Balázs Gábor Kulacsot kértük meg, aki maga is többször fellépet a KISZ színpadán, ossza meg velünk búcsúképpen emlékeit olvasóinkkal. 

Rekviem – a Békés, Korona utca 3-ért.

„Hol vár állott, most kőhalom“ - hol egykor egy dicsö ház állott, most köhalom. 1951-ben költöztünk arra a környékre, a Korona utcából kiágazó széles Csabai út 16/1 alá. Szinte minden nap végigjártam azt az utcát, mindannyiszor elmenve egy olyan ház elött, melynek téglakerítése és pléhböl való ajtaja volt.

Egyszer, ahogy arra sétáltunk, egy fiatal hölgy állott az ajtóban, egyenruhában, pisztolytáskával fölszerelkezve. Érdekesek a gyerekek: nem kérdeznek, hanem tudomásul vesznek. Én sem kérdeztem, csak hát olyan furcsa volt az a ház. 16 vagy 17 éves lehettem, akkor már a Gimnázium zenekarának fontos tagja voltam, amikor egyik barátommal ismét arra tévedve, a nyitott kapun át valamilyen zeneféle szürödött ki.

Kíváncsian léptünk be a kapun – hát – csodák-csodája, ott is egy zenekar próbált éppen. Ekkor kerültem legelöször nálunk idösebb zenészekkel kapcsolatba. Elárulom: Nagy Gyurka zenekarát fedeztem föl. Ök fúvószenét játszottak, jazzes esztrád zenét. Attól fogva egyre többet jártam oda, szájtátva hallgattam a zenélésüket és ittam a szavaikat.

Az én békési zenész-höseim: Nagy Gyurka, Varga Péter fúvósok, Molnár Miklós, Petneházi Pista „Pemete“ - dobosok, Diviczki Laci zongorista és úgy rémlik, hogy Horváth Karcsi nagybögözött – csak, hogy néhány nevet említsek.

Hadd áruljam el azt, amit mindenki tud: ez volt a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség békési székháza. Tulajdonképpen ezekböl keletkeztek késöbb az Ifjúsági Házak. 17 évesen felfedeztem, hogy van ott egy kis söntés, ahol egy nagyon kedves bácsi árulta a kevertet és a Köbányai sört: Rigler Pista bácsi.

A KISZ vezetöi és az ott dolgozó munkatársak is mind nagyon barátságosak voltak. Elárultam nekik, hogy – bizony, én is zenélek, a Gimnázium zenekarában – de arra nem került sor, hogy mi ott is zenélhessünk. Sem 1964-ben, sem 1965-ben, amikor érettségi után létrehoztam elsö „maszek“ zenekaromat, a D CITY GROUP-ot. Aztán jött két sötét esztendö: a katonaság. Ott sikerült olyannyira felfejlödnöm a gitározásban (ezredparancs adta ki, hogy „Balázs elvtársnak gyakorolnia kell a zenekarával“), hogy amikor leszereltem, eltökélt szándékom

volt az, hogy egy zenekart fogok létrehozni.

A megalakulása egy nagyon jól sikerült zenekarnak 1968 nyarán történt, ekkor hoztuk létre a FLOWERS együttest: Szabó Pista basszusgitáros, Liszkai Pista énekes ritmusgitáros, Kovács Sanyi „szása“ énekes, Háló Pista dobos, késöbb Jónás Jancsi (Troronyband) és hát jómagam.

Első fellépésünk a KISZ-ben 1968 Karácsonyán volt. És – ekkor kezdödött egy páratlan, csodálatos idö, amely szinte Békés egész fiatalságára alapvetöen kihatott. Szombaton, vasárnap játszottunk, és a fiatalok olyan zenére táncolhattak, amelyek az akkori idöben mérvadóak voltak – szinte az egész világon. Hadd meséljek hát minderröl.

Akkorra már a zene volt mindenem, de nem csak nekem. Hozták a bulijainkra járó haverok a számokat, miután néhány már magnóval rendelkezett. Így szinte napra készen játszhattuk mind a magyar és mind a külföldi számokat.

Hogyan is nézett ki egy hét? Hétfőn, munka után egyből a KISZ-be mentem. A drága Sipaki néni fogadott legtöbbször, aki a termeket rendben tartotta. Mindannyiszor megkínált hófehér puha foszlós kenyérel, szalonnával, kolbásszal, paprikával, paradicsommal – majd ahogy a többi fiúk is jöttek, öket is. „Egyetek kedveseim“.

Rigler Pista bácsi 5-kor nyitott, ekkor hoztuk ki az elsö üveg Köbányai sört. Kedd?

Ugyanígy. Szerda is, csütörtök, péntek ugyanígy. Utána elkezdtünk próbálni. Lassan kezdtek beszállingózni a fiúk és lányok, kis itóka mellett odagyültek a színpadhoz és figyelmesen nézték, ahogy próbálunk. Majd olyan este 8 – 9 között eljátszottuk nekik az éppen megtanult számot, nagy taps, zsivaly, sörözés – így ment ez 3 évig. A hétvégi rendezvényeken Laczkó Ernö bácsi volt a fölvigyázó, ha egy kis kakaskodás volt (volt!) mint a villám, rögtön ott termett, és leállította a heveskedö legényeket. Igen – vadak voltunk mi akkoriban, mi, a békési fiatalok.

Voltak egyéb rendezvények is a KISZ-ben, több nagyobb terem is volt, de az én életemben csak a zenekari próbák és a hétvégi játszások játszottak egyetlen szerepet. Volt olyan, hogy pénteken délután, amikor egy teremtett lélek nem volt ott, beültem a sötét hátsó nagyterembe, és csak ültem, ültem. Élveztem a csöndet, élveztem, hogy ott lehetek.

Egyszer, 1969 telén, valamit javítottak a táncteremben, így mi a belsö nagyteremben játszottunk. Irdatlan höség volt, izzadtunk. Erre kibújtam a müszörme mellényemböl, a zsabós ingemböl, majd a többi srácok is, és így kezdtünk el zenélni.

Nem sokára elkezdték a fiúk és lányok is tánc közben gombolgatni az ingeket, blúzokat – Laczkó Ernő bácsi beüvöltötte a zenébe: „azonnal hagyjátok abba, öltözzetek fel!“ - ez mint „meztelen bál“ maradt meg az emlékezetekben. A rendörség is kivonult, egy hónapi fellépési letiltást kaptunk. A KISZ vezetösége vett nekünk Regent 30-as és 60 Wattos erösítöket, hangfalakat, és így sikerült is jól megszólalnunk.

A Táncdalfesztivál Illés-számát, az „Amikor én még kis srác voltam“ szombat este fölvettük magnóra, vasárnap délelött begyültünk a KISZ-be és megtanultuk. Vagy a Beatles: A HARD DAY‘S NIGHT filmje után a betétdalt már másnap este játszottuk. És ugyanolyan forró tombolással, visítással, üvöltéssel ünnepelték ezeket a békési fiatalok. Zenész életem során hej – de mennyi fellépésen hej, de mennyi tapsot, sikert kaptam, de itt, a KISZ-ben éltem meg életem legnagyobb, legszebb, legcsodálatosabb sikereit, ami a mai napig is éltet.

Hogyan lehetne néhány sorban leírni 3 év minden napjának végtelen boldogságát, többszáz békési fiatal szórakozási örömét… Nem lehet. Megvénült fejjel valahogy évröl-évre titokban reméltem, hogy hátha történne egy csoda, amikor azt mondják: „Gabi – felújítjuk a KISZ épületét, gyere haza és zenéljetek!“ - Igen, ilyen álommal feküdtem és keltem az utóbbi 3 – 4 évben. Két éve készítettem fotót arról a napsütésben fürdö épületröl az ösi gesztenyefa árnyékában.

Egy kicsit aggasztott a megdölt kökerítés, nadehát azt rendbe lehet hozni. Mint mindent. A tánctermet a színpaddal, mindent. Újra megnyitni a söntést. Mindent rendbe lehet hozni. MINDENT! A fiatalságunkat nem lehet már visszahozni, de azt az akkori életérzést, hangulatot – hacsak néhány órára is – vissza lehetett volna hozni.

Mostmár nem lehet. Örökre elveszett. Szomorúan vettem ezt tudomásul. Utóagosan hálás köszönetem Lénárd Imrének, aki vezetö és gondnok volt ott, Pataki Pistának, Pocsaji Iminek, Dankó Bélának, Rigler Miklósnak és a többi ott dolgozó aktivista tagnak – akik lehetövé tették ezeket a csodálatos éveket! ISTEN VELED TE DRÁGA KEDVES HÁZ, ISTEN VELED KISZ!

Balázs Gábor „Kulacs“ - egy gyászoló.