Vízügyi emlékeimből
Azt hittem, másik nagy élményem nem lesz azon a nyáron, húgom kislányának a születése mellett. Ez az esemény lázba hozta az egész családunkat, csodájára jártunk az aranyos, takaros kis jövevénynek, örülve érkezésének. Én lettem a keresztanyja, ami külön boldogsággal töltött el.
1980. július volt, javában benne voltunk a nyárban, mely azonban nem a nyaralástól vált emlékezetessé, hanem mert tragikus esemény történt. Eleinte, míg a mederben, majd a gátak között folyt a víz, engem nem különösebben érintett, csak mint belvízi befogadót figyeltem a folyókat, mert a vízrendezési osztályon dolgoztam, de természetesen követtem az árvízi eseményeket is. Tudtam azt is, hogy a Kettős-Körös folyó már tetőzött Békésnél is, apadóra fordult az árhullám, aggodalomra nincs semmi ok, különben is nagyon bíztunk a töltésekben, az árvízi szükség tározókban, a szakértelemben, nagy meglepetés már nem érhet bennünket, gondoltuk. De ért….. Július 28-án a reggeli órákban egyszer csak elterjedt az ügyeleten a hír, kiszakadt a Kettős-Körös jobb parti töltése Békés alatt, Hosszúfok közelében, és a szakadás nőttön-nő, elöntéssel fenyegetve a környező területet! A védekezés azonnal megkezdődött. Rendkívüli lett a készültség. (Előtte a hazai és a felső vízgyűjtőn is jelentős csapadékhullás volt, ár- és belvízvédekezés már egyaránt folyt.)
A Törzs azonnal beosztott belvizes kollégáimmal (Fazekas Pista, Konczos Pali, Cserkúti András és Bacsa Vilmos anyagos) egy csoportba engem is, terepjáróval a térségbe küldtek, azzal a céllal, hogy járjuk be a területet, s menjünk Tarhosra védekezni. A terület műszaki létesítményeit szemléljük meg, amely művek majd részt vesznek a vízvezetésben, védekezésben, s majd az elvezetésben. Doboz felől érkeztünk, még száraz, "békés" volt Békés-Tarhos környéke, bejelentkeztünk Tarhoson, elindultunk a szakadás felé, még nem látszott a víz közeledése, ahogy haladtunk a községből a dűlő utakon Hosszúfok felé. Nem a mi feladunk volt, de ahol láttunk valakit az elöntés előtt álló területen, értesítettük a kitelepítésről, az állatok elszállításáról. Volt, aki nyugodtan kórót vágott, és fogalma sem volt az eseményekről, hogy nemsoká a tanyáját már víz fogja borítani. Emberileg megrázó, drámai volt a helyzet, de szakmailag érdekes.
Magam már láttam ilyet, 1974-ben a Kisdeltában, Nagy György főmérnökkel, mint pályakezdő kimehettem, láttam a kiömlő vizet közeledni "zúgva, bőgve" ahogy Petőfi jól megfogalmazta a Tisza árvizét, s láttam, hogy milyen pusztítást, kárt okozott a tanyákban, az utat, vasutat hogyan semmisítette meg, mintha bombázták volna. Tudtam, hogy itt is erre kell számítani, nyilván a folyótól távolabb már kisebb erővel, de támad a víz. Közben érkeztek a hírek, remény nincs a szakadás azonnali elzárására, betöltésére, de nagy erőkkel megkezdődött a védekezés, a víz szétterül, talán egészen Sarkadig, a Hosszúfoki főcsatorna jobb parti töltésén is átfolyhat, s akkor Bélmegyer, Vésztő is elúszhat. Rossz-erdő, Tarhos a legelőször veszélyeztetett, és utána Dobozon is meg fog jelenni a víz árja, elérheti Sarkadot is, s a Köröst kísérő tanyavilág vályog házai kártyavárként omlanak össze.…
A még meglévő körtöltések szerepe hirtelen nagyon felértékelődött, egyetlen mentsvárként tűntek fel a vagyon és élet megmentésére, a kitelepítés viszont szervezetten megkezdődött és rendben folytatódott. A katonaság elhajtatta az állatokat, s közerőt is vezényeltek oda, elvitték a gyerekeket, nőket, időseket, betegeket, mentették a lakosságot, kevesen maradtunk, a védekezésben a vízügyeseken kívül a helyi férfiak vettek részt. Tarhos volt az első, amely el lett vágva a külvilágtól, amikor a körtöltésnél megjelent a víz, s helyenként a Békés felé vezető utat is elborította. Azok a lakosok maradtak a faluban, akik védekezésben, s a szervezésben részt vettek. A tanácsházára voltunk betelepítve, onnan az URH segítségével tartottuk a kapcsolatot a központtal, adtuk a jelentéseket a helyzetről, a szükséges teendőkről, vettük az utasításokat. A bevezető utat a körtöltésnél el kellett zárni, mert bevezette volna az árvizet is Békés felől, s bizony a körtöltés állapota sem sok jóval kecsegtetett, be volt nőve cserjékkel, fákkal, bokrokkal, szinte járhatatlan volt, s javaslatunkra rövidesen a védekezés előkészítéseként megkezdődött a cserjeirtás, kézzel, géppel. Később éjjel valakit- a Pártbizottságról jött vendéget,- elkísértünk egy fáklyával, akkor is ment a munka, dőltek a karvastagságú cserjék, nagy torsok meredeztek, alig lehetett járni a töltésen, kísérteties volt, a víz már ott volt a másik oldalon, próbálgatta az erejét, s a töltés még nem volt járható...de már kezdett átázni.
Közben Gyulán Szlávik Lajos vezetésével a hidrológus szakcsoport elkezdte az előrejelzések készítését, a méréseket, hiszen a legnagyobb kérdés az volt, mikor tetőzik Tarhosnál az elöntés, milyen szinten fog kiegyenlítődni a Körös és az elöntés szintje, ha nem sikerül előbb elzárni és mekkora terület kerül víz alá? A tanácsnál elővették a körtöltés tervét és így meg tudtam nézni a töltés koronaszint magasságát, s az URH-n megérkezett az előre jelzett elöntési szint is, s láttam, hogy az mintegy 80 cm-rel magasabban volt a töltés magasságánál! Ez azt jelentette volna, ha ez alakul ki, víz alá kerül egész Tarhos, és a töltés is , esetleg fel kell adni a települést, de erről szó sem lehetett.
Rögtön egy rétegvonalas térképet szerettem volna látni, mert tudtam, hogy vannak magasabb részei is Tarhosnak a Pavilon környékén, de a magassági szinteket fejből nem ismertem. Érdekes, hogy úgy emlékszem, nem volt bennem ijedtség, vagy félelem, egyszerűen szakmai feladatnak láttam a védekezést, s az URH-n kértem, hogy küldjenek ki térképet, mert az nem volt a tervben. Mindenáron szerettük volna Tarhost megvédeni, a végsőkig ott maradni, s közben már Dobozon is folytak az előkészületek a körtöltésen, és Sarkad védelmében épült a Feketeéri töltés. Hősies védekezést igényelt a Hosszúfoki- főcsatorna töltésének megvédése, mert Bélmegyer, Vésztő felé itt lehetett lokalizálni az elöntést, s ezt is sikerrel oldották meg, mint ahogy végül a többi feladatot is. (Megnyitották a Mályvádi tározót, embert próbáló volt a szakadás elzárása, a Hosszúfoki főcsatorna-töltés és a települési körtöltések megvédése is. Jó volt látni, tudni a szervezet, a kollégák helytállását, szakmai tudását, az összefogást. Sok embert kellene felsorolni, hogy kiknek az érdeme volt, Takács Lajos védelemvezetőtől, a gátőrökig, közerőig bezárólag, természetesen nem azonos felelősséggel és súllyal, de együtt..)
De előre szaladtam kissé, ott tartottam tehát, hogy rétegvonalas térképet kértem a gyulai ügyeletről és ígérték is, hogy küldik. Akkoriban egy rózsaszín TÜK-ös (TÜK = Titkos Ügy Kezelés) kiskönyve volt mindenkinek, aki indokolt esetben betekinthetett a "titkos", vagy "szolgálati használatra" minősítésű térképekbe, a páncélszekrényből kivett és többszörösen titkosan adminisztrált listát alá kellett íratni egy magasabb vezetővel és záros határidőn belül visszaszolgáltatni, elzárva tartani, és másolatot nem lehetett róla készíteni. Ha lerajzoltak a térképről valamit, azt minősíttetni kellett, s újabb adminisztrációnak kellett alávetni. A leadás is hasonlóan nagy adminisztrációt igényelt, ha elveszett, azt viszont főbenjáró bűnnek tekintették. Ez volt a "Szabály", amit a Minisztérium is ellenőrzött. A megbízott kolléganő Domokosné Terike, nagyon precízen végrehajtotta az előírásokat.
Ma, ha egy területet, annak magassági viszonyait, beépítettségét, vagy bármilyen jellemzőjét meg akarjuk ismerni, akkor számtalan térkép áll a rendelkezésünkre. Hozzáférhetőek a papíralapú, különböző léptékű rétegvonalas térképek, de a "neten" a Google-Earth segítségével "rárepülhetünk", s GPS segítségével hely és magassági meghatározást végezhetünk. Akkor csak egy egyszerű térképet szerettem volna, bár jól ismertem ezt a vidéket, hiszen nem messze születtem és nőttem fel, de a számok, az mAf-ek, cm-ek most sokat jelentettek, s reménytelen volt a 80 cm–es magassági hiányról azt hinni, hogy a hosszú nyúlgátat gyorsan meg lehet építeni, mert a víz viszont gyorsan közeledett, már elöntötte az útjába eső tanyákat, hiszen csak 8-9 km-re volt a szakadás. Az M=1:10000-es vagy az 1:25000-es térképekre lett volna szükség. Éjszaka volt már, amikor meg is érkezett egy hivatali autó, hozta a térképet, de nem egyedül, vele érkezett a Titkos térképeket kezelő kolléganő is. Nem kiadva kezéből a térképet, figyelemmel kísérte, amint kollégáimmal megnéztük, s amikor - bár jó lett volna továbbra is - megismertük, hogyan alakulnak a terepviszonyok, s van olyan magasabb rész, ahová szükség esetén a védekezőknek át lehetett volna települni, már indultak is a térképpel vissza az éj leple alatt Gyulára, hogy ismét biztonságba helyezze, a páncél mélyében. (Természetesen ő csak betartotta az előírásokat, később ez a rendszer megszűnt, hiszen Bécsben állítólag már akkor is meg lehetett ezeket a térképeket venni potom áron, a kémeknek nem kellett elrabolni. Ezen szigorú szabályok feloldása nagyban megkönnyítette a munkánkat.)
No de visszatérve Tarhosra, éjjel-nappal talpon voltunk, kiszélesedett a védekezés, adtuk-vettük a távmondatokat, jelentéseket, s fellélegeztünk, amikor újabb számításokkal kiderült, hogy nem éri el az elöntési szint az első előrejelzést, van esély megvédeni a települést. A körtöltés Hosszúfoki töltésbe való bekötésénél kialakult egy buzgár, ott kellett a váltást biztosítanom, s noha csak az egyetemi tankönyvben láttam addig buzgár bevédést, az ellennyomó medence elvét jól értettem, de nehéz volt a fáradt emberekbe lelket verni, a homokzsákokat főleg már csak a tarhosiak cipelték szívesen, ők az otthonukat védték. Nagy segítségemre volt a gépkocsivezetőnk, Száva Károly, akit a balatoni nyaralásából rendeltek haza, s nem győzte hangsúlyozni, milyen unalmas egy nyaralás a védekezéshez képest, vizet hozott a szomjazóknak, lelkesen segített mindenkinek, tette a dolgát. Persze én is kimerültem, pedig mindösszesen négy nap telt el Tarhoson, de az olyan intenzív volt, hogy mint a mesében, egy esztendőnek számít, soha nem felejtem el. Csak ha már nagyon kimerültünk, pihentünk egy kicsit, kollégáim is folyton talpon voltak, a munkától nem akartunk távol lenni, olyan elszántan akartuk megvédeni a települést. Közben más műszakiak is érkeztek a védekezés irányítására, sikerült elzárni a szakadást, felszabadultak máshonnan, jöttek a budapesti ÁBKSZ-től, szakértők és irányítók egyaránt, csökkent a terhelésünk. Nekem lehetőségem volt választani, hogy bemegyek-e a Belvízvédelmi Ügyeletre, vagy maradok. Választásom az Ügyeletre esett, nagyon szívesen mentem be Gyulára, mert ott ugyan újabb kihívás elé nézhettünk, a kiömlött (közel 200 millió m3) víz belvíznek lett minősítve, de közben volt alkalmam otthon aludni, tisztálkodni, ruhát váltani. Az új feladatom az árvízi kiöntésben lévő víz visszavezetésének a tervezése, majd belvízvédekezés keretében történő végzése volt, a Gépészeti Osztállyal és a Gyomai Gépműhellyel, Szakaszmérnökséggel együtt végeztük a Vízrendezési Osztály és oda beosztottak a védelemvezetés részéről Pálinkás Lajos főmérnök irányításával. Planimetráltunk, Pálinkásné Marikával, Varga Sanyival, számoltuk az elöntésben lévő víztömeget, a vízszintkülönbségeket, ebből még vitáink is voltak a VITUKI-val. Sokat jártuk a területet, mi láttuk el a Belvíz Ügyeletet, a szivattyútelepek víz alá kerültek, mobil szivattyúállások kerültek felszerelésre, szivornyák is üzemeltek, s a szivárgás, párolgás is besegített. Beindult a gőzüzemű Hosszúfok III. szivattyútelep, akkor utoljára üzemelt. Szakmailag egy életre szólt ez a munka is, nagyon örültem, hogy részt vehettem benne.
Eltelt a nyár, amire eltűnt a víz a területről, kezdtek újra üzemképessé válni a szivattyútelepek Vargahosszán, Hosszúfokon, s a provizóriumok a vízzel együtt eltűntek a területről.
Sok tapasztalatot szerzett 1980-ban a vízügyi szolgálat is, kiderült, hogy a holtág-vég keresztezések időzített bombaként ketyegnek, és a töltésekben lévő őstöltés is rejthet veszélyeket, ezeket azóta feltárták, s bevédték.
A települések megmenekültek, de megszűnt az elöntött terület tanyavilága, a lakóknak fel kellett adni addigi életüket, veszteségeket kellett elszenvedni, szóval történtek emberi tragédiák, s nagy volt az anyagi kár.
Ha arra járunk, már régen nyoma sincs a katasztrófának, a természet regenerálódott, s újra az ember az úr…legalábbis azt hiszi.
Én meg megőriztem emlékezetemben, amit itt leírtam. A szakadás helyén elhelyezett Emlékmű pedig másokat is emlékeztet, hogy ez a katasztrófa - 1980 nyarán - megtörtént.
2. Flamand Program, avagy "bakutin", 1995
Négyen jöttek, férfiak. Kinyúlt fekete pulóverben, farmerban, keresetlen öltözetben, borostásan, egyszerűen, "nyugatról", így aligha gondolhattuk volna, hogy ők azok, akik segítséget nyújtanak nekünk, megtervezni a Körös-vidék jövőjét, s megfogalmazni olyan projekteket, amelyek hozzánk is elhozzák Európát. Amikor megtudtuk, hogy ez a feladatuk, próbáltunk eligazodni a holland-belga-flamand kérdésekben, merthogy a segítséget a Flamand Kormánytól kaptuk, vagyis a Magyar Kormány, a pénzt viszont az ő tervezőik kapták, azért, hogy tervezzék meg itt, nekünk, a mi jövőképünket az Alföld Program keretében.
Kérésükre természetesen készségesen adtuk az információkat, nem csak mi, a Vízügy részéről, hanem a mezőgazdaság, közélet, gazdaság szereplői is. Akkor a Vízgazdálkodási osztályon dolgoztam, mi koordináltuk az együttműködést. Bejárták a területet, SWOT analízissel felmérték az erősségeket, gyengeségeket, s konzultáltak mindenkivel, a Körös-vidéki élet szereplőivel. Akkor még nem projektekben gondolkodtunk, s a pályázati szemlélet is még új volt, de kíváncsian vártuk az eredményt, mit javasolnak nekünk, mik a kitörési pontok, mit kell tenni azért, hogy a környezetünk és a gazdaság összhangja megteremtődjön. Persze, akkor még nem volt az EU-s Víz Keretirányelv, csak "hagyományos magyar" metodika szerint terveztünk,- ami egyébként nagyon magas színvonalú volt. 1995-öt írtunk akkor. Ez a projekt az elsők között volt az új szemléletben. (A Szarvas-Békésszentandrási-holtág PHARE támogatása előzte meg, 1990-92-ben.)
Megszületett az első tanulmány, amitől leesett az állunk. Persze a nyelvi nehézségek már eleve problémát okoztak nekünk is, nekik is, s a tolmácsolás, fordítás is jelentett félreértéseket.
Békéscsabára, a Megyeházára hívtak össze egy nagy tervismertetőt, ahol bemutatták eredményeiket, s vitára is bocsátották a tervet. Előtte a résztvevők izgatottan pusmogtak, mert igaz, hogy sok furcsaság volt a tervben, de meg volt benne a kitörési pont is jelölve, az bizony a "bakutin" volt, azt kell termesztenünk a jó földjeinken, javasolták a tervezők. Voltak, akik úgy tettek ismerik, de voltak, akik ki merték mondani, ők nem tudják, mi az a "bakutin"? Többen - én is - megnéztük lexikonban, ahol nyoma sem volt, egyesek különös növényfajtának tudták, mások azt hitték, idegen nyelven van, de senki sem volt, aki találkozott volna már vele. A kulcsnövény tehát izgalomba hozta a konferencia résztvevőit. Így azután nem csoda, ha a tervismertetés után előbb-utóbb felvetődött a kérdés, hogy mi is az a bakutin? A tervezők csodálkoztak, ők itt ismerték meg ezt a növényt, a Mezőgazdasági Kutatóintézetek javasolták a termesztését, s gyorsan kiderítették, hogy az bizony a bánkúti búza, amit így elírtak. Kínosan nevetett a konferencia, nevettünk ezen, s saját magunkon is, érezve, hogy majdnem láttuk a császár új ruháját, mint a mesében, pedig nincs is rajta semmi. A többi javaslatuk is kissé meglepő volt. Ivóvíztározó a Berettyó és Hortobágy-Berettyó közötti területre, engedjük szabadon a folyókat, "hadd meanderezzenek", fő kitörés a turisztika, a lakosság fonjon csuhéból szatyrokat, fűzfából kosarakat, és azt árulja az út mentén, a legjobb, ha Gyulán csónakon járnak, stb. - sorakoztak az ötleteik a tervben.
Magam ezeken elképedve, odáig ragadtattam magamat, hogy iskolás gyermekeimnek is felolvastam belőle, ők is jól szórakoztak, mikor megtudták, hogy nálunk a Gundel palacsinta hagyományos népi étel, kedvencünk és "erősségünk" a meggybor és a középkor szintjén kellene gazdálkodni, s persze esetleg termelni a bakutint. Odáig vetemedtem, hogy nem restelltem a Hírlevélben egy humorosnak szánt írást megjelentetni, erről.
Közben lezárult a projekt, a záró értekezletet a Budai Várban, a Hiltonban tartotta négy nagyon elegáns úr, vakító fehér ingben, nyakkendőben, fekete öltönyben, látszott, hogy "nyugatról", alig lehetett ráismerni vendégeinkre, s az ellátás is pazar volt. Sikeresen megsegítették a Körös-vidéket, mindkét Kormány elégedett volt, azt az apróságot leszámítva, hogy nem igen tudtunk profitálni belőle, pedig konkrét projekteket is javasoltak szép számmal.
Elhelyeztük a Vízgazdálkodási osztályon a tanulmánytárban a tervet, mindenkinek a figyelmét felhívtuk a fontosságára, javasolva a használatát.
Telt-múlt az idő. Beléptünk 2004-ben az Európai Unióba, s néhány év múlva meglepetten véltem felfedezi a Flamand Program szemléletét. Az EU-s projektekben sokszor azokat a célokat támogatták, amelyeket megfogalmaztak a Flamand tervezők. Vizes élőhelyek, ökoturizmus, tanösvény, hallépcsők… Mea culpa, hogy vettem a bátorságot és viccesnek szánt írásommal jeleztem, nem tudom elképzelni, hogy ez a magyar kibontakozás útja.
Természetesen a régi alföldi hangulat, a vízben, halban gazdag, fás, erdős, ligetes, füves táj ellen nincs kifogásom, a biotermékeket, öko-cimkéket, turisztikai fejlesztéseket is szívesen fogadom, de úgy gondolom most is, hogy a mai népességszám művelhető földeket, fejlett mezőgazdaságot, biztonságos termelést, élelmiszer-feldolgozó ipart is kíván, ha itt szeretnénk élni és boldogulni az Alföld ezen, Körösök menti részén.
Gyula, 2013. február 26.
Czakóné Czédli Jolán
