Életünk során számtalan kisebb és nagyobb ünnep ad alkalmat a tisztelgésre, emlékezésre embertársaink iránti megbecsülésünk kinyilvánítására.
Aztán ahogyan telnek az évek, ezek a meghitt pillanatok eggyé vállnak, egy olyan nyugodtsággal és meghittséggel teli emlékgyűjteménnyé, ahová – valljuk be – az idő múlásával magunk is egyre gyakrabban térünk meg feltöltődni, megerősödni.
Talán ezért szeretünk mi emberek ennyire ünnepelni s talán azért, mert természetünkből fakadóan szükségünk van rá.
S az, Tisztelt Vendégeink, hogy hogyan éljük meg e pillanatokat, az sokszor nem is csak attól függ, hogy mit ünnepelünk, hanem attól is, hogy mikor. Sok visszaemlékezést hallottam már, ahol éppen azok a karácsonyok, esküvők jelentették egy élet csúcspontját, amikor háború tombolt vagy egyéb súlyos körülmény tette- elméletileg- szinte lehetetlenné magát az ünnepet. Talán éppen ez égette be oly mélyen, oly kitörölhetetlenül ezen emlékeket s emelte magasan minden más fölé.
Mi is ünnepelünk most, hazánk és Európa történetének egyik igen nehéz időszakában. Ünnepeljük Önöket, akik – valljuk be- a mindennapok forgatagában szinte már-már láthatatlanul teszik a dolgukat, akik páratlan alázattal hordozzák szívükben, munkájukban valamennyiünk közös jövőjét: a magyar ifjúságot.
Viszont akinek kívülállóként egyszer volt alkalma betekinteni egy iskola életébe, hamar belátja: a pedagógusok eme a fentiekben is említett láthatatlansága csupán a felszínes szemlélő első benyomását tükrözheti.
Hiszen a pedagógus ott van diákjai szavaiban, mozdulataiban, de magunkba pillantva is tetten érhetjük egy-egy régi, kedves tanárunk, tanítónk szívünkre helyezett gondolatát, kitartását.
Sokunk számára örökös mércét, soha nem halványuló példaképet jelentenek ők.
A mai, igencsak új utakon keresgélő oktatáspolitika zegzugos ösvényein haladva is Önök mellett állnak a nagy elődök. Városunk egykori és jelenlegi nagy pedagógus egyéniségei, akikre nem csak emlékezni jó, de tanácsaik, tapasztalatuk elkelnek ma is. Különös öröm számomra, hogy a közelmúltban két ilyen, egykori kollega is komoly elismerésben részesült, név szerint Laborczi Aladárné és Jenei Béla volt iskolaigazgatók. Mindketten hosszú évtizedeken keresztül meghatározó tényezői voltak városunk iskolai életének.
De itt körülpillantva is úgy látom, hogy többen vannak önök között, akik hosszú évek óta sőt akár több évtizede végzik ezt a munkát, akik méltán és büszkén viselhetik a "nemzet napszámosai" jelzőt. Külön tisztelettel köszöntöm most őket, mint ahogy remélem köszönthetem e helyt azokat is, akik nyugdíjas pedagógusként tisztelték meg ünnepségünket.
A pedagógusok munkája talán soha nem szólt ennyi küzdelemről, alkalmazkodó készségük, türelmük valószínűleg soha nem állt ki annyi próbát, mint napjainkban. Többek között ezért is tartom különösen időszerűnek és indokoltnak azt, hogy pedagógusnapkor fejet hajtsak – valamennyi kollegám nevében is- Önök előtt.
Ma, amikor a kultúra, a tudás minden egyes apró darabjáért meg kell küzdenünk, amikor a tanulás már nem számít általános életcélnak a fiatalok körében, ma különösen nagy tisztelet illeti meg a pedagógus társadalmat. Meggyőződésem, hogy napról-napra változó munkájuk nyomán ma már sokkal komolyabb vagy inkább a korábbiaknál egészen más jellegű eredmények születnek. Az írás, olvasás, számolás megtanítása szinte részfeladattá vált, hiszen a társadalom az iskolák vállára helyezte a legnagyobb, legnehezebb feladatokat, amit csak képzelni lehet: a szocializációt, a társadalmi szerepvállalás elsajátíttatását, és nem utolsósorban az egyre gyakoribb devianciák kezelését. Társadalmunk anomáliái, megoldatlan problémái mind-mind ott tornyosulnak pedagógusaink előtt.
A pedagógus lét azonban nem csupán munkát jelent tisztelt hölgyeim és uraim, hanem szellemiséget és egész életre szóló elhivatottságot. Az örök értékek továbbadása, vagy ha úgy tetszik átmenekítése a következő generációkra a legszebb vállalások egyike, amit ember tehet. Önök, aki itt ülnek, múltunkat, jelenünket és legfőképpen jövőnket tartják kezükben. Az emberiség legnagyobb kincse bízatott Önökre és hiszem, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.
Tudom, hogy ez a munka, a hivatás sokszor inkább becsület dolga semmint stabil megélhetést és előrelépést nyújtó anyagi bázis. Hiszem, hogy a közös munkából, amit a pedagógusnak, a családnak és a társadalomnak kell elvégezni a gyerekek érdekében, mindenki a legtöbbet teszi abból, ami reá hárul. A pedagógus a katedránál a gyerekek között, a család a háttér biztosításában, az anyagiakban, a ki nem fejezhető emberi kapcsolatokban, a társadalom pedig abban, hogy ez a hivatás megbecsültebb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb legyen.
A formálódó magyar társadalom, az óvodákat, iskolákat látogató gyerekek jövője nagy felelősséget jelent mindannyiunk számára. A jelenkor morális és gazdasági válságai ma már életünk minden területét elborították.
Ám Önöknek megadatott a gyermeki lélek kimunkálásának csodája, az elvégzett munka eredményében való gyönyörködés ma igencsak ritka lehetősége. Ez a munka most minden eddiginél nagyobb kihívások elé állítja Önöket, ezért gyümölcseire, sikereikre különös tisztelettel tekintek.
Köszönöm munkájukat, kitartásukat. Köszönöm Békés város nevében, de szülőként, nagyszülőként is.
