Gondolatainkban, érzéseinkben létező belső világunknak éppúgy, mint kézzelfogható külső körülményeinknek végső soron két oldala van. Két oldal, mely között szakadatlan vándorlással töltjük életünket, úgy mint a jó és a rossz, siker és kudarc, fehér és fekete között. Hogy mikor melyik jelenti a jót vagy rosszat, a pillant dönti el. Az emberiség ezen két arcát, két oldalát legszemléletesebben a női és a férfi lét testesíti meg. Ám amíg a jó létezését erősíti a rossz hiánya, míg a fehér soha nem lehet fekete, addig a férfi és nő soha nem létezhet egymás nélkül. Két világ, két döbbenetesen különböző univerzum ők, melyek mégis csak a másik által válhatnak teljessé.

Meggyőződésem, hogy ezt a világegyetemben páratlan ellentmondást talán csak a csoda képes feloldani. Csoda, amely lelkében megfejthetetlen, mégis elbűvölő, csoda, mely titokzatosságában is vonz és biztonságot ad, majd vezérfonálként, támaszként vezet tovább.

Az emberi kultúra, az emberi lélek az édesanyában, a szerető párban, a gondoskodó nővérben és még számos alakban képes volt formába önteni ezt a csodát: a nőt.

Egyszerűen szólva: nőként Önök hordozzák mindazt, amiért nekünk, férfiaknak érdemes élnünk: biztonságot, jövőt, szeretetet.

Köszönöm, köszönjük ezt Önöknek!

Nem egyszerűen szólva mindezt számos művész: költők, szobrászok, zenészek próbálták már formába önteni.