ROZVÁNYI DÁNIEL: SIRATUNK VALAMIT, AMIT NEM ISMERTÜNK…
Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk. Arra ítéltünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem. Mégis fáj, s nem tudjuk miért.
Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl.
Amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna, Újvidékről azt is hihettük volna, hogy New York elővárosa.
Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem is mondunk nagy szavakat – ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk.
Siratunk valamit, amit ezerszer megtagadtunk, kitéptünk és pusztítottunk magunkban, mégis él.
Mi az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk. A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit. Maradtunk vagy elűztek, de mi nem tettünk semmit, mert hittünk abban, hogy a világnak van rendje, aminek kötelessége helyreállni.
Mi húsz évig daloltunk a szabadkai udvaron nyíló liliomról és Krasznahorka büszke váráról, közben pedig térképek fölött, fapuskákkal gyakoroltunk, hogy hogyan szerezzük majd vissza.
Mi Rómán keresztül akartunk Erdélybe jutni, Berlinen keresztül pedig a Felvidékre. Mi a Donnál akartuk megvédeni, ha nem is a Nagy –Magyarországot, de legalább azt a majdnem Magyarországot, amit sikerült visszaszereznünk. Mi nem cselekedtünk- csak tűrtünk és hagytuk, hogy sodorjanak az események. Mi mindig vártunk valamit, ami nem jött el. Mi nagyok voltunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.
Mi dalolva mentünk ki Oroszországba és Karádyt hallgatva fagytunk halálra.
Már bezárult Budapest körül az ostromgyűrű, amikor mi még karácsonyi ajándékokat vettünk, színházba és moziba mentünk.
Mi kincseinket nyugatra vittük és Szent Koronánkat elástuk egy olajoshordóban.
Bennünket felszabadítottak és megszálltak.
Battonyától Nemesmedvesig tanították az iskolákban, s nem illett arról beszélni, hogy előtte volt Erdélyünk és volt Kárpátaljánk, hogy az Árpád vonalban a bekerítésig tartották magunkat honvédeink.
Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később Felszabadulásnak kellett nevezzünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az "ideiglenesen hazánkban állomásozóknak".
Nem Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket veszítettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami. Amikor végre önmagunk lehetünk!
Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok. "a magyar kérdés - vagonkérdés" mondták és űztek el minket szülőföldünkről.
Mi megtagadtuk ezeréves múltunkat és a királyok székébe bohócokat ültettünk.
Mi tudtuk, hogy valami nagy, sötét és gonosz közeledik felénk.
Talán a történelemben még sohasem, még Trianon napjaiban sem imádkoztunk annyit, mint ezekben az években. Talán megvolt az egymillió imádkozó magyar, de úgy tűnt, mintha Isten is magára hagyna bennünket.
Mélyebb sötétség borított el, mint bármikor történelmünk során. A trianoni félsz bekövetkezett: még az a kis maradék is, amiről azt hittük – a miénk , elveszett. Megadtuk magunkat a sorsunknak.
Mi többszázezren sodródtunk szét a világba. Mi sok ezren mentünk börtönbe és álltunk bitófa alá. Mi sok millióan tanultunk meg hallgatni és a nagy reménytelenség között élni, ahogy lehet.
Ahogy lehet, mert ugye élni kell és mi kisemberek vagyunk, akik amúgy sem tehetnek semmit sem. Életnek hazudtuk a létezést. Mi voltunk az átlag, s gyávaságunkat a kompromisszumok művészetének neveztük.
Tőlünk elvették a múltat a jövő nevében! Mi nem hittünk a jövőben, csak a jelenben.
Mi megtanultunk együtt élni a jelennel, de rettegtünk attól, hogy tényleg az lesz a jövő, amit tanítanak nekünk. Mi félrefordítottuk a fejünket, ha élő halottainkkal találkoztunk. A paraszttal, akitől elvették a földjét. A magányos anyával, akinek nyugatra menekült fia nem látogathatott haza. Az 56-ossal, aki már nem tudott egyenesen állni, mert ferdére verték a gerincét. Az osztályidegennel, a vallásossal, akit nem engedtek továbbtanulni. A finomvonású hölgyekkel, akik bár kastélyban születtek, arra ítéltettek, hogy emlékeikkel egy pajtában várják a halált!
Mi nem váltottunk rendszert, velünk csak úgy megtörtént a rendszerváltozás. Mi már nem csak a jobbléti államokba, hanem Erdélybe kezdtünk nyaralni járni, de 2004-ben érdektelenségünkkel magunk hagytuk jóvá Trianont.
Mi a visszavárás népe vagyunk. Visszavárjuk legendáinkban a régi szent házból származó királyokat.
Visszavártuk Thökölit, de nem jött, meghalt száműzetésben. Nagy parádéval fogadtuk hamvait, de a lélek és remény, amit hordozott, akkor már rég halott volt.
Rákóczi története ugyanez. Harcolt, elment, visszavártuk, búsulós dalaink róla szóltak, sírja ma már szinte jeltelen.
Csodát vártunk,- hogy visszatérjenek elszakított részeink és vártuk, hogy visszatérjen a régi magyar világ! Álmunk után – keserű volt az ébredés.
Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.
Jövőnk sehol – legalábbis minden ésszerűség ezt mondja nekünk.
Siratunk valamit, amit nem ismertünk soha!
Tudjuk, hogy fenn a Hargitán még mindig magyar zászló lobog, s kövekből kirakva a szó: JÖNNEK !
Szeretnénk dúdolni, de nincs dallam, ami képes lenne éreztetni ezt, csak végig nem gördített gondolatok és félbe maradt mondatok őrzik a lángot. Bár balgák vagyunk, de talán mégis elég lesz olajunk, hogy várjunk, bár jól tudjuk – nincs mire!
De várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezeréves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol!
