A meghatározás szerint a hős szó leggyakoribb jelentése : „Olyan férfi vagy nő, aki egy történet központi szereplője, vagy egy népcsoport, kultúra rendkívüli, önfeláldozó tettet végrehajtó híres személyisége.

Olyan valaki, aki egy átlagos személynél lényegesen kiválóbb jellem vagy rendkívüliek a tulajdonságai, és ezek az adottságok képessé teszik arra, hogy azokat a különleges tetteket véghez tudja vinni (hősies cselekedetek), amelyekről híressé válik. Ezek a képességek nem csak testi, fizikai jellegűek, hanem lelki, szellemi erők is. A hős általában megfelel az adott kultúrában jónak és nemesnek tekintett dolgok definíciójának.” Ahhoz, hogy egy történelmi személyiséget hősnek lehessen tekinteni, közmegegyezés szükséges. Minél régebben történt a hősi cselekedet, annál inkább egyértelmű ez a közmegegyezés. Ki vonná kétségbe például Dugovics Titusz hősiességét? Vagy a mellettünk látható emlékműveken látható bármelyen név használatának jogszerűségét?

A hős szó a görög hérosz-ból származik. Néha valóságos embereknek is elég nagy hírneve támad ahhoz, hogy az emberek hősként gondoljanak rájuk. Ezt azután az illető körül a mítoszok gyors kialakulása kíséri, amelyek a hősnek a közönséges halandókénál nagyobb erőket tulajdonítanak. Egyes társadalmi megfigyelők azt szokták ajánlani, hogy a társadalmi felfordulások és a nemzeti öntudat megromlása idején hősökre van szükség, méghozzá olyan erényes személyekre, akiket a fiatalok erkölcsi példaképeknek tekinthetnek. Ezek a mítosz-csinálások a múltban sikeresebbek lehettek, mert ma a hősöket és a hősök tiszteletét összekeverik a hírességek kultuszával. (celebek)

Egyes kultúrák vagy népcsoportok hősei nem egy esetben bűnözők vagy rossz emberek egy másik kultúra tagjai vagy más népcsoport számára. A hős fogalma a társadalmat meg is oszthatja. Például a 2001. szeptember 11-i merénylet támadóit vagy a folyamatban levő dzsihád agresszív terroristáit a muszlim társadalmak egy része hősöknek tekinti, a másik része viszont nem.

De mi a különbség, egyáltalán van-e mérvadó különbség a hős és az áldozat között? Nézzük például a hét végén Erdő Péter bíboros által Nagyváradon boldoggá avatott Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt. Ő vajon hős volt e vagy áldozat? Vagy mindkettő talán? A hős jelentését már taglaltuk. Az áldozat viszont lehet a tény, cselekedet amit valamiért felajánlunk, megteszünk - például a miseliturgia során - , de lehet hétköznapi cselekedet is áldozathozatal, önfeláldozás, nagylelkűség. De áldozat a rablótámadást elszenvedett ártatlan ember is, vagy a pályaudvarról málenkij robotra elhurcolt vétlen is. Ők vajon hősök is egyben? Vitatható. És olyan vitatéma ez melyen órákig, igen jóízűen el lehet polemizálni.

De térjünk vissza Bogdánffy Szilárdra, igaz mondhatnánk helyette Márton Áront is, de az ő egyházi sorsa még nem teljesedett ki, illetve be. Bogdánffy Szilárd vértanú püspök boldoggá avatása megtöri az évtizedek hallgatásának csendjét - mondta Erdő Péter bíboros esztergom - budapesti érsek október 30-án 11 órakor a nagyváradi székesegyházban.

Ötvenhét éve vártuk ezt a napot. Várta az egész katolikus közösség, várta a magyarság, várták mindazok, akik tudták vagy sejtették, hogy milyen szörnyű megpróbáltatás nehezedett az Egyházra és a hívő emberekre a háború, majd a fanatikus kommunizmus nehéz és sötét évei alatt. Bogdánffy Szilárd vértanú püspök boldoggá avatása megtöri az évtizedek hallgatásának csendjét, a liturgia fenségével és titokzatos erejével indítja el azok hosszú sorának nyilvános tiszteletét, akik vértanúként vagy hitvallóként, szenvedés árán is helytálltak Krisztus és az Egyház igazságáért. - mondta Erdő Péter. Ugyanúgy a protestáns egyházaknak is megvoltak a maguk mindenkori hősei, áldozatai és mára jelképpé nemesedett történelmi személyiségei határoktól függetlenül.

Erdő Péter feltette a kérdést: „mit tanít nekünk, itt, Közép-Kelet-Európában Boldog Bogdánffy Szilárd személyisége és vértanúsága? Tanítja, hogy minden mártíriumnak van előtörténete. A szorgalmas diák, a minden egyházi megbízatását szívesen elvállaló papnövendék és fiatal pap, aki nem bizakodik el, nem könnyelműsködik, nem lázad fel a rá záporozó sokféle feladat ellen, amit egyidejűleg kell betöltenie - ő az, aki a kegyelem rendjében lassan megérik a vértanúságra.”

Kifejtette: „Bogdánffy Szilárdot 1949. február 14-én a bukaresti nunciatúra épületében még püspökké szentelhették. Nem is váratott magára sokat a hatóságok válasza. Nagyváradon már várták a hazaérkező új főpásztort. Másfél hónappal püspökké szentelése után 1949. április 5-én már letartóztatták. Különböző börtönökben kegyetlen kínzásokat szenvedett. Kőbányában, ólombányában dolgozott, akárcsak az ókeresztény kor vértanúi.” De milyen lélekkel viselte Szilárd püspök a szenvedést? Egyáltalán: miért kellett szenvednie? Ahogy egyik kínzója gúnyolódva kérdezte: Még most is kitartasz a pápa melletti hűségben? - Ez volt hát az ok: a Krisztushoz, az Egyházhoz, a pápához való hűséges ragaszkodás, amiért nagylelkű szeretettel vállalta a halált is - mondta Erdő Péter, aki szerint „Szilárd püspök vértanúsága a remény forrása számunkra. Szenvedésével és halálával igazolta, hogy olyan örömre, olyan boldogságra kaptunk hivatást, ami nagyobb, mint ez a földi élet.”

Láthattuk tehát, hogy a püspök imént megidézett alakja valóban magán viseli a hős és az áldozat ismérveit egyaránt. Ám ez a mai megemlékezés itt, Békésen zajlik. Mondjunk tehát egy kevésbé ismert név nélküli példát városunk életéből.

A második világháború előtt egy helybéli protestáns lány és egy zsidó fiatalember szerelembe estek. A szülők, érezvén a közeledő vész előszelét eltiltották őket egymástól. A zsidó származású értelmiségi fiú - sok kaland után és sok jó szándékú ember segítségének hála - túlélte a veszedelmet. A lány meg közben férjhez ment egy német származású tisztes mesteremberhez, akit az első adandó alkalommal elhurcoltak málenkij robotra és csak a csodának köszönhető, hogy több év fogság után hazatért. Tehát a fiatalasszony nem kerülhette el sorsát. S bár tisztességben és szeretetben élték le életük, de a szerelem az első igazi iránt soha el nem múlt.

A gyönyörűségesen szép a történetben, a hab a tortán, ahogy ma mondják, hogy a két férfi ismerte, elfogadta és tisztelte egymást. S ők talán meg is beszélték együtt egy pohárka jó békési avas szilvapálinka mellett, hogy ebben - s még hány más hasonló történetben - ki a hős és ki az áldozat.

Isten nyugtassa őket, mindannyiukat az örök békében, mi pedig, még élők hajtsunk fejet előttük, hisz értünk, maiakért is lettek ők azok amik: hősök és/vagy áldozatok. Béke poraikra és köszönet nékik.