Gajda Róbert Mezőberényben emlékezett a forradalomra.

Úgy tartja a bölcsesség, mivel az emberi természet nem változik, a történelem folyton megismétli önmagát. Mégis vannak olyan egyedi és megismételhetetlen események, amelyek örökké fénylő csillagként ragyognak múltunk egén. A magyar történelemben ilyen volt például az államalapítás vagy a nándorfehérvári diadal, és ilyen volt természetesen 1848. március 15. is.

Az első két eseménnyel szemben, ahol egy-egy kiemelkedő államférfi, kiemelkedő történelmi személyiség nevéhez köthetjük a történéseket, mint Szent István vagy Hunyadi János, ’48. márciusában egy egész nemzet fogott össze, hogy valami maradandót, valami fontosat, valami utolérhetetlent tegyen hazánkért, a magyarságért és talán az egész világért.

Március idusának előkészítésében ott találhatjuk az egyik leggazdagabb nemesi család sarját, gróf Széchenyi Istvánt, a polgári réteg képviselőit, Vörösmartyt, Jókait vagy Vasvári Pált, és az egyszerű nép emberét, a vidéki mészáros fiát, Petőfi Sándort. Mégsem lehet pusztán csak az ő nevükhöz kötni mindazt, ami 1848-ban a fővárosban és utána az egész országban, és így Békés megyében és Mezőberényben is történt, mert egy egész nemzet akart változást hozni addigi életében, és akarta újrafogalmazni múltját, újra megalkotni jövőjét, eljövendő sorsát.

A népek tavaszán szerte Európában felgyulladtak a rőzselángok, hogy egy-egy apró fényként világosságot hozzanak az abszolutizmus sötétségébe borult kontinensre, de mindezek közül legragyogóbb lángoszlopként mégis a magyar forradalom, a magyar szabadságharc ragyogott ki.

Ennek legfőbb oka az volt, hogy hazánkban nem csupán a feudális világot, és az abszolutista társadalmi berendezkedést akarták megváltoztatni, hanem ennél fontosabb célként lebegett előttük a függetlenség.

Több évszázados sebek szakadtak itt fel, és egyetlen pillanatba sűrűsödve robbantak ki március 15-én. Ott munkált mindenkiben az az erős, és sajnos sokáig szunnyadásra ítélt nemzeti büszkeség, amely csak egy olyan nemzetnek lehet sajátja, amely évszázadokon keresztül Európa egyik meghatározó államhatalma volt, és a kereszténység egyik legmagasabb fellegváraként és védőbástyájaként állt őrt az európai kultúra és a keresztény értékrend felett.

A 48-as események nem voltak minden előzmény nélkül valók. A felvilágosodás kora, a bécsi testőrírók már kijelölték mindazokat az elveket, amelyek köré a forradalom eszméi megfogalmazódtak. Bessenyei György vagy Kazinczy Ferenc tették meg az első lépéseket azzal, hogy a magyar nyelv ügyét a zászlajukra tűzték.

Ezeket az eszméket vitték tovább a reformkor nagyjai, Kölcsey és Vörösmarty az irodalomban, Széchenyi és Kossuth a közéletben, a politikában. "Nyelvében él a nemzet" – mondta Széchenyi, a "legnagyobb magyar", míg Kossuth Lajos elsősorban a függetlenség mellett kardoskodott.

A hozzávalók tehát megvoltak, hogy valami csodálatos dolog készüljön a történelem hatalmas kondérjában, de még hiányzott a sava-borsa, a legfőbb esszencia. Ekkor jelent meg Petőfi Sándor, aki fiatalságával, korához illő lendületével és bátorságával új életet lehelt a már érlelődő folyamatokba.

Petőfi és a márciusi ifjak a Pilvax kávéház eldugott hátsó asztalainál készültek a világ megváltoztatására, lángoló szemmel vitatkoztak, győzködték, bátorították egymást, fogalmazták a nemzet 12 pontját. Szinte magunk előtt láthatjuk, ahogy egymás szavába vágva tervezgették, hogy mi és milyen sorrendben szerepeljen a röpcédulákon, hol és kivel nyomtassák ki, hogyan osszák szét az emberek között. Ezekből a lázas vitákból aztán egységes akarat született. Félretették az esetleges nézeteltéréseket, és egységesen léptek a nemzet elé 1848. március 15-én a 12 ponttal és Petőfi Nemzeti dalával.

Szerencsére volt is kinek hirdetni, volt kinek átadni, és volt kinek felolvasni. A Pilvax kávéház homályából a márciusi ifjak a napvilágra érve elindultak az új jövő felé, és hamarosan széles tömegek sorakoztak fel mögöttük, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőinél már egy egész nemzethez szónokolhassanak szabadságról, hazaszeretetről, függetlenségről, sajtószabadságról, egyenlőségről, testvériségről és az elnyomás minden formájának tagadásáról.

"Talpra magyar!" – kiáltotta Petőfi, és nemzet visszakiáltott.

"Rabok legyünk vagy szabadok?" – kérdezte ekkor tőlük, és a nép sorsot választott magának.

Nem kért többet a hazugságokból, az elnyomásból, és nem kért többet abból, hogy másodrendű polgár legyen a hazájában és Európában.

Szent István, Szent László és a Hunyadiak hangja tört fel ekkor belőlük. Magyarország ezeréves történelme adott itt hangot magának. Annak a népnek a hangja, amely megállította a tatárt, a törököt, amely védte évszázadokon keresztül a kereszténység sokszor csak egyetlen védőbástyaként.

Egy fiatal költő felkiáltott, és milliók válaszoltak rá: "Lemossuk a gyalázatot!"

Március 15. a magyar nép öntudatra ébredésének ünnepe.

Egy elnyomott nép élni akarásának végső és elkeseredett kiáltása, amely megmutatta a világnak, hogy él még egy nemzet a Kárpátok ölelő karjai között, amely képes az öngondoskodásra, amely képes hangot adni az érzéseinek, vágyainak, és amely méltó egykori dicső őseihez.

Merítsünk erőt elődeink tetteiből, bátor kiállásából. Abból a pillanatból, amikor a magyarok talpra álltak, mert hívta őket a haza.

Meghallgatták a Tizenkét pontot, majd néhány lelkes szónoklatot. Aztán minden parancsszó nélkül, mintha valami felsőbb hatalom irányította volna őket, egyszerre mozdult minden láb és minden akarat. És akkor elindult a tömeg. Át a hídon Táncsicsért, és aztán tovább és tovább, míg ki nem söpörték az országból az félévezrednyi megaláztatást. Gábor Áron sárba ragadt ágyútalpait együtt tolta elszökött zsellér és fellázadt birtokos. Nem volt ott úr és paraszt, nemes vagy nem nemes. Csak az országért és nemzetért küzdő emberek álltak ott vállt vállnak vetve, szemben a rájuk fenekedő kétfejű sassal, majd miután Európa nagy uralkodóházai leverték a maguk kis rőzselángjaikat, szemben egész Európával.

Budapest után szinte pillanatok alatt terjedt szét a láng az egész országban. A kitört forradalom híre eljutott Békés megyébe, és természetesen ide, Mezőberénybe is. Arra a településre, amely egyébként is sok szállal kötődött Petőfi Sándor személyén keresztül a forradalomhoz. Hiszen felesége, Szendrey Júlia itt tanult Mezőberényben, itt élt rokona és jó barátja Orlai Petrics Soma, és Berényből indult utolsó útjára a Segesvári csatába a költő, amik mind a mai napig a város történelemtudatának nagyon fontos részei. Ezt én is megtapasztaltam, hiszen néhány héttel ezelőtt, amikor idelátogattam a településre, Polgármester Úr büszkén mutatta be a városháza dísztermét, és mondta el az épülethez kapcsolódó legfontosabb történelmi adalékokat. Többek között Orlai kapcsán azt, hogy a festő régi háza helyén épült a mostani Városháza impozáns épülete. Tehát a település szíve, központja is Orlai Petrics Somához és rajta keresztül talán Petőfihez is kötődik.

Mindezek mellett persze a forradalom híre elérkezett a lakossághoz is. A nemzetőrség felállításáról itt is gondoskodtak, a lakosság körében a jelentkezők tizedenkénti, német, magyar, és "tót" tized szerinti összeírásával. Ennek köszönhetően ’48 nyarára az ezer főt is meghaladta a létszámuk.

A berényi nemzetőrök azonban nem csupán a település és a környék rendjére vigyáztak, hanem sokan közülük részt vettek Nagybecskereknél és Aradnál a bajba jutott, rácok által dúlt magyar illetve német lakosság megsegítésében, megmentésében. Az ottani lakosság valóságos felszabadítóként üdvözölte a Berényből és a megyéből érkezett felmentő sereget, akiknél a kiképzés és a szervezettség hiányát pótolta a lelkesedés, a hazaszeretet, és olyan elszántsággal harcoltak, hogy még Kossuth Lajos köszönetét is kiérdemelték. A legnagyobb csoda a dologban az volt, hogy nem hivatásos, kiképzett katonák voltak, hanem a hazájukat féltő, nemzetüket szerető önkéntesek. Nos, ez a fajta önkéntesség és önzetlenség az, ami már számtalanszor megmentette a magyarságot a bajban. Köszönettel tartozunk érte azoknak a berényieknek, akik életüket és vérüket áldozták nemzettársaikért és a hazáért. Köszönettel tartozunk, és azzal, hogy évről évre megemlékezünk róluk.

Emlékeznünk kell Pusztay Ádámokra, a Fogel Mihályokra, az Oertl (Örtl) Ferencekre, a Bonyhai Benjaminokra, a Bartolf Mihályokra, a Jakubovics Pálokra, a Gál Mihályokra, a Túri Dánielekre, akik innen Berényből indultak a haza megmentésére több száz tarsukkal együtt először a délvidékre, majd az ország más pontjaira a haza és a nemzet védelmében.

Tisztelt Berényiek!

Szükség is van az ezekre az emlékezésekre, hiszen elődeink, nagyjaink cselekedeteiből erőt meríthetünk mindennapjainkhoz, erőt meríthetünk jövőnk építéséhez, hazánk és Békés megye felemeléséhez.

Ma persze szerencsére nem karddal és vérrel kell küzdenünk, mint a szabadságharc idején, hanem józansággal, mértékletességgel, találékonysággal, ésszel és persze szorgalmas és kitartó munkával, hogy a magunk elé tűzött célokat elérhessük. Ezek közül is a legfontosabbak, hogy a fiatalokat, helyben tarthassuk, jövőt kínálhassunk nekik, munkát és megélhetést biztosíthassunk a Békés megyei embereknek, hogy olyan feltételeket biztosíthassunk minden embernek, családnak, hogy megyénket ne csupán lakhelyüknek, hanem valódi otthonuknak tekinthessék.

A márciusi ifjak és a szabadságharc hősei jó példával szolgálhatnak előttünk, hiszen ők a legdrágábbat, a saját vérüket, életüket ajánlották fel a haza felemeléséért. Bátorságukkal és hősiességükkel kijelölték előttünk az utat, letűzték a mérföldköveket. Nekünk csak követnünk kell őket, és a nyomdokaikba lépve együtt dolgozni, tenni hazánkért, megyénkért, városunkért és ezáltal családunkért és önmagunkért is. És ha mindezt sikerült megvalósítanunk, akkor elmondhatjuk, amit egykor Kossuth Lajos mondott: "Magyarországot a poklok kapui sem fogják ledönteni."