Régi békési fényképalbumokat, kiadványokat lapozgatok. Megtöredezett, kifakult, halovány fotókról néz rám a múlt.

 

Vidám, komor és meggyötört tekintetek. Jellegzetes békési arcok. Fiatalok, öregek, katonák, dolgozó emberek a földeken, a cséplőgép mellett.

 

Fogják egymás kezét, vőlegények, menyasszonyok, fiatal lányok pózolnak a tükör előtt, a traktor nyergében, rég elporladt katonák feszítenek a lovon, a fotel karfáját fogva.

 

Akkor még mosolyogtak. Aztán jött a halál Isonzónál, valahol az orosz pusztákon, a Don-kanyarban. Csupa derű, optimizmus, feszülő mundér. Testvérnek címzett levél. „Sallai István, Prigi Vi Gueru. Serre. Romanó. Itália.” Szépen megformált betűk a levelezőlapon. „Kedves testvérem: Itt küldöm a fényképemet. Igaz, nem a legjobban sikerült, de azért megjárja. Ha megkapod, írjál. Maradtam üdvözlettel, öcséd Imre.” A bátyó azonban nem válaszolt.

 

Ott maradt a lángoló idegen földön. Felhúzott szuronnyal rohant a vesztébe.

 

Nézem a képeket. A nagy bajszú egykori halászt, aki szigorúan tekint a világra, összegyűjti az apróságokat, s néhány percre boldog a családja körében.

 

Aztán fogja a talicskát, az ásót. Elindul a Körös-mentén gyalog. Valahová. Pénzt keresni. Kubikusok. Félmeztelenül, feltűrt gatyában. Kemény, dacos tekintetek, makacsul összepréselt ajkak, szürke, résnyire nyitott szemek.

 

Kezek. Kérgesek, göcsörtösek, kapát, puskát szorongató ujjak. Kaszát fenő, napszítta arcú parasztember, nyomában a markot szedő asszonya, amott a poroló cséplőgép árnyékában szalmát cipelő emberek. Répa és kukoricaföldön, a fotó kedvéért vidáman fagyoskodó nők, férfiak, akiknek nem teher, hanem dicsőség a munka.

 

Tanyasi iskolások, kacagó tantestület, tavaszi szélben szálló, felszabadult nóta, piros és nemzetiszínű zászló. Önfeledt felvonulás május elsején. Építőbrigád, címerezés Bakucon, serkentő mozgalmi dalok, Kádár elvtárs és vadászai a bélmegyeri erdőben.

Sok-sok kép és emlék. Disznóvágás, szüret, ballagás, kollektív ebéd a tsz-tanyán. Felvetett fejű férfiak, vihogó nők, zord tekintetű parasztasszonyok bámulnak az objektívbe. Pohárköszöntő, elhomályosult szemek. Tétova kezek emelik a boros és a söröspoharat. Mások emlékei. Eldobott és elhagyott képek. Nézem az arcokat. Idegenek, mégis ismerősek. Gyűröttek, kisimultak, vidámak és szomorúak. Egyszerű, indulatnélküli, békési békés arcok. Némelyik rám köszön, megemeli a kalapját, vizes kannával a kezében araszol a Szélső utcán. Boltok előtt ácsorgó, kvaterkázó asszonyok, elégedett tulajdonosok. Szép a világ. Vajon kik lehetnek? Mindegy. Ismeretlenek, de az enyémek. A családom. Mert én is lehetnék ezeken a képeken. Az anyámmal, az apámmal együtt. Régi dinnyeföldek kunyhójából jöhetne elém a nagyapám.

Megőrzöm ezeket a képeket. A történeteiket, a szemüket, a kezüket, a mosolyukat, a fájdalmaikat. Aztán valaki kiviszi az ócskapiacra és eladja valakinek. Aki tovább vigyázza őseink és a mi történelmünket. Mindörökké.