A mai napi emlékezés(ek) apropóján gondolkoztam el az “emberöltő” fogalmán. Az interneten rákeresve 25-35 és 60 év is megtalálható annak hosszaként. A miértet Önök is megtalálhatják.
A békési árvíz egy olyan eseménye városunk történetének, amelyről a fiataljaink is rendelkeznek ismeretekkel. Mintha csak ma lett volna... - szoktuk mondani a régi dolgok felidézésekor. Én még csak hároméves voltam akkor, így saját emlékem nem is igen lehet a katasztrófáról. Szüleim és az akkori felnőttek visszaemlékezéseiből mégis magaménak is érzem a történteket. Nagymamám például többször mesélte el, hogy hétfő reggel már nem tudott dolgozni menni a munkahelyére, a tehenészetbe. Az állatok mentésének heroikus története is az elszánt, önzetlen munka példájaként áll előttem a mai napig. Rohan az idő. Az akkori idősek már sajnos jobbára nem is élnek. A középkorúak és a fiatalabbak is sokan nyugdíjasok. Szülők és nagyszülők, akik még tudnak személyes emlékekről mesélni. S hogy miért is történelem a negyven évvel ezelőtti esemény? Mert sokaknak még a szülei sem éltek akkor...
Kezdő gondolataimra visszatérve nyugodtan mondhatom hát, hogy eltelt azóta egy emberöltő, de igazából legalább három emberöltőnyi békési embert érintő közös emlékezés a mai nap tiszte és kötelessége.
A reggeli koszorúzás a kezdetekről mesél. A hajnali töltésszakadás pillanata Békés és környékének következő három hónapjának történéseit határozta meg közvetlenül. Hatásainak teljes körű felmérése azonban szinte lehetetlen mind időben, mind térben. A töltés helyreállítása sikerült. A károk felszámolása végbement. A mezőgazdaság visszakapta a víz által meghódított területeket.
Az újjáépítés megtörtént, szokták mondani hasonló esetekben, katasztrófák után. Itt nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Emberi sorsok rendeződtek, családok feje fölé került tető. Rövid idő alatt ugyan, de térben más helyen. De erre később még kitérnék.
Mint ahogyan apró kitérőnek tűnhet a helyi dolgaink fontosságának tükrében, de szintén kötelességünk volt régebbi dolgokra is emlékezni a mai napon. A 106 évvel ezelőtti hadüzenet szintén a világ gyökeres megváltozását vagy inkább megváltoztatását indította el. A Monarchia Szerbiának szóló 1914-es hadüzenete egy világháború előszele volt. A második világháború kitöréséig csak “nagy háború”-nak nevezett első világháborúé.
A víz is július 28-án indított háborút ellenünk 66 évvel később. Békés békés népe nem háborúzott. Talán csak harcolt. Egyszerűen védekezett, végül győzedelmeskedett a természet ereje felett. A veszteségek sajnos elkerülhetetlenek, sőt valljuk be szükségszerűek voltak.
A kora esti haranglábszentelés is egy szomorú történet örömteli fejezete. A rosszerdei harangot némította el hosszú időre a víz ereje. Gondoskodó kezek a mai napig őrizték, vigyázták. Városunk központjában, a református templomkertben talált végül új otthonra a tegnapi napon. A Kocsor István ács és Herbert János bádogos által emelt harangláb segítségével immár újra szólhat hangja, felidézve régi dicsőségét. A mestereknek személyesen köszöntem meg az elvégzett munkát.
Az emlékezés-sorozat tegnapi lezárásaként könyvbemutatón vettem részt. “Az Elmosott világ” című mű a békési tanyavilágról és annak megsemmisüléséről állít kordokumentumot. Az összegyűjtött anyag mindenképpen segíti az emlékezést, az emlékmegőrzés kötelességét. A Szalkai Imre és Mucsi András szerzők által összeállított művet nagy érdeklődéssel olvastam, és jó szívvel ajánlom azt mindenkinek. A kötetben felvetett “Gyanú” megítélését már azonban mindenki személyes belátására bízom.
Hasonlóképpen ahhoz, hogy a víz által elmosott tanyavilágunk elvesztése a gyökeres változások kényszere miként befolyásolta a jövőt. Azt a jövőt, ami most a mi jelenünk, Békés jelene.
Most is azt mondom, hogy az ítélkezés nem igazán a mi dolgunk, de a tanulás, az okulás, a következtetések levonása mindenképpen. És ezek már valóban lehetnek az őszintén, jobbító szándékkal meghozott döntések alapjai.
