Ledöntött, de újra felállított, és a maiakhoz is szóló Kossuth-szobor. Fogyatkozó, de élni akaró, az anyaországot is figyelmeztet? szórványmagyarság. Marton Károly esperessel a dél-bánáti magyarok helyzetér?l és a ‘48-49-es szabadságharc vezet?je magyarittabéi mellszobrának kalandos történetér?l beszélgettünk.

Elfogyó magyarság?

A bánáti, ma Szerbiához tartozó, a Bega-csatorna mellett fekv? Magyarittabét a 18. század végén odatelepített Békés megyei református magyarok utódai lakják. Színtiszta magyar falu volt, de az utóbbi húsz esztend?ben az elvándorlás és az asszimiláció miatt lakosságának egytizede szerb, és lelkipásztoruk, Marton Károly esperes attól tart, hogy a magyarság visszaszorulása rohamosan felgyorsul a következ? években. „Nem egy nyolcadikos gyerek kijelenti, pedig anyja és apja is magyar, hogy neki könnyebb szerbül beszélni, könnyebben kifejezi magát úgy, hisz szerb tévét néz, szerb újságot olvas, és a barátai is szerbek” – panaszkodik az évtizedek óta Ittabén szolgáló tiszteletes.


Azért még van remény


altVannak azonban biztató folyamatok is. Néhány száz megmaradt magyarra, köztük egykor a Bega melletti faluból elszármazott reformátusokra is még a 2007-es árvíz idején találtak az ittabéiek. A Dunamelléki Egyházkerület segélyszállítmányának kerestek célállomást az árvíz sújtotta területeken, így bukkantak erre a kis magyar közösségre, akiknek nem volt már se iskolájuk, se kulturális lehet?ségük. A budapesti Ágoston Sándor Alapítvány segítségével vettek nekik gyülekezeti házat, és azóta Nagybecskerek szórványaként tartanak ott istentiszteleteket és anyanyelvi foglalkozásokat. „Még a katolikusok is hozzánk járnak, mert nálunk legalább magyar szót hallanak” – mondja Marton Károly, aki szerint bár a legfiatalabbak már ott se tudnak magyarul, de a folyamat most még talán visszafordítható.
„Ehhez persze nélkülözhetetlen az utóbbi években sajnos teljesen elapadt anyaországi segítség is, mert pusztán saját er?b?l végesek a lehet?ségeink” – vélekedik az esperes, és arra figyelmeztet, hogy a fogyást itt kell megszüntetni, mert a magyarság és a református egyház a hajszálereken, a szórványban vérzik el, és ha nem vigyázunk a végeken, el?bb-utóbb Magyarországon is elfogy a népünk.


A h?s


altA Délvidék egyik Kossuth-szobrát Bácskossuthfalván, a másikat itt, Magyarittabén találjuk. Az utóbbit még 1904-ben állították, de nem volt teljes az egyetértés a faluban. Kiss Ern? aradi vértanú ugyanis ezen a vidéken született, így az ? pártja is er?s volt, végül mégis a kormányzó gy?zött.
A magyarittabéi mellszobor napjainkra amiatt lett híres, hogy a szíve táján egy lyuk tátong: 1918-ban „l?tte le” egy bevonuló szerb katona, majd biztos, ami biztos, le is döntötték az alkotást a talapzatáról. A falubeliek, nehogy nagyobb baj érje, a templomban rejtegették b? két évtizedig, és csak 1941-ben állították vissza a helyére.
A második világháború végén megismétl?dni látszott a szomorú eset, de amikor a lóháton bevonuló szerb szabadcsapat vezet?je megkérdezett egy helybélit, hogy kit ábrázol a szobor, a magyar csak ennyit mondott: „Heroj”. Ami annyit tesz: h?s. A szerbek végül szalutálva vonultak el a szobor el?tt tovább, Nagybecskerek felé.
A szobor tehát a helyén maradt a mai napig, és igaz bár, hogy a kommunizmus évtizedeiben nem koszorúzhatták, március tizenötödikére virradóra titokzatos módon mindig került virág a tövébe. Ma pedig a vajdasági magyarság minden évben ott tartja hivatalos, központi megemlékezését, amit a templomban ünnepi istentisztelet el?z meg, és ahol a gyülekezet énekkara és hittanosai is fellépnek.
A lyuk lassan száz éve tátong Kossuth mellkasán, de a falu népének meg sem fordult a fejében, hogy befoltoztassa. „Ez tanulság számunkra” – mondja a lelkipásztor. És hogy mit tanulnak bel?le? Elszánt választ kapunk a kérdésünkre: „Azt, hogy nem adjuk fel. Ha szíven is l?nek minket, akkor is élünk, és akkor is itt maradunk.”


Szöveg: Kiss Sándor
Fotó: Kurcz Ádám