Ünnepelni, köszönteni egyet jelent a különlegességgel, a rendkívülivel, főleg, ha az ünnepeltek mind fizikai, mind szellemi, lelki valójukban életünk legbecsesebb oldalát testesítik meg. Márpedig Önök, Tisztelt Hölgyeim, ezt jelentik számunkra, ezt képviselik mind hitelesebben, mióta ember él a földön.
Nagyon gyakran, ahogy lassan belefásulunk az egymást követő munkanapok monotóniájába, megfáradunk a munkás hetek sorának végén, mindig valami kiemelkedővel, valami rendkívülivel igyekszünk színt, értelmet vinni a hétköznapok szürkeségébe, talán önmagunkat is biztatva, felrázva ezáltal. Talán ez az egyik oka, hogy ösztönösen keressük a szépet, a harmóniát. Noha minden bizonnyal közhelyesnek tűnik, mégis a hétköznapok hősei azok, akik gyakran megteszik ezt helyettünk. Azon embertársaink, akik tetteikkel, teljesítményükkel kimagaslanak közülünk, jó példaként állnak helyt a mindennapok küzdelmei közt. Rendkívülire vágyva, kiemelkedőt keresve pedig bizony gyakran fürkésszük ösztönösen a látóhatárt, noha az igazi csodák, Önök, mindeközben velünk, köztünk élnek. A „hétköznapok hőseit” gyakran egy nagy cselekedet, egy párját ritkító hőstett emeli a figyelem középpontjába, mintegy kiragadva őket a valódi hétköznapok közül. Valahol azonban hálátlannak és igazságtalannak is érzem mindezt, hiszen sokan úgy élnek velünk, közöttünk, hogy munkájukkal, sőt puszta létükkel éppen a mindennapok egyensúlyát, élhetőségét teremtik meg.
Tisztelt Hölgyeim, Önök képviselik ezt a teremtő energiát, ezt az egyensúlyra törekvő szorgalmat az esztendő minden egyes napján. Nem csak a hétköznapokban, de ünnepeink, sorsfordulóink idején is Önök állnak mellettünk, előttünk, mögöttünk - ahogy azt az élet kívánja. Hősként, de mégis belesimulva a tettek tengerébe. Kiemelkedő erőként, de mégis a természetesség jegyében állva helyt társként, szülőként, kollégaként éppúgy, mint a szó legnemesebb értelmében vett emberként. És valóban, emberi hibáink egyike éppen az, hogy nem látjuk a fától az erdőt, hogy elsiklunk a körülöttünk termő szépségek mellett, miközben elménk és szemeink messzi csodákat keresnek, távoli hősöket kutatnak. Pedig Önök, tisztelt Hölgyek, Leányok, Asszonyok, itt élnek, itt küzdenek velünk. Hétköznapjaink és ünnepnapjaink valódi hőseiként létük minden titkával és megfoghatatlanságával is csodává, megismételhetetlen utazássá varázsolva életünket. Ahogy köszöntő szavaim elején is megfogalmaztam, rohanásunkban, gyarlóságunkban gyakran megfeledkezünk erről… Az elmaradt „köszönömök”, a gyakran bizony elfelejtett, ám épp ezért nagyon is indokolt szép szavak azonban a mai napot messze kiemelik a naptárban sorakozó dátumok sorából.
Engedjék meg, hogy mind a magam, mind munkatársaim nevében elmondjam: férfiként a teremtés mérhetetlen bölcsességét, emberi létünk szebbik felét tisztelhetjük Önökben, amiért soha nem szűnő hálával tartozunk mindannyiuknak. Nehéz lenne, és talán nem is érdemes, nem is szabad elképzelnünk a világot nők nélkül, hiszen így épp a lényege, a szépség, a rend, az esztétikum és a szeretet tűnne el belőle. Köszönöm, köszönjük, hogy mindezt megadják nekünk. Isten éltesse valamennyiüket úgy a mai napon, mint áldásos életük minden pillanatában!
(X) Reklám
