reformáció a vallásos embernek? Nos, valami egészen konkrétat, kézzel foghatót. Azt, amit a reformáció idején is az emberek kezébe adott: a Bibliát, Isten csodálatos kijelentését. „No, de – mondhatná erre valaki – van énnékem Bibliám, kérem szépen!” S valóban, sőt talán nem is csak egy. A baj csak az, hogy sokan úgy vannak a bibliájukkal, mint az egyszeri ember a használati utasításokkal: úgy üzemeli be és használja a gépét, hogy előtte nem olvasta el, nem tanulmányozta át. Aztán csodálkozik, amikor nem, vagy nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene. Ez a kínos gyakorlat vezetett el oda pl., hogy egyes emberek berakták száradni a macskájukat a mikrosütőbe, vagy porszívójukkal próbálták kiszivattyúzni a vizet eldugult fürdőkádjukból.

Nos, a Biblia nem valami esztétikai alkotás, ami jó, ha ott van a polcunkon, de legfeljebb akkor vesszük le onnét, ha a heti nagytakarítást végezzük. De még csak nem is egy a sok könyv közül, amibe néha azért bele-bele olvasok. A Biblia Isten ma is érvényes, ma is megszólító és ható kijelentése, szava, amellyel vezetni akar minket. Azaz: menni, kanyarodni, ha kell gyorsítani vagy fékezni, biztonságosan az úton maradni, és – ami a legfontosabb! – célba juttatni akar minket. Márpedig mit ér az olyan KRESZ, használati utasítás, térkép, stb., amit nem használunk, vagy elő sem veszünk.

A reformáció kinyitja neked a Szentírást. Vágyottá, érdekessé teszi, mert felismerteti velünk, hogy abban van az életünk elrejtve. Nem véletlen, hogy a reformációval kapcsolatos előadások, igehirdetések mindig és mindenhol említést tesznek a Biblia anyanyelvre történő lefordításáról. Igen, mert a kettő: az Istennek tetsző és engedelmes élet, valamint a Biblia olvasása, tanulmányozása elválaszthatatlan egymástól. A reformáció a kezedbe adja a kinyitott Szentírást. Neked csak olvasnod kell.

3. Mit adhat az elkötelezett, hívő keresztyénnek?

Úgy gondolom, ezt az elnevezést nem kell külön megmagyaráznom, - mindenki érti.

Felületesen nézve a dolgot azt mondhatnánk: hát semmit. Hisz egy elkötelezett, hívő keresztyén mindenkor igyekszik Istennek engedelmes életet élni. Nála mindig reformáció van. Benne megvalósul a felolvasott páli igeszakaszban foglalt sok szép elv. Mi már új életre támadtunk fel, és a mennyekbe ültettek minket, - mi tehát már révbe értünk.

Vagy mégse? … Hogy is van ez?

Mit adhat a hívőknek a reformáció? Nagyon is sokat. Ugyanolyan sokat, mint bárki másnak. Mert mindnyájan híjával vagyunk az Isten dicsőségének; és nem vagyunk érinthetetlenek a kísértésektől és a bűnöktől sem. Jó nekünk ezt mindig alázattal a szemünk előtt tartani.

Nos, a reformáció először is erőt ad a hívőknek. Erőt azáltal, hogy emlékezünk rá. (Pál is emlékeztetéssel kezdi az igénket.) Emlékezünk mi is arra, hogy már előttünk is voltak keresztyén emberek, akik számára fontosabb volt az evangélium ügye, mint a saját sorsuk, életük. A reformátorok nem azért emelkedtek ki kortársaik közül, mert jobban hittek Istenben, mint amazok. Hanem mert készek voltak Istenre figyelve mindent alárendelni az Ő akaratának. Készek voltak Istent, Isten Igéjét és a neki való engedelmességet elé tenni minden egyébnek. Készek voltak érte bármilyen áldozatot meghozni. És ez az állhatatos odaszánás, az erre való emlékezés erőt adhat nekünk ma is.

A másik, amit a hívőnek a reformáció adhat, hogy szolgálatba állítja. A reformátorok élete tetőtől-talpig, elejétől a végéig szolgálat volt. A mi szolgálatunkkal sokszor az a baj, hogy sokszor kimerül egy-egy vallásos aktusban. Azaz nem úgy van, hogy az egész életünk egy nagy, Istent dicsőítő szolgálat. Hanem van ugye az életünk (a családunkkal, munkánkkal, napi tevékenységeinkkel, kedvtelésünkkel, vallásgyakorlásunkkal, stb.), amiben aztán helyet kap egy-egy – kinek több, kinek kevesebb – szolgálat is. Megint másképp fogalmazva, nem Isten szolgái vagyunk, akik közben persze dolgoznak, családot tartanak fent, végzik a napi rutint, gyülekezetbe járnak, és természetesen pihennek is. Hanem miközben nagy erőbedobással ezeket végezzük – a lelkiismeretünk megnyugtatása végett – megspékeljük őket egy kis gyülekezeti szolgálattal, Istennek szóló cselekedettel, lelkigyakorlattal. Közben pedig, úton-útfélen panaszkodunk - vagy dicsekszünk(?), néha már nem is tudom -, hogy milyen nagy áldozattal jár ez számunkra: hétközben is elmenni a gyülekezeti alkalmakra; részt vállalni egy-egy istentiszteleten; időt, pénzt, erőt áldozni a gyülekezet életére, vagy valamelyik eseményére; részt venni máshol tartott keresztyén konferenciákon; meglátogatni egy beteg testvért a kórházban; vagy csak egyszerűen megélni a hitet a mindennapokban.

Egy nagyon idős emberről olvastam, hogy amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy mit csinál éppen, ő csendesen mosolyogva így válaszolt: „Várom az Urat, s közben kukoricát morzsolok.” Nos, sokszor épp ez a sorrendiség hiányzik a hívők életéből is. Hogy ne kukoricát morzsoljon, és közben azért várja az Urat is, amikor itt-ott eszébe jut. Hanem mindent járjon keresztül benne, teljességgel szője át életét az Úrnak való szolgálat, miközben – természetesen – végezze tisztességgel a kötelességeit is: a családban, munkahelyen vagy bárhol másutt. Azt hiszem, a reformáció és a reformátorok ebben is hatalmasan mutattak példát a számunkra.

A reformáció tehát erőt is ad, és felszabadít az Úr örömteli, belülről fakadó szolgálatára.

Befejezem. A reformáció egyháza vagyunk. Mi, reformátusok, talán mind közül a legjobban és leginkább. Legyünk hát erre büszkék, és éljünk azokkal a lehetőségekkel, melyeket Isten kegyelme rendelkezésünkre bocsát Jézus Krisztus által; s melyekről reformátor eleink oly sok jó bizonyságot adtak. Legyünk Krisztus-követő, bibliás, Őt szolgáló keresztyének. Isten segítsen minket erre. Ámen.