Mai világunk, a távolabbi és közeli múlt eseményei egyaránt megmutatták: legnagyobb kincsünk az élet. Az élet, az a vékonyka, mégis erős fonál, amely mentén bejárjuk evilági utunkat, s melynek csupán egyik végét láthatjuk igazán tisztán: az édesanyánkat. S, hogy meg lehet-e méltó módon köszönni azt, hogy megszülettünk? Aligha… Mégis erre teszünk kísérletet a mai napon, amikor virággal, szeretettel, odafordulással keressük azt, ki számunkra mindent megadott, aki a hétköznapok szürke taposómalmában éppúgy mellettünk áll, mint kacskaringós életünk megannyi merész fordulójában.

Édesanyám. Mennyi mosoly és könny, mennyi öröm és bánat és legfőképp mennyi szeretet érik csodává ebben az egyetlen szóban, melyen nem fog az idő, nem veheti el tőlünk semmi és senki, hiszen bennünk él.

Férfiként örök titokként, felfoghatatlan erőként csodáljuk az anyaságot, az anyákat az élet minden területén, hiszen az önzetlenség, a fáradhatatlanság és a biztonság ölt testet bennük. Jómagam, mint sokan mások, de munkám okán is, gyakran adok virágot, de- bevallom- ezt leggyakrabban bizony nem én veszem meg. A nőnaphoz és anyák napjához közeledve viszont önkéntelenül is a virágbolt, sőt leggyakrabban a piac felé vezetnek először gondolataim, végül lépteim is. Gesztusból pedig ott, kézbe véve valóban érzéssé, emlékek hosszú sorává válik kezemben a kiválasztott csokor, hiszen most csak Neki viszem minden szálát. Hazatérés, hazatalálás egy kicsit minden anyák napja, út önmagamhoz is.

Mert az Ő, az édesanya szemében mind gyermekké válunk egy pillanatra, azzal a hálával, azzal a szeretettel, melyre teljesen felhőtlenül talán csak egy gyermek képes igazán. Ma van ez a nap és ha valamiben, hát ebben mind egyek vagyunk ezen a földön: édesanyánk szeretetében. Ha egy kis szobában, vagy kertben, vagy ép szívünk legvédettebb zugában, de ma mind megtalálhatjuk Őt! Öleljük meg hát most, május első vasárnapján mind az elképzelhető legmélyebb szeretettel, tisztelettel és hálával a számunkra legkedvesebbet: Édesanyánkat.