Békésen a járványhelyzet változatlan, sajnos. Hullámzó intenzitással, de folyamatosan csengenek a telefonok a háziorvosi rendelőkben. Reggeltől délutánig, aztán - utóbbi időben - már este és hét végén is, mert az emberek aggódnak. Jogosan. Voltak olyan napok is, amikor a benti rendelés kezdetén az első beteg ötven percet várt velem szemben ülve, hogy hozzá tudjak szólni, mert a négy telefon valamelyike szünet nélkül csörgött. Mikor fel tudtam nézni, egyikük azt mondta: „Na, doktor úr, ide is nyugodtan jöhetne a tévé, nemcsak a kórházakba, ez kegyetlen, ami itt zajlik.” Én meg hozzátettem, hogy ez az információ áradat meg megy tovább a nővérkékhez, onnan a tesztelőkhöz, mentősökhöz, hatóságokhoz, hogy aztán, szerencsés esetben tíz nap múlva ismét nálunk záródjon a kör.

Létfontosságú adatok rögzítése, tanácsadás, magyarázat, megnyugtatás, olykor erélyes határozottság a covid gyanúsaknál. Néha siker-élmény, ha éppen sikerült kételkedőket meggyőzni, máskor szomorúság, ha falak-ba ütközünk. Sarkított esetben megválunk egymástól. Mert sajnos ilyen is van. Ugyanakkor mérhetetlen kárt tesznek az okoskodók, a mindent jobban tudók, akik - például épp oltatlanságukkal - másokat is veszélyeztetnek, vagy a közösségi médiákban fél információkat tuti biztosként közzétéve úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban. Legutóbb épp nem covidban elhunytról tudták „teljesen biztos forrásból”, hogy a harmadik oltásba halt bele. Bántották a gyászolókat, félretájékoztatták a várost, elijesztettek a védőoltástól, magyarul életeket veszélyeztettek. Tevékenységük, hozzáállásuk a járványhoz a vírushoz hasonló mértékű kárt okozhat.

Közben a napok telnek egymás után. Rendelünk, oltunk, ha nagyon muszáj, tesztelünk (a rendelő messze nem alkalmas erre), igyekszünk a nem vírusos betegeinket is rendesen ellátni, és megértetni azzal is, hogy járvány van, várni, kell, aki a patikából telefonál, kérve a gyógyszereit a „felhőbe”. Mert most mentőt kell hívni, most életet kell menteni sos, a gyógyszert majd „feltesszük”, ha odaértünk a sorban. Szóval zajlik az élet, rendesen. Próbálunk közben pihenni is, meg vigyázni magunkra, meg a mellettünk dolgozókra is, mert mindenkire szükség lesz még egy jó darabig. És minden elveszített emberért kár. Mindenkit szeretnek valakik valahol. Hát mi is igyekezzünk. Vigyázzunk egymásra, szeressük egymást, mert a szeretet önszaporító csoda: minél többet adok belőle, annál több jut vissza hozzám is. Egymást éltetjük így, mi, emberek. Békésen is.