Békés Város Önkormányzata Izsó Gábor nyugalmazott polgármester. Mucsi András Dr Pálmai Tamás

Dr Pálmai Tamás alpolgármester elhangzott beszéde:

A mi Trianonjaink, és köztük az enyém is: nem szokványos

- ez lenne a címe e beszédnek, ha újságcikként jelenne meg

- nem becézés, dédelgetés, édesgetés

- de a miénk, integráns részünk, kollektív tudatunkhoz tartozik,

- rokonaink

- történelem során ritkán volt egységes Magyarország

- mégis erő, hatalom, félnivaló

- mégis értékteremtő, alkotó, kreatív, megmaradó

- Trianonról sok mindent és sokszor elmondtak már, nem ismételném

- de hogyan élte meg a folytatást az elszakított részen maradt, az itthon maradt és hogyan a leszármazottak, az utódok?

- ez az igazán izgalmas kérdés, erre kell, hogy válaszoljuk együtt

- e kérdés taglalásának is adjunk címet, legyen e napnak mottója:

Saját karodban vagy magyar

(Betekintés az önmagunkkal való különleges viszonyrendszerbe)

"A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot az atyafiság, és az együttes érdek alapján a sors verte egybe. Hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt." Ezeket a veretes szavakat Tamási Árontól kölcsönöztem, Erdély nagy írójától.

A betekintés az önmagunkkal való sajátságos viszonyrendszerbe tulajdon-képpen úgy fogandó fel, mintha egy légópincébe világítanék be bombázás után, hogy megnézzem a zseblámpával, van-e ott még élő ember? Ez a betekintés ezt a célt szolgálja: hogy villantsuk egymásra a zseblámpáinkat. Hadd lássuk, érzékeljük, hogy igen, hál’ istennek vannak élő magyar emberek mindenütt az elszakított részekben. Aztán el kell jönnie annak az időnek, amikor megismerjük őket, egymást – ez a nap is ezt a célt szolgálja – megismerjük, hogy milyen emberek: mekkorák, kik, férfiak, nők, mi a végzettségük, jók, rosszak, mit tudnak.

A mondandómat néhány támpont szerint próbáltam rendbe sorolni. Az egyik:

I. A magyarság sajátságos geopolitikai helyzete

Tulajdonképpen azért sajátságos a magyarság geopolitikai helyzete, mert önmaga szomszédja. És itt vissza is köszön a nap mottója, hogy "Saját karodban vagy magyar". Valósággal körülveszik, óvják a letépett területen élők a magot, az anyaországot, olykor mostohaságával együtt, és olykor saját apadásuk árán is. Ha belegondolunk a maradék országba, akkor a háta Erdély, Délvidék a térdén lovagoltatja, termékeny ölében Bácska és Bánát tartja, Kárpátalja a tarkóját védi, Felvidék a fejét, és a nyugatra tolt székelyek szórványjárőrként őrzik a horvát – szlovén határvidéktől a mai Ausztriáig. Magyar körkorridor, körfolyosó gyertyafénykeringője ez, hisz égő gyertyaláng vagyunk mi mindannyian. Ez a mi mai életünk. Pislákoló, de ki nem alvó örökmécses létünk.

Ha lelki szemeinkkel felvázoljuk a Nagy-Magyarország térképét, és bele-rajzoljuk képzeletben a mai anyaországot, úgy néz ki, mint egy guggoló anya, ahogy az ölében tartja, óvja Csonka-Magyarországot. Ez vagyunk mi ma. Az interneten hozzáférhető egy olyan időtérkép, amit hogyha meg tetszenek nézni, akkor láthatják, hogy a magyarság történetét tizenegy perc alatt futtatja végig, és semmi nem jelenik meg, csak az ország határának a változása. Ebből az első tíz perc Nagy-Magyarország, csak az utolsó egy perc az, ami a mai helyzetünk. És hát mit látunk, mit érzünk? Hogy körülöttünk új nemzetállamok jöttek létre. Új országok, új nemzetek akarnak szóhoz jutni. Bizonyítani akarnak. S pont ezért, mert újak, a tolerancia szintjük alacsony. Ezt szenvedjük meg mindannyian.

A másik támpont, amiről szót akartam ejteni:

II. A II. világháború utáni generációk sajátságos helyzete a határon túl rekedteknél, jelesül az én generációmé

Mire gondolok? Saját példával érzékeltetem. Ha a mi generációinkról elmélkedem, akik a háború után születtünk és nőttünk fel, akkor egy adott pillanatban volt olyan érzésünk, hogy a kommunizmus valami örök, attól nem fogunk megszabadulni, ebben kell próbálni megmaradni és létezni. Édesanyám – Isten nyugtassa – mindig mondta, hogy: "Fiam, ez a rendszer meg fog ez bukni, életképtelen". Mi persze nagy bölcsen letorkoltuk: "Anya, hát mit ért egy nő a politikához, hát hogy bukna meg?" Hála a Jó Istennek igaz lett, de akkor ez az érzés határozta meg a létünket.

Idegen nemzeti, idegen nyelvi környezetben, idegen tengerben éltünk. És, hogy miért volt nehéz ebben a környezetben az eszmélés? Mert a szülők – tisztelet a kivételnek – nagy része megfélemlített ember volt, ismerte a gyerek száját, és otthon sem merte mindig elmondani az igazat, mert tudta, hogy akárhogy mondja, hogy "itthon meghallgattad, de sehol el nem mondod", az első dolgunk az óvodában, iskolában, úgyis az volt, hogy elbölcsködtünk az újonnan szerzett tudománnyal, s ebből bizony óriási bajok lehettek. A szülők keze gúzsba volt kötve, és nagy-nagy kalapemelés azok előtt, akik mégis, ebben a közegben is magyarrá tudta nevelni a gyereküket, és gerincet tudtak neki adni.

A magyar történelmet nem tanították az iskolában. Amit tudunk, azt azért tudjuk, mert voltak otthon könyvek, voltak szülők, nagyszülők, szerettünk olvasni. Én magam is a magyar történelmet Jókai Magyar nemzet történetéből tanulgattam meg, amit - meg más hasonló könyvet - dugdostunk, amikor a Securitate jött házkutatásra.

A harmadik támpont: III.Erdély

Erdély mindig is egy kicsit külön entitás volt a történelem során. Mikor kezdődött ez az elkülönülés? Ki tudja? A felvilágosodással, a jakobinusokkal, a Nagy Francia Forradalommal, a szabadkőművességgel, a liberalizmussal, a proletár internacionalizmussal? Tény: utóbbi alatt tilos volt M-on a történelmi régiókról beszélni, az elszakított részeken pedig – mint mondtam - nem tanítottak magyar történelmet.

Nos, Erdéllyel kapcsolatban tudni kell, hogy egy különleges kettős kapcsolata volt az anyaországgal. Ha a térképére gondolunk, akkor van egy ún. partiumi rész (a Szatmár, Nagyvárad, Temesvár, Arad vonalról beszélek), és van belső Erdély a hegyeken belül, a transzszilván rész. A partiumi rész fogta a magyar rádiót, a magyar tévét, és, ezáltal rengeteg információhoz jutott. De ez az adathalmaz tartalmazta mindazt, amit a Kádár-rendszer magában hordozott. Az erdélyi rész nem fogta a magyar adásokat, nem jutott el annyira az információ oda, de így a szenny sem rakódott le ezért erre az országrészre. Információban szegényebb maradt, de lelkiekben, gerincben, magyarságában sokkal egységesebb és sokkal gazdagabb. És ezt már az egyetemen tapasztaltuk. A Partiumból Marosvásárhelyre jövők, meg a Székelyföldről ide kerülők folyamatos konfliktusban voltunk, mert kinevettek minket, hogy "Ti nem láttátok a mit tudom én milyen Hofit, meg ezt, meg azt…". Valóban, mi nem is hallottunk talán addig róluk. Viszont épp ezért az identitásunkat, a magyarságunkat sokkal jobban megőriztük, a magyar Kádár-kommunizmus szennyétől sokkal inkább mentesek maradtunk.

Az erdélyi helyzetre jellemző volt – mint itt is - a kódolt nyelv használata, hisz sokszor nem lehetett kimondani az igazat. Úgy mondtuk, hogy bikkfanyelven beszélnek körülöttünk. De nekünk megvolt a kódolt nyelvünk, amivel egymás között tudtunk kommunikálni. Sokszor egy-egy kulcsszó csak, és akkor már tudtuk, hogy mi a lényeg, mire kell figyelni, illetve vigyázni. Éltünk a suttogó propaganda lehetőségével is ugye, persze, ha tudtuk, hogy kinek szabad suttogni, és kinek nem. Megtanultunk a sorok között olvasni. Az ember olyan szépen össze tudta egy idő után pakolni, hogy ezt mondta a Szabad Európa, Amerika Hangja, Újvidék, Kossuth, Bukarest, aztán összegyúrtuk, és abból talán ki lehetett hámozni, hogy mi is történt valójában a világban.

Viszont a kapcsolatunk a többi elszakított területen élőkkel jóformán nullának volt mondható. Viszont minden generációban eljött az a pillanat, amit úgy mondtunk, hogy az ébredés. Az ember gyerekként, bohó fiatal felnőttként éli az életét, a mindennapjait, de nem tudatosan teszi ezt. És egyszer csak eljön az a bizonyos pillanat. Nekem például a Magyar Irodalmi Olimpia volt az. Ez annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar középiskoláknak irodalmi versenye volt, iskolai, városi, megyei és országos szintű, és ez utóbbin összegyűlt egy olyan fiatal erdélyi magyar mag, amit aztán három-négy év után szerencsésen szét is robbantottak, mert rájöttek, hogy egy olyan kovász ez, amit nem szabad élve hagyni. Ez olyan ébredési lehetőség volt, amit nagyon-nagyon sokan kihasználtunk, és tulajdon-képpen ma is benne van a zsigereimben az az érzés, amikor rádöbbentem, hogy én erdélyi magyar vagyok, és, hogy nekem ezek után eszerint kell élni és így kell viselkedni. Ám nem sokkal ezután édesapámnak szólt egy szekus, hogy baj lesz a gyerekkel, ha így folytatja. Mert minden figyelve volt. Ha összejöttünk egy szilveszteri mulatságra, akkor biztosak lehettünk benne, hogy akárhogy kiválogattuk, hogy kik legyünk együtt, harmadnap úgyis a szekura hívtak, mert elénekeltük a magyar himnuszt és a székely himnuszt. Vagy besúgó volt közöttünk, vagy lehallgattak, de ennek tudatában kellett minden összejövetelnek léteznie. Vagy ha elmentünk a Szent Anna tó partjára táborozni, abban is biztosak lehettünk, hogy este, amit énekeltünk, azt másnap már tudták, és nem csak a medvék.

Az erdélyieknek – és akármelyik határon túli területen hasonló volt – kapcsolatuk kellett, hogy legyen a más nemzetiségűekkel, a más anyanyelvűekkel, a többségi nemzettel. Nálunk a többség ugye a román volt. Megtapasztaltuk már gyerekként, aztán felnőttként pláne, hogy az egyszerű román emberekkel az égadta világon semmi baj nincs, ők nem sovének, nem utálnak, nincsen semmi baj velük. Amikor orvos lettem, tisztelték az orvost, nem nézték azt, hogy magyar, vagy román, vagy milyen nemzetiségű. A baj mindig ott kezdődött, mikor az okos politikus, az "intellektuel" betette a lábát, és elkezdte szítani a sovinizmust. Na, onnantól fogva már az egyszerű embert is meg lehetett hülyíteni.

Nagyon érdekes volt a román – román viszony is (és ma is az) hisz az erdélyi román a havaselvit meg a moldvait nem szereti. A havaselvi lenézi a moldvait, mert túl egyszerű ember, és butának tartja. Nagyon érdekes: az erdélyi románok, akik ott születtek, tehát akiket nem Ceausescu telepített be, ők hajlanának arra, hogy Erdély, egyáltalán Románia föderatív állam legyen. A gond azokkal van, akiket a Ceausescu-rendszer iparosítás címszó alatt millió szám betelepített Erdélybe. Ők már ezt a született erdélyi szellemiséget, a Koós Károly által emlegetett transzilvanizmust nem vallják magukénak. Ők úgy viselkednek, mint Jani a csárdában, hogy röviden és velősen mondjam.

Szászok, svábok, zsidók, cigányok is éltek tömegével Erdélyben. A történelem során viszont - bár sokat tanultunk tőlük - sem a szászok, sem a svábok nem álltak ki a magyarok mellett. Opportunisták voltak, mindig egy kicsit a mindenkori hatalom oldalán álltak, tehát ilyen szempontból nem számíthattunk segítségre részükről. A sorsuk sajnos beteljesedett, hisz Ceausescu annak idején - tízezer márkáért "darabját" - eladta őket Németországnak. Óriási érvágás volt ez az országnak, hisz rengeteg vállalatnak a főmérnöke, a műszaki embere szász volt, aki rendet tartott, tudta, hogy mit kell csinálni, kordában tartotta a munkásait. Nos, őket kisöpörték az országból.

Nagyon sok zsidó is élt Erdélyben, ám az ő sorsuk is végső soron szintén megpecsételődött. Bár sokan megúszták – hál’ Istennek - a Holocaustot, hisz az első deportálás nem Erdélyben, nem Magyarországon, hanem Ó-Románia területén, Észak-Moldvában volt, de a túlélőket és leszármazottaikat meg Izraelnek adták el ugyanúgy kilóra. Ez megint nagy érvágás volt, hisz a maguk kultúráját, szellemiségét nélkülözzük ma is. Az utolsó népcsoport – rengeteg van még Erdélyben – amely számottevő, a cigányság. Lehet mondani jót, rosszat róluk, de amikor Marosvásárhelyen a pogrom volt, amikor verték a magyarokat. mikor Sütő András fél szemét kiverték, akkor a felmentő sereg így kiáltott, mikor beért a főtérre: "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!", és vadászták az ellenfelet parittyával, kaviccsal, kővel, ki ahogy érte. Tehát mondhatjuk, hogy az erdélyi cigányok javarészt magyar cigányok.

Ez a sajátságosan transzilván kapcsolatrendszer minimum háromnyelvűséget szült. Akinek szerencséje volt, és gyerekként olyan városban, faluban nőtt fel, ahol szászok, németek laktak, az mire elkerült középiskolába, lazán beszélte a három nyelvet, és benne volt három kultúrában. Abból az emberből valószínűleg nem lett sovén.

Említettem, hogy a kapcsolatunk a többi elcsatolt területekkel jóformán nulla volt. Az akkori Jugoszláviára úgy tekintettünk, mint fél Kánaánra, hisz már majdnem Nyugatnak számított, onnan már meg lehet szökni Olaszországba. Útlevelet nem is nagyon adtak ide. Felvidékre inkább szervezett kirándulások során lehetett eljutni, Kárpátaljára sehogy, az nem is létezett, ugye az Szovjetunió volt, és Ausztriába is pont olyan ritka volt az útlevél, mint Jugoszláviába.

A következő gondolat, amivel foglalkozni szeretnék:

IV.Csonka-Magyarország.

Beszélgetéseink során úgy fogalmaztuk meg, hogy Erdélyben a vad Ceausescu-diktatúra, zsarnokság alatt könnyebb dolgunk volt magyarnak megmaradni, mint a Magyarországon maradtaknak, élőknek. Meredek? Paradox? Annak tűnik első hallásra. Miért mondtuk mégis?

Azt mondják, hogy egy diktatúra minél kifinomultabb, annál veszélyesebb. Minket fizikai létünkben veszélyeztetett a Ceausescu-rendszer, azt kellett túlélni, kijátszani, megmaradni. A magyarországiakat ’56 után – és itt nem a közvetlen ’56 utáni időkre, a megtorlásokra gondolok, hanem a kifinomuló "gulyás-kommunizmus" időszakára - nem a fizikai létükben veszélyeztette már a rendszer, hanem a lelküket vette meg mire észrevették volna. És ezért rettenetesen nehéz a mai Magyarország helyzete, mert ezt a mérhetetlen aljas, kifinomult megvásárlást kell visszacsinálni valahogy úgy, hogy működjön a dolog. Tessenek csak az Aczél-ideológiába belegondolni: a tűr – tilt – támogat szisztémába. Vagy abba, hogy adott pillanatban már önjáró lett a rendszer, már nem is kívánt semmit a Magyar Kommunista Párt, már elég volt az embereknek a "Ha ezt a Kádár Elvtárs látná!", vagy a "A Kádár Elvtárs úgy gondolná, vagy így szeretné" mondatot elmondani és ijedten tették a dolgukat. Ez volt a félelmetes benne: hogy egy adott pillanatban már az emberek saját maguk generálták a rendszer fenntartását.

Mondtam, hogy lélekvásárlás, de ehhez hozzátartozott a "materiális csali" is: a Trabant, a Zsiguli, a Wartburg, a Gorenje, az NDK útlevél, a Gmk-k, a háztáji, az üdülők, a lazuló kommunista rendszer látszata. És mi volt ennek az ára a lélekvásárláson kívül? A mai magyar lakosságnak az egészségi állapota erre ment rá, ekkor romlott el. Mert mit csinált? Ledolgozta a nyolc órát a munkahelyén – közben megnyílt a gmk lehetősége is - aztán kiment a gyárkapun folytatta a fusiban, a félmaszekben, és/vagy elment a háztájiba dolgozni még estig. Melózott tehát még vagy nyolc órát, a pihenés nullává vált, alvás is alig. Pénz lett, Gorenje lett, NDK útlevél lett, de az egészség közben odalett. Ennek a levét isszuk ma.

Mi, határon nagyritkán átjutók, már gyerekfejjel leszámoltunk a mítosszal: megismertük Kádár népét (vidám park, Nemzeti Múzeum 1948, Eü. miniszté-riumban dolgozó pártfunkcionárius véleménye Erdélyről, békési titkárnő az önkormányzatnál, ma, 2015-ben is elhangozhat tüntetésen a nevem kimondása-kor: pfuj, román, menjen haza, 2004. december 5). De: sok fel- és megvilágosodó fiatal: Tatai Lajos és Mariann, Tímár Máté példája, Mari kapcsolatai és sok nagyon-nagyon rendes anyaországi magyar.

Ha eljön valaki Békésre 2015-ban, ahol eltelt 25 év a rendszerváltás után, és megnézi, hogy hány temetésen van pap, és hány gyereket visznek a templomba megkeresztelni, akkor elájul. Mert tízből hét temetésen nincs pap, hanem ún. "társadalmi temetés" van. Mi úgy mondtuk Erdélyben, hogy kommunista temetés. Vagy, hogy még mindig működik az, hogy névadó. Elviszik a tanácshoz, és akkor névadó ünnepség van. Templom, keresztelés – szó nincsen róla. Falurombolás volt Erdélyben, lélekrombolás Magyarországon. A falurombolást túléltük, de hogy Magyarország hogy éli túl a lélekrombolást, nem tudom. Hosszú és nagy munka lesz helyrehozni. De jó úton haladunk.

A következő sarkalatos pontot úgy fogalmaztam meg, hogy:

V. Mai veszélyek.

Az anyaországra gondolva ilyeneket írtam ide, hogy: kormány, kormánypártok. Ugye most jó kormány van Magyarországon, pozitív döntéseket hoz, az EU-nak, IMF-nek fricskát mutattunk, túléltük, kezd működni a gazdaság, szeretjük Orbán Viktort, tartása, gerince van a kormánynak, követendő példa lettünk. Rendben. De van negatívuma is. Minden hatalomhoz csapódnak, hát … másfajta emberek. Ez történt itt-ott vidéken is, ahol, olyan emberek kapcsolódtak a mai kormánypárthoz sajnos, akikre nem büszke az ember. De majd, remélhetőleg, az idő és a legfelsőbb vezetés bölcsessége megoldja ezt is.

Erdélyi szinten ugyanezek a mai veszélyek. Az egyiket úgy hívják, a magyarok pártoskodása. A másik veszély maga a mai román állam.

Felvidékkel kapcsolatban érződik egy pici enyhülés az anyaországgal kapcso-latban, "hála" az Európai Uniónak. Sok bajunk van az EU-val, de most, Szlovákiával kapcsolatban, jó, hogy egy táborban vagyunk. Szlovéniával, Horvátországgal a magyarság szempontjából szerintem sok bajunk nincsen. Délvidékről rég nem volt ilyen jó a kapcsolat, mint most. Ausztriáról meg - ahol ugyanígy magyarok élnek - az a megállapításom, hogy ha azt mondtuk, hogy a Kádár-rendszer azért volt nehezebb, kifinomultabb, gonoszabb, mert a lelkeket vásárolta meg, akkor az Ausztriában élők jogosan mondják, hogy ez ott még rosszabb volt. Nagy anyagi jólét, és úgy eltűntek, hogy alig van burgenlandi magyar.

Végül, az utolsó pont: VI. Személyes

"A madárnak szárnya van és szabadsága. Az embernek pedig egyetlen szülőföldje, és sok kötelessége." Ezt megint Tamási Áron mondta. Ez egy nagyon érdekes gondolat. Mert hirdetjük, mondjuk, akarjuk az egységes magyar nemzetet, de szülőföldünk egy marad. Magyar területen élünk is, mégis máshol, mint ahol születtünk. Ezért mindig hazavágyunk kicsit, legyen akármilyen jó ott, ahol vagyunk, de közben örömmel tesszük a kötelességünk ott, ahol élünk. Békésen nagyon jól érezzük magunkat, jó életünk van, de nagyon-nagyon jó innen, itthonról hazamenni is. Mi itt élünk, itt fognak valószínű eltemetni, de az unokáinkat kézen fogjuk majd, és elvisszük, elmondjuk, megmutatjuk, hogy hová valók az őseik. Ez kutya kötelességünk.

A szél a marosvásárhelyi pogrom után sodort Magyarországra. És itt következett be sokunknak, határon átkerülteknek az újbóli ébredése. A második ébredése. Miért? Mert amikor átkerül az ember úgy, hogy nem hívták - mert senki nem hívott minket Magyarországra, senki nem kért, hogy legyek Békésen háziorvos, de jöttem, és nagy-nagy szeretettel befogadtak - akkor az ember az első időszakában úgy próbál élni, hogy alkalmazkodik, hogy próbál mindennek és mindenkinek megfelelni, hisz benne él, hogy én itt egy jöttment vagyok, engem nem vártak ide. Aztán rájön, hogy az élet így nem ér semmit, hogy mindig azt érzem, frusztrál, ha meg merek szólalni. Ehhez a metamorfózishoz, ehhez a második ébredéshez kellett a KÉSZ. Egybegyűjtött bennünket, de összeszedte az ilyen gondolkodású békésieket is, és létrehozott bennünk egy olyan átalakulást, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a KÉSZ létezik, szinte varázsszóra ki merünk állni, el merjük mondani a véleményünket, el merünk indulni egy választáson, rendezvényeket merünk szervezni. Egyáltalán: emberek elé merünk állni, és merjük hallatni a hangunkat. Ez az ébredés - úgy érzem - egy életre szóló ébredés volt. Egy Békésen született baptista fogorvosnő, Eszter mondta, hogy "Gyerekek, titeket a Jóisten küldött ide Békésre. Itt van dolgotok. Nektek itt a helyetek, itt kell dolgozni, leélni az életeteket, és itt kell nektek a gyertyát meggyújtani, lángját életben tartani."

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy, és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon. Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket, s amikor mindent megismertünk amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk." Ezt ismét Tamási Áron mondta.

Nekünk Békés is haza és otthon. Magyarország is haza és otthon. De ahogy mondtam, unokáinkat azért haza fogjuk vinni Erdélybe. Sűrű látogatásokra legalábbis.

Trianon emígyen bennünk él tehát. Mindenkinek megvan a sajátja. Ezt a terhet vesszük magunkra minden reggel, amikor felébredünk. De ez a teher édes is, hisz élő magyarságtudatunk, tenni akarásunk, elkötelezett Istenszeretetünk, kollektív nemzeti lelkületünk lehetősége is egyben. Nem csak ünneplünk ma. Emlékezünk is a sokszor fájó múltra, de arra is, hogy ez a nap 2010, a Semjén-Kövér javaslat törvényesülése óta a Nemzeti Összetartozás Napja is. A reményé, a jövőé is, melyhez így van energiaforrásunk ismét: az Istenhit, a nemzeti identitás, a család és a társadalmi hovatartozás. Megismétlem: Istenhit (rajtunk s papjainkon múlik), nemzeti identitás (ezen dolgozik kormányunk is), család (ezt erősítik egyházaink és a kormány is), és a társadalmi hovatartozás, vagy nevezzük tudatos létnek is akár.

Hát Isten minket ezek beteljesítése szerint segítsen, legyünk akár magán-személyek, akár egyházfiak, akár országunk és nemzetünk vezetői!

Köszönöm, hogy meghallgattak!