Minden népnek megvan a maga története a szabadsággal. A mi történelmünk a honfoglalástól kezdve arról szó, hogy harcolnunk kell ezért a szabadságért. Milyen szép fogalom ez! Talán csak illúzió? Talán csak beképzeljük magunknak, hogy valóban szabadok vagyunk vagy azok lehetünk?

Minden nép büszke a saját szabadságharcosaira. Nem feledhetjük azonban, hogy aki nekünk szabadságharcos, az másnak talán csak lázadó, forradalmár, őrült vagy egyenesen terrorista. Ma is vannak olyan népek, amelyek megkapják ezeket a jelzőket csak azért, mert politikai szabadságra vágynak.

Gondolkodjunk el ezen: mi is a szabadság? A történelem feljegyez olyan sötét fejezeteket, amikor istentelen zsarnokok uralkodtak, vallásos diktátorok bűncselekménynek nevezték, ha valaki a lelkiismeretére hallgatva olvasta a Bibliát vagy dicsőítette Istent.

1945-ben Martin Niemöller ezt mondta: Amikor a nácik eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Amikor eljöttek a zsidókért, nem emeltem fel a hangom, mert nem vagyok zsidó. Amikor a szakszervezeteket támadták, nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti tag. Amikor a katolikusok kerültek sorra, nem szóltam, mert én protestáns vagyok. Aztán eljöttek értem is, és addigra már nem maradt senki, aki bárkiért is szót emeljen.

Washingtonban a Capitolium tetején áll egy 6 méter magas szobor, a Lady Freedom. Fejét csillagok veszik körül, kezében egy pajzsot tart, melyen csillagok és sávok vannak. Hajón szállították át Rómából Amerikába. Amikor a hajó szörnyű viharba került, a kapitány parancsot adott, hogy a rakomány egy részét hajítsák a tengerbe. A tengerészek a szobrot akarták bedobni, de a kapitány nem engedte. A szelet túlharsogva így kiáltott: "Soha! Előbb süllyedünk el, mint hogy eldobjuk a szabadságot!" Benjamin Franklin mondta, hogy azok, akik feladják a szabadságukat a biztonságért, nem érdemelnek sem szabadságot, sem biztonságot!

1848-1849 a mi szabadságharcunk története. Ha megnézzük az európai népek történelemkönyveit, senki sem nevezi szabadságharcnak, és talán egyetlen mondattal elintézik a dolgot: a magyarok egy évig harcoltak az ország függetlenségéért, de nem győzhettek. A mi történelemkönyveink természetesen másként látják ezt a kérdést. Kevés olyan nemzet van, amely olyan hősiesen küzdött a szabadságért, mint mi magyarok.

Amikor a túlerő legyőzött bennünket, mert az osztrákok a hatalmas Orosz Birodalom segítségével eltiporták szent ügyünket, a magyarok még egy utolsó bosszút álltak a Habsburgok államán: Világosnál tették le a fegyvert az orosz csapotok előtt. A magyarok ezzel azt ismerték el, hogy nem az osztrákok, hanem a cár birodalma győzte le őket. Ez természetesen felbőszítette az osztrákokat, hiszen nem élvezhették győzelmük gyümölcseit. Magyarország katonai kormányzója, a korábban Itáliában vérfürdőt rendező hitvány Haynau tábornok bosszút esküdött.

Korábban nagyon kevés alkalommal fordult elő, hogy egy vesztes háború után a katonai vezetőket büntessék meg. A háborút a politikusok csinálják, a katonák csak végrehajtják a parancsot. Haynau 1849. október 6-án, az 1848-as második bécsi forradalom első évfordulóján 13 olyan katonatisztet végeztetett ki Aradon, akik a szabadságharcos hadseregben szolgáltak. Példátlan gaztettét azzal tetézte, hogy többeket felköttetett, amit csak gyilkos gazemberek érdemelnek meg, katonát nem volt szokás akasztani. Álljanak sorban mártír tábornokaink nevei:

Aulich Lajos – a szabadságharc németajkú tábornoka volt, egyben az utolsó honvédelmi miniszter. Utolsó szavaival forrón szeretettnek nevezte a magyar népet és hazát. Bitófán végezte.

Damjanich János – Szerb származású tábornok volt, kiváló taktikus és hadvezér, csatát sosem vesztett. Arad várának parancsnokaként az oroszoknak adta meg magát, az oroszok kiadták az osztrákoknak, akik felkötötték, mint egy köztörvényes bűnözőt.

Dessewffy Arisztid – Magyar arisztokrata volt, aki császári tisztből lett magyar szabadságharcos. A háború végén Törökországba akart menni a csapatával, de végül mégis itthon tette le a fegyvert. Kötél általi halálra ítélték, de végül "kegyelemből" golyóval végeztek vele.

Kiss Ernő – Magyarországi örmény származású katonatiszt volt, az Országos Főparancsnokságon szolgált. Világosnál az oroszoknak adta meg magát. Haynau lelövette.

Knezich Károly – Horvát származású császári tiszt volt, de a magyar szabadság oldalára állt. A Délvidéken, majd a tavaszi hadjáratban harcolt. Miután Világosnál letette a fegyvert, Haynau bírósága kötél általi halálra ítélte.

Lahner György – Először a császár hadapródja volt, majd katonatiszt lett. A szabadságharcban a hadiipart irányította, feladata a honvédség felszerelése volt. Aradon kötél által végezték ki.

Lázár Vilmos – Örmény gyökerekkel bírt, északon, majd Erdélyben harcolt. 33 évesen ezredes lett. Aradon agyonlőtte a kivégzőosztag.

Gróf Leiningen-Westerburg Károly – Ő volt a legifjabb az aradi vértanúk közül, mindössze 30 évesen érte a halál. Német főnemes volt, de magyar felesége révén a magyar szabadság ügye mellé állt. A tavaszi hadjáratban a lovasságot vezette, Buda ostromában személyesen vezette rohamra a katonáit. Bitófán végezte.

Poeltenberg Ernő – Osztrák tiszt volt, magyarul nem is beszélt, de számos csatában vett részt eredményesen. Az oroszok kiadták Haynau bíróságának, amely kötél általi halálra ítélte.

Schweidel József – Szintén osztrák volt, a bécsi forradalom után katonáival Magyarországra vonult, ahol a kormányzati székhelyek, Pest, Szeged, Arad városparancsnoka volt. A hadbíróság agyonlövette.

Török Ignác – Mint mérnökkari tiszt Komárom, Buda, Szeged várának erődítési munkálatait irányította. Orosz fogságból került Aradra, ahol bitófán végezték ki.

Gróf Vécsey Károly – A tavaszi hadjáratban és a délvidéki harcokban vett részt, ő foglalta el az aradi várat az osztrákoktól. Augusztus 21-én, egy héttel a világosi fegyverletétel után adta meg magát az oroszoknak. Haynau bírósága kötél általi halálra ítélte, de utolsóként végezték ki, végignézte társai halálát.

Azon a szomorú őszi napon egy másik ragyogó lélek is sírba szállt: gróf Batthyány Lajos, a kiváló politikus, az első magyar kormány miniszterelnöke. Őt csak azért nem akasztották fel, hanem lőtték agyon, mivel öngyilkossági kísérlete közben súlyosan megsebesítette a nyakát. Ugyan, miért volt felelős Batthyány, a megbékélés embere? Az, aki az utolsó pillanatig a béke pártján állt, és nem akart háborút? Aki a szabadságharc kitörésekor lemondott és visszavonult? Bizony, a bosszú nem ismeri azt a szót, hogy kegyelem.

Végezetük álljanak itt Petőfi soha el nem múló sorai:

Hol sírjaink domborulna, unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.

A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk,

Hogy rabok tovább nem leszünk!