Vers és próza kategóriában két, ifjúsági és felnőtt korcsoportban lehetett nevezni. Ismét tíz szócsoportból lehetett választani mind vershez, mind prózához. Mindegyik csoport tíz-tíz szót tartalmazott. A verseknél kikötés volt még az, hogy kötött formájuk legyen, maximum 4 db négysoros, kötött ritmusú versszakból álljon, ill. ragaszkodtak a rímekhez. A prózánál 20 sorban volt meghatározva a limit. A pályázatra az előző évhez képest igen tetemes mennyiségű pályázat - 145 próza és 395 vers - érkezett. A zsűri a beérkezett pályamunkákból - az előző évnek megfelelően - kategóriánként 3-3 pályázót jutalmazott.
Nehéz helyzetben volt a háromtagú zsűri, Tatai László, dr. Kutas Ferenc és dr. Molitorisz Pál. Elmondták, hogy remek munkák érkeztek, sokkal több első helyezést, ajándékot tudtak volna kiosztani, de sajnos a jók közül is ki kellett választani a legjobbakat. Érzékeltetésképp elmondták, hogy az egyik kategóriában, amibe kb. 70 pályamű érkezett, 40 jó, 20 nagyon jó, és 10 egészen kiváló közül kellett választani.
A tavaly felnőtt vers kategóriában első helyezett Pálmai Tamás (békési háziorvos, alpolgármester) idén a Digitális Kalamáris kiadó különdíját nyerte el a Pipedon című "verses prózájával", mely tartalmazta mind a tíz szókategória szavait versben és prózában egyaránt.
PIPEDON
Prológus
Ilyen rettenetes nevű kocsma talán nem is volt a világon sem. Eredeti tulajdonosa állítólag valami spanyol polgárháború okán elmenekült ibér matektanár volt, aki – mert számtant spanyolul nálunk relatív kevesen tanítanak – kínjában megnyitotta ezt a becsületsülyesztőt s, hogy valami eredeti szakmájára emlékeztesse a "Koccintó a paralelopipedonhoz" nevet adta neki. A környék persze szétröhögte magát – főleg az erre tanyát vert áttelepült székelyek – de mert kocsma mindig kell, s úgy illik, hogy cégére is legyen, rögvest nekiláttak valami normális nevet keresni neki. Ment is fergeteges gyorsasággal a dolog. Hogy miért? Mert a grand hórihorgas, vékony nyakú férfiú volt, ki furcsán, lúdtalpasakat tappantva lépdelt, amitől azonnal Liba Úr lett a neve. Azaz lett volna, de mert a liba – főleg, ha fiatalabb - székelyül pipe, ezért csaknem Pipe Úrként vonult be a városszél történetébe. Csaknem, mondom, mert innen meg - mert elmés nép ám az itt lakó - nem volt messze az a tudós felfedezés, hogy az úr spanyolul annyi tesz, hogy don. Így lett Don Pipe végül emberünk neve. S ha meg volt annyira eszement, hogy olyan nevet adott a műintézményének, amilyet, azonnal megszületett az ivóhely szakszerű és rövid neve. Mert, hogy koccintani szokás, azt minden normális piós tudja, tehát azt felesleges emlegetni, az a para… micsoda hosszú és megjegyezhetetlen, marad hát a lényeg: pipedon. Don Pipe korcsomája a Pipedon. És kész. A dolog el volt intézve mindenki megelégedésére.
Ez a nap - a keresztelőé persze – azonban nemcsak egy sima névadó lett, hanem a Pipedon sztorik világ körüli útjának startmomentuma is. Kocsma és "lakói", s az ő meséik. Hadd következzenek.
Első fejezetek
A vendéglő tulajdonképpen egyetlen nagy teremből állt. Már senki sem emlékezett arra, hogy minek is szánták annak idején, de tény, hogy még a legnagyobb melegben is jégveremnek érezte mindenki az első pohár pálinka előtt. Ezen nem volt vita. Egyébben bármin. Persze csak a törzsgárdának volt véleménynyílvánítási joga, az alkalmi betérő – legyen akár erre kapáló napszámos, romházat szanáló brigád, vagy, akár halál elől menekvő, tüdőbajos, de nyugalmat itt sem találó kanálkészítő cigány – csendben megitta, amit kért, esetleg fülelt egy kicsit, hátha ragad rá valami a magasröptű helyi kultúrából. A merészebbje hang nélkül snóblizni próbált, aztán mindenki elhúzott szépen, míg megtehette anélkül, hogy belekössenek. Egymástól is inkább már csak odakint köszöntek el, persze ott már hangosabban, felszabadultabban. Itt a kezem, nem disznóláb! Ma én nyerem, holnap te veszted! – hangoztak el az elméncségek, aztán elváltak, s mentek dolgukra.
A tözsgárda maradt, natürlich, s csak egy-két öntelt pénztárgép csörrintés – online bekötve, persze… – jelezte, hogy devizahitelek jobbra, banki medvecsapdák balra, az élet a csehóban megy tovább, s hogy nem valami jöttment jeti az úr, hanem a helyi mackók, vagy mackósok, Uram bocsá’. A csapat ritkán volt teljes, de valaki mindig volt ott, a törzsasztal sohasem árválkodott üresen. Most éppen Béla, a költő üldögélt a sarokba húzódva, és elmélázva lájkolt valami rezsicsökkentéstől sem olcsóbb sört. Érezte, határozottan jót tesz a génjeinek az árpalé, szinte eksztatikus örömmel lubickoltak dezoxiribonukleinsavai benne. Mert Béla ilyeneket is tudott gondolni ám, nagyon művelt elme lévén. Ritkán írt, kicsit kéretve magát, szinte, mint ritka példányokra leső lepkevadász prédáját kellett műveit előcsalogatni, vagy konkvisztádori szigorral előparancsolni. Ezúttal azonban kész alkotással várta az első betérő brancsbélit, hogy megjátszott fádsággal előadhassa friss szerzeményét, amely éppen közös gasztrokulturális intézményükről is szólt. Meg persze róla, hiszen Béla tudta, hogy ő a legjobb. Régebb olvasni szeretett a legjobban, de mikor rájött, hogy az íráshoz is konyít, rögtön tudta, többet nem olvashat mást, csak amit maga ír. Mert – mint előbb mondám – ő a legjobb. És ki olvas szart, ha van remekmű is kézűgyben. És ráadásul saját. Mint ez is:
Felnőttdedó
Életterem csak egy terem.
Vidékünkön ilyen terem.
Nem is terem, hideg verem,
fejem a falába verem.
Ha éledek, visszanyerem
öntudatom, és a kezem
összeteszem menten ezen.
Aki keres itt rámtalál,
vagy, ha éppen erre kapál,
éhes, s a kezében kanál,
velem falni netán megáll,
s marad, míg a kedves halál
csalódottan másutt kaszál,
hisz hitem életre szanál.
De ez sem rossz, mármint az alábbi. Ugyan nem a kedvenc vendégálóipari egységükről szól, de mély társadalmi mondanivalója a poézis gyöngyszemévé teszi:
Mese ma
A pénztárgép mától online,
s megy a rezsicsökkentés,
konkvisztádor bankok jöttek,
lett is polgárhökkentés.
Devizahitelek sora
akár a medvecsapda,
ősi DNS-es jeti
is a szívéhez kapna.
Beindult a szabadságharc,
mire: lájk! - szólt a polgár,
s lepkevadászként eltüntek
mára a gaz bankok már.
Egész jól elvolt így, hol a söröcskét, hol gigászi szelleme szépséges végtermékeit ízlelgetvén. Milyen nap is van ma? – zökkent hirtelen vissza a valóságba. Ja, persze, csütörtök. És, ugye, tavasz, mosolyodott el magában. Kifele ritkán mutatta meg e jellemvonását, mert ugye a poétáknak mélabúsnak illik lenniök. Pedig a beszűrődő napsugár, az errefele jövet látott barackfák pompázatos virágai, a teátrum lépcsőjén az öreg árusasszony kezében a csokornyi vérvörös tulipán, az egyik házból a zöldellni kezdő rét fele osonó egér, mind-mind szelid vigyorra késztették valójában. Itt tartott ép kicsit visszacsúszva az elmélkedés síkjába, mikor egyszerre zörrent meg zsebében a mobiltelefon, és fékezett csikorogva a kricsmi előtt egy taxi. Mintha ollóval vágták volna ketté a hangulatot, hisz mindkét dolog teljesen rendkívüli volt. Telefont csak azért vett, mert ma enélkül szánalmas, rozzant elmeháborodottnak nézik az embert, mondhatni árt az "imidzsének", ha nincs ilyen kütyüje. Hát beszerzett kéz alatt egyet, hadd lássák, hogy van neki, de az igazság az, hogy soha senki sem hívta, és ő sem zavart vele senki emberfiát. Memóriája rég betelt a reklám esemesekkel, maga meg méltóságon alulinak tartotta, hogy versen kívül bármit is leírjon, pláné egy ilyen borzalomba, mint ez az izé. Ugyanakkor betanult pár menő szót, meg azok értelmes használatát, így teljesen aktuális és modern férfiúnak tünt, amikor értekezése közben be-beszúrt egy google, book, torrent kifejezést. Írtózott a technika ezen vívmányaitól, a legoról is csak hallott, de ő csak az építőkockát tartotta valamire való játéknak. Szarvashiba ilyenekkel mérgezni az ífjúságot – dohogott, és továbbra is totál megvetett mindent, amit a mai média nyomna le az emberek torkán, mint maradandó értéket. Mert érték valójában az, ami az emberek szívéből száll fel az ég felé. Ezektől a gondolatoktól elérzékenyült, és ezt az agyagerjedelmet rögvest meg is rímesítette:
Mai bohóka
Mobiltelefonom csörög,
egér fut asztalomon,
teátrumban is hírdetik:
jó lesz nekünk tavaszon.
Napsugár növelte virág,
olló nyeste tulipán,
s mindez csütörtökön zajlik.
Taxin jön a buli ám!
Nagyon jó! Hát még majd ez:
Elektrodajdaj
Megszállták az ángliusok
a médiát Szarvason,
égig száll a totál káosz,
majd ülepszik, s kioson.
Ám itt marad hulladéknak
image, google és legó,
bookra ömlik lám a torrent:
ezt megszívtad kistesó!
Következő fejezetek
Itt tartott épp, tentehetségétől teljesen aléltan, s a telefont is rég, szinte öntudatlanul kinyomta, mert nyílván téves kapás lett volna, hisz lehetetlenség, hogy őt keresték volna, mikor a taxi szóról beugrott, hogy még mit érzékelt az imént. Fordult volna arra, de már nyílt is a kocsmaajtó és belépett az errefele oly ritka – mert nem minden sofőr mer idáig bejönni - járgány utasa. Legutóbb fiatalkori, karneváli fényképen látta Józsit. Bozontos szőke dróthaja alatt már akkor ott villogot a két szembogárban a csendes őrület lehetősége. E lélektükör oceánnyi mélysége pislogásra késztetett mindenkit. Béla azonban bírta tekintetét - az ember nem is vár mást tavasszal egy edzett versfaragótól – most és régen is. Pedig Józsi elébb nem ismerte meg, hisz így indított a lendületes, kicsit nagyképű belépés – inkább bevonulás – után: hello evribádi! Ami itt kicsit szokatlan üdvözlési forma egyrészt, másrészt az evribádi péntek-szombaton még elmegy, vagy esetleg késő délután, kora este, mikor elvárható az egynél több vendég jelenléte a műintézmény ásatag falain belül. De csütörtök koradélután ez kizárt. Ergo, hülye, aki ide így jön be. Vagy részeg. Vagy Józsi. Esetünkben ez utóbbi volt igaz. Sőt, egy kicsit igaz volt a másik kettő is. Mert barátunk alapból dilis volt picinyt, és gyakran kapatos. S egy cseppet székely is. Igaz, tiszteletbeli, de így lett Józsi. Logice, neszpá?
Béla meglepődött ugyan, de arcvonása sem rezzent. Állta az újdonsült ámerikánus utánzat tekintetét és rögvest támadott, a következőket vágván hozzá a hökkenettől mukkanni sem tudó Józsi bátyánkhoz: Absztrakt! – harsogta, mire az itt-ott már őszülő szőke torzonborzunk megtorpant, mert a köszönés viszonzásának ezt a módját még világjárta életének egyetlen görbe útja legeldugottabb szegeletében sem hallotta.
Absztrakt – ismételte meg rímmesterünk szelídebben, majd így folytatta:
Fénykép készült óceánon:
Hajótetőn karnevál.
A szembogár lélektükör,
és péntekre tavasz vár.
Józsiban derengeni kezdett valami. Szinte hallatszott, ahogy agytekervényei, mint rettenetes boa constrictorok tekeregnek, csavarodnak maradék, ép észdarabkák után kutatva. De hiába. Egy felest! - reccsent a pultosra, s tömpe ujjait, mint valami egykor szebb napokat látott elefáncsont legyező torzóját fenyegetően az ég felé – itt értsd az ivó plafonját ez alatt - emelte. A csapos meg - szegény svarcban beugró munkanélküli – reszkető kezekkel töltött ijedtében majd decinyi háziszőttest, amit messziről jött emberenük nyomban olyan lendülettel vágott le a torkán, hogy majdnem önmaga is utánaesett. Szerencséjére a pincér még idejében elkapta. Sört! – parancsolta most az egykor Józsefként megkereszteltünk, és mikor azt is ledöntötte – persze már óvatosabban – a szomjuhos gigáján, ismét körülnézett. És ekkor leesett neki. Előbb majdnem a nadrágja, de azt az alkoholtól frissülő kósza refleksszel idejében megakadályozta. Aztán rögvest a tantusz is lepottyant: Béla – nyögte kicsit ámulattal, kicsit elborzadva. De Béla, zordon tekintettel, fucsa hangokat hallatott. Mintha visszafele beszélne. Vagy svédül. Vagy héberül? – szörnyülködött el Józsi. El kéne, hogy hívjam pisilni, hadd lám nem tért-e át ez a fűzfarágó, futott át rajta a röpke gondolat, de elhessegette. Majd megvilágosodott. Hát ez a baromarcú tényleg szokott így viccelődni, s jobban odafigyelt, mikor az ismétlést hallotta:
sálalgofnoH
Tanácskozás székelyéknél:
bajban Erdélyországa,
halál vár itt mindenkire,
menjünk inkább Kínába!
A boldogság itten alma,
már csak parlagfű terem,
örökségünk hamutartó,
szürke lesz az értelem!
Na, erre már eltünt minden kétely, egymás nyakába borultak, s kezdtek olyan lapockacsapdosásba, hogy ehhez képest a szőnyegporolás alma, s a szürke hamutartó – Don Pipe öröksége - rémülten ugrott le az asztalról. Nagy boldogság, hogy újra látlak, barátom! -jelentette ki cizellált szájú poétánk, mintegy megnyitva a tanácskozást. Tízszer is zöldellt már a parlagfű Erdély szép lankáin, s rengetegszer aratott fölrengés-álruhában Kínában a halál, mióta utoljára láttalak. – folytatta cseppet sem kevésbé költőien. És kivárt. Ki, mert tudta, hogy délceg szóblikkflangjai túlszárnyalhatatlanok, és, hogy Józsi mindig is rosszul beszélt, így ebből csak ő jöhet ki győzedelmesen, hatalmas intellektuális fölényét ismét megcsillogtatva. Mert haver az haver, de az ész az ész, és aki úr volt az az is marad. Most is az volt, ugyebár, hisz felemlegette ennek a szerencsétlennek a kedvenc Erdélyét is, hadd örüljön. Veled mi van, komám? – pingpongozta át kegyesen a szógolyót.
Ekkor jött a meglepetés. Barátja arca kisímult, szemét enyhe homály lepte be. Szinte megfiatalodott, sőt mondhatni átszellemült, és így szólt: Tudod, nyughatatlan vagyok. Világnak indultam anno, a csodaszarvast keresve mentem hol a saját fejem szerint, hol a csillagok nyomán. Vad álom űzött éj és éj után. Harci dallam sarkallt az úton, ősi rítusok hangjai dobogtak fülemben, s nem láttam sem a rétet, sem a virágokat, nem éreztem az akácméz ízét, csak mentem botorul előre. Azt sem láttam már a végén, füge terem-e a fán, vagy rigó fütyül-e rajta, csak nyaltam fel az ablakra a töménytelen matricát, dugtam a lyukasztóba a ménkü sok jegyet, elnyűttem száz kerékpárgumit, küzdöttem szúnyogok hadával s fogtam el betörőt, írtam képzeletben szekérderéknyi levélküldeményt, mit soha fel sem adtam végül. Dugtam számolatlan kulcslyukba kulcsomat, de az otthon kapuját egy sem nyitotta, s agyamban végig csak ez zakatolt: kis kút, kerekeskút van az. Így hát beláttam: az empiriokriticizmus sosem érdekelt, az individualizmus pedig nem vezet sehova, s mielőtt összeszednék az ajakkerekítéses örömcsajsziktól valami gebelyesedést, vagy agyfurunkulust, mielőtt tengerimalacot kezdenék tartani puli helyett, mielőtt olyan okos lennék, hogy azt is megtudjam, mit jelent a paralelogramma, mielőtt gyöngyöt kezdenék gyűjteni barátok helyett, inkább hazajövök. Megtanultam összehasonlítani, s úgy döntöttem, eldobom a slusszkulcsot, idehozatom magam a Pipedonba, hátha ül még az asztalunknál élő ember, hátha kibiciklizik még valaki ide a régiek közül.
Utolsó fejezetek
Béla teljesen ledermedt. Hirtelen nem tudta, csodálja, vagy irigyelje meg- és visszatért barátját? Aztán – igazi, őszinte katarzisként - mint bizsergető áram futott végig egész testén, fején a felimerés, s hatására lehullott a guanóként évek alatt rárakódott álca. Józsira nézett, szemét szemébe fúrva – mint régen is – és megszólalt: Ezt akartad mondani? Hallgasd!
Rege (Vad álom az álomvadról)
Ismétlődő esti rítus,
elmosódó csillagok,
holdtól hideg álomúton
csodaszarvas hím vagyok.
Múltba vész a virág s a rét,
szám íze nem akácméz,
harci ének lett a dallam,
s aki ünő, mind rámnéz.
És ezt is gondoltad, ugye:
Poros idill
Keréktörő kerékpárút,
kátyus keréklyukasztó,
kulcslyukon betörő szúnyog:
az ősz levél-apasztó.
Az út szélén kerekeskút,
kapu előtt kiscica,
fügét zabál fán a rigó.
Mindez: vidék-matrica.
S mert mindig nagy malac voltál, éreztem benned ezeket is:
Disznóság
Paralelogrammát látok – szólt a tengerimalac,
Ajakkerekítésesen gebelyesedést hajaz.
A Ketioz a kedvence, ha épp kibiciklizik,
az individualizmus, ami miatt cikizik.
Na és a szép furunkulus, mint gyöngy csillog a nyakán,
összehasonlítja magát, hadd lám – mondja, hányadán
állok én e rangos létrán? Vágom magam hanyatán!
Előveszem a kerékpárom, félre a slusszkulcsot ám!
Józsi szájtátva hallgatta, majd bólintott, nyelt egyet és megszólalt: Igen. Ezt. De te, hogy’ tudod ezt így, s ilyen gyorsan összepakolni? S ráadásul, hogy még rímeljen is? Bélának jólesett a dicséret és folytatta:
Láz
Infúzióm lassan csöpög,
mint az orrszarvúbogár,
karcolatot írnék inkább,
senkinek sem hiszek már.
Azt álmodtam: elrohanok,
s sugarak a kérdések,
és nem hittem: van levegő,
meg ösvény, hol elférek.
Mikor befejezte a verset, melyet nagyon halkan, minden deklamálás nélkül mondott – nem szavalt – el így folytatta: Öreg! Ezt az utolsót nem most írtam. Régebben. Még mielőtt hazajöttél volna. Karcolatnak indult, vers lett belőle. Előtte kórházban voltam, infúzióvégen. Keskeny ösvényen billegve, kérdésekkel, kétkedéssel tele. Kezeltek: kevés levegő, "gyógyító" sugarak. Úgy éreztem, már senkiben és senkinek sem hiszek, kevés hiányzott ahhoz, hogy feladjam, folyamatosan azt hittem, azonnal elrohanok. Orrszarvúbogárként éltem, felöklelve mindenkit, aki hozzám közelített. Aztán jobban lettem, és vissszajöttem ide, a székhelyre, a bázisra, magamra öltve azt a mázat, amit te robbantottál le rólam az imént. Köszönöm. Józsi – bár nagy vagánynak mutta magát – könnyen elérzékenyült. Mint most is. És ezt rettenetesen szégyellte. Ezért ilyenkot mindjárt verekedett. Hogy lássák, milyen férfias. Most sem tudta hirtelen, mi is legyen? Végül kivágta magát, jót sózott a Béla hátára - közben másik kezével gyorsan kitörölte a könnyet a szeme sarkából – s azt rikkantotta: Igyunk, csezd meg! Sose halunk meg! Ámen. – mondta Béla, s intett a csaposnak, hogy kétszer kettő!
Epilógus
Az igazság az, hogy végszó tulajdonképpen nincs is. Hiszen aki valamicskét is konyít az irodalom ilyen kifinomult műveléséhez, az végig érezhette, hogy mindaz, ami itt előbb olvasható volt csupán a beetetést szolgálta. Mert ugyebár történet még nem is volt. Egy sem. Sőt, még a szereplőkkel meg sem ismerkedtünk mind. Mi több, azt sem tudjuk, hányan vannak még életeben közülük, mint ahogy azt sem, hogy hányan voltak egyáltalán. A kezdetekkor. Meg, hogy van-e családjuk, hogy vannak felöltözve, satöbbi. Semmit sem tudunk még. Úgyhogy: a folyt. köv! (Azaz, a folytonosság követelmény!).
