Nem vagyok történész, csak egy laikus ebben a témában, akit viszont mindig érdekelt a történelem. Hála ez a könyvet korán kezembe adó szüleimnek és az első történelem tanárunknak. Chicagoban született, azt regélték róla. Talán ez tette a Gheorghe Gheorghiu-Dej - Ceausescu átmenet utáni időszakban olyan izgalmassá és rejtélyessé őt. Volt valami nagystílű, valami a szó legjobb, legnemesebb értel-mében vett liberális szellemiségében. Volt tartása, mint tanárnak, mint aligazgató-nak. Elegáns volt. Öltözködésben és jellemben egyaránt. Ami akkor nagy szó volt. Ezért is szerettem meg Csongvay Árpádot és általa a történelmet.

Huhh, az az időszak, ha visszagondolok. Bár gyerek voltam, de élénken radaroz-tam az élet minden rezdülését. A szülők gyakran gondolják gyereknek a gyereket. s ez igaz is, de azért tud néha csuda dolgokat. Figyel és rögzít. Olykor meg is szólal. Ami nem mindig jó. Én inkább a rögzítős fajta voltam akkor. De, visszatérve pár gondolatra a korhoz, Gheorghiu-Dejt „eltakarta” a diktátorrá lett utódja, pedig ő sem volt senki. Legyűrte a párt régi illegálisait, a Pauker vonalat, „első” lett, felállította a Securitate hálózatát, végrehajtotta az erőszakos kollekti-vizálást, elkezdte a hírhedt Duna–Fekete-tenger-csatorna építtetését politikai foglyokkal, kitelepített ezreket. Ő kezdett el „leszakadni” a Szovjetuniótól, 1958-ban elérte, hogy a szovjet hadsereget kivonják Romániából. Érdekességként néhány adat Novák Zoltántól: „Szembetűnő jelenség a kisebbségiek masszív jelenléte a Román Kommunista Pártban. 1945 nyarán a párttagok 19%-a magyar volt (a lakosság8% volt magyar). Országosan a párttagok 37%-a származott Erdélyből, ennek fele, 50,4%-a magyar.” Jó kérdés, mely válaszra vár: miért? Talán a jobb magyar sors reményében, hiszen minden, még csíra közeli állapotát alig elrúgó történelmi fordulat magában hordozza a jó irányba remélt változás lehetőségét. Más kérdés, hogy aztán mivé nővi ki magát a palánta? Esetünkben elég nagy gyom lett belőle, mely aztán csak a szín egy nemzetet tűrte meg, minden mást lerázott, mint bolhát a kutya. Szerencsénkre.

De abbahagyom e kornak taglalását. A felszakadó emlékek sora végtelenné gyűrűzne, mint a laza frekvenciával, de folyamatosan tóba dobált kavicsok keltet-te karikasor. Inkább visszatérnék oda, ami e szösszenetnek a címe, hisz az szegény most valóban úgy áll ott, elől, mint ama bizonyos az esküvőt követő szórako-zásban. Mire gondoltam? Arra, hogy ha végignézünk az emberiség eddig általunk ismert történelmén, akkor rá kell jönnünk, hogy csak a Paradicsomban voltak paradicsomi állapotok. Mihelyst megjelent a második ember megszűnt a béke. Nem a nőisége miatt! Az alma után megtudtuk mi a zajló élet, mi a háború. Alig voltunk páran s Káin máris lecsapott. Mi ez az egész akkor? Semmi nagy titok, csak elkezdődött a történelem, mondhatnánk, s tán igazunk is van.

Most, a vírus vastagján tán túl, a háborút csak a történelemből ismerőként rettenve hőkölünk vissza a puskapor közeli szagától, s olyan gondolatok jutnak eszünkbe, mint a fentiek. Pedig semmi rendkívüli sem történt, csak zajlik az élet az Édenkerten kívül, benne velünk, kik mindig reménykedünk, mert mindenek ellenére hiszünk és szeretünk. Épp mert emberek vagyunk.