Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves régi és ma remélhetőleg újonnan szerzendő barátaim, barátaink!
Először is be kell vallanom, hogy nem vagyok valódi esztéta, csupán Gyurka barátja, ráadásul mezei háziorvos, aki lelkes amatőrként ragad olykor tollat. Igaz nem akármilyen tollat, mert, hogy stílszerű legyek - s itt máris utalok az itt kiállított festmények közül az egyik kedvencemre - idegen tollakkal ékeskedve kezdem most is mondandómat, Szűcs Tamást híva segítségül. Idézem:
"Soha nagyobb szüksége nem volt a csendre az embernek, mint manapság. Körbe nézve a világban joggal mondhatnánk, hogy ez a megállapítás több, mint helyénvaló. Elfelejtettük, hogy csendben is lehet élni.(...) Ha több ezer évet ugrunk vissza az időben, láthatjuk, hogy a bölcseknek, de az egyszerű embernek is mindig megadatott a csend misztikus világa. Valahogy, jó volt csendben élni. Gondoljuk csak el, hogy a legintimebb pillanatok, amelyre szívesen emlékezünk vissza, nem egy rivaldafényt árasztó őrültek háza mellett történtek meg. Egy gyertyaláng nem zajong a szerelmesek asztalán. Egy bölcs régen keveset beszélt és csak némán mosolygott, hogy így állítsa meg a hangoskodást. Az egó hangoskodását. Mozartnak vagy Beethovennek is csendre volt szüksége ahhoz, hogy az istenit meghallja és a káoszból kiemelkedjen az, amit egyetemes rendnek hívunk. Ám ez, mára csak múló talány lett, ahogy az élet valós tisztelete is hiányzik a modern kor társadalmaiból. Emlékezzünk, amire már Hamvas Béla is utalt (...): a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő (...) amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik."(Idézet vége)
Nos, hogy ez ne így legyen, hogy ez az emberiséget emberként megtartó, alkotó lelkületű kör ne szűküljön tovább arról gondoskodnak az olyan művészek mint Csuta György. Ő még tudója annak a csodának, hogyan kell megtalálni az egyre nehezebben megfoghatót, azaz a mind őrültebb sebességgel forgó vad való világban azt a sokszor csak pillanatnyi, lélegzetvételnyi időt amikor rádöbbenünk egy borzasztóan egyszerű, de minduntalan elfeledt - vagy mások által elfeledtetni akart - lehetőségre. Igen, villámcsapásszerűen rádöbbenünk, hogy az ablakszem amin át a villódzó történéseket nézzük (de vajon látjuk-e?) az egyszersmind tükör is. Tükörré is válhat akár. Csupán rajtunk múlik minek használjuk. Ám egy dolgot tudnunk kell: valódi ablakként akkor működik, akkor láttatja - milyen érdekes a magyar nyelv, hisz mondhatnánk tükrözi - a valóságot, ha időnként, akár egy pillanatra is de tükörként vesszük igénybe szolgálatait. Ha nem csak bambulunk át rajta, hanem magunkra is szánunk pár percet. Ha magunkba is tudunk nézni segítségével.
Csuta György ilyen ember. Ablak-ember, aki képes arra, hogy - ha rábízzuk magunk - láttassa azt a tündérkertet amely az idők kezdete óta körülvesz minket, csak hajlamosak vagyunk pokolnak látni növekvő gyarlóságunkban. De mert nemcsak ember, hanem festőművész is, így azt a trükköt is tudja, hogyan lehet síma ablaküvegből foncsorost varázsolni, mely ha kell sík, ha kell görbe tükörként is működni képes. Azaz birtoklója annak a tudománynak mely csak jó ember lelkében lakva képes arra, hogy ne csak gazdáját tudja a sokszor örök érvényű, de soha vissza nem térő pillanat élvezőjévé tenni, hanem azt az ember- és sostársát is ki a felé kinyújtott kezét megfogni képes.
Tegyük most mi is ezt, fogjuk meg Gyurka baráti kezét, és élvezzük a tárlatot. Szánjunk rá időt. Megérdemli, megéri. És nemcsak érte, miatta, hanem magunkért is, hisz minden pillanat amennyivel többet állunk egy kép előtt hagyva elménk előbb szabadon száguldani, majd elcsendesedni, minden ilyen botor rohanástól elragadott pillanat minket épít, magunkat ismerjük meg általa mindig kicsit jobban.
A kiállításra készülve beszéltük épp, hogy a modern festészet lényege talán pontosan az a jellemvonása, mely tárgyi, statikus mivoltából kiragadja a művészet eme ágát, hisz az ihlet pillanataiban vászonra kivetített alkotói gondolat nem merevedik csupán jól megfestett pillanatképpé, hanem a majdani szemlélőjében, annak elméjében, lelkében önnálló képzetet hoz létre, önnálló gondolatsort indít el mely sokszor egyáltalán nem azonos a mű alkotójáéval. De épp ettől nagyszerű. Attól, hogy önálló. Valami a látottakból elindít valami mást a spektáló bensejében. Bioáramok cikáznak láthatalanul, az alkotás élni kezd, és az elidegenedő XXI-ik században létrejön a mirákulum, azaz alkotóművész és lelkes csodálói egymásra találnak, kommunikálnak. Gondolatban, szóban, talán cselekedetben is majdan.
Mindezek után nem is próbálok senkit sem befolyásolni azzal, hogy minden festményről elmeséljem, én mit látok benne, bennem mit ébresztettek ezek a műalkotások. Színekről, ecsetvonásról, technikáról meg végképp semmit, mert egyszerűen nem értek hozzá. Csak csodálni szeretem őket. Tegyék ezt Önök is. Nézelődjenek tüzetesen, hadd lássuk kinek mit mesél önnön bohó ífjúkorárol a Bécsi Erdő? Vagy elméjében vajon valóban csak vadra céloz a vadász? És mennyi a valóság abból amit Don Juan elmond és mennyi csak a képzelete szülemény? Netán miért épp Vízöntő fogja a kos szarvát? Ne hagyják ki a György Uram életében reverberáló, örökkön visszatérő motívumot, a sárkányt sem. A Kendli major triptichonjának harmadik képén Önök is angyalszárnyakat látnak netán?
Itt hagyom abba. Nem akarom elrontani a felfedezés örömét, a megismerés édes, a felismerés édeni ízét. Sétáljanak körbe, nézzenek, lássanak, álljanak meg egy-egy csodapillanatra, mosolyogjanak, álmodjanak. Merjenek álmodni csendről, szeretetről, békéről, boldogságról, szebb jövőről. S ha ezt teszik jusson bár egy villanásnyira eszükbe, hogy egykoron itt járt Önöknél Csuta György, aki talán segített egy iciri-picirit az elringatásukban.
Köszönöm a lehetőséget és a figyelmet.
Dr Pálmai Tamás
