A kommunista hatalomátvétel

A kommunista hatalomátvétel több lépcsőben zajlott. 1947-48-ban felszámolták az ellenzéki polgári pártokat (kereszténydemokraták, függetlenségiek), majd a koalíciós kisgazda- és parasztpártban a kommunisták kezébe került a hatalom. 1948-ban a Magyar Kommunista Párt magába olvasztotta a Szociáldemokrata Pártot, és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (főtitkár: Rákosi Mátyás). 1949 tavaszán már egypárti választásokat tartottak a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjeivel.

Az egyházakkal is leszámoltak, és a protestáns egyházakban 1948-49-ben kikényszerítették az "őrségváltást": a régi, antikommunista vezetőket lemondatták. Ugyanakkor 1948 decemberében letartóztatták és börtönbe zárták Mindszenty József katolikus érseket, a magyar katolikusok kommunistaellenes hercegprímását. 1948 júniusában államosították az egyházi iskolák 98%-át, hogy az állam teljesen kezébe tudja venni az ifjúság nevelésének irányítását.

A gazdasági életet a bankok (1947), a száznál több munkás foglalkozató üzemek (1948), valamint valamennyi tíznél több embert alkalmazó gyár, a nagykereskedelem, a kisipar államosítása (1949), és a tervgazdálkodás bevezetése jellemezte.

A diktatúra működése és a kommunista államszervezet

A hazai kommunista diktatúra lényegében a szovjet-sztálinista mintát másolta, így az 1949-es alkotmány is az 1936-os szovjet alaptörvény másolata volt. Magyarország államformája a népköztársaság volt, amelyben a hatalmat a "munkásosztály élcsapata", a marxista-leninista kommunista párt (hivatalos nevén a Magyar Dolgozók Pártja – MDP) gyakorolta. A tényleges irányítás a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József alkotta "négyesfogat" kezében volt. Közös tulajdonságuk zsidó származásuk és az volt, hogy a háború alatt Moszkvában tartózkodtak, és Sztálin bizalmát élvezték.

A hatalmi ágak szétválasztása elvben működött, de a gyakorlatban minden hatalom a kommunista párt kezében volt. 1949-ben és 1953-ban országgyűlési választásokat tartottak, de ezen csak a Magyar Függetlenségi Népfront indulhatott, amelynek listáink előre elosztották a képviselői mandátumokat. A képviselők 70%-a tagja volt a kommunista pártnak. Az Országgyűlés, azaz a törvényhozó hatalom szerepe teljesen formális volt, mivel évente néhányszor ült csak össze, és az Elnöki Tanács rendeleteit hagyta jóvá. A köztársasági elnök, azaz az államfő feladatait az Elnöki Tanács nevű kollektív államfői testület látta el, amelynek több tagja is volt.

Korszakunkban Szakasits Árpád (1949-1950), Rónai Sándor (1950-1952) és Dobi István (1952-1967) volt az Elnöki Tanács elnöke. A végrehajtó hatalom a Minisztertanács, azaz a kormány volt, amelynek élén először Dobi István (1948-1952), majd Rákosi Mátyás (1952-1953), Nagy Imre (1953-1955), Hegedűs András (1955-1956) állt. Dobi ugyan eredetileg kisgazdapárti volt, de teljesen együttműködött a kommunistákkal. A többiek az MDP politikusai voltak.

Az ellenőrző hatalmat jelentő bíróságok teljesen a kommunista párt befolyása alatt álltak. A korszak koncepciós perei a bíróságokon zajlottak.

1949-ben megyereformot hajtottak végre, amely során több régi vármegyét megszüntettek, összevontak, és kialakult a mai napig is élő 19 megye+főváros rendszere. 1950-ben az önkormányzatokat is felszámolták, és bevezették a szovjet típusú, a központi akaratot végrehajtó tanácsrendszert.

Az MDP Titkársága ellenőrízte a Belügyminisztériumot, rajta keresztül a rendőrséget. A rendőrség kötelékében kommunista vagy kommunista szimpatizáns személyek teljesíthettek szolgálatot. A szintén Rákosi Mátyás irányítása alatt álló Államvédelmi Hatóság (ÁVH) ellenőrízte a határőrséget, a katonai hírszerzést, a katonai hírszerzést és a belső karhatalmat. Rajtuk keresztül a kommunista párt az egész lakosságot sakkban tarthatta, és az ÁVH lecsapott a rendszer minden ellenségére: kulákokra, egyházi személyekre, a régi rendszer híveire és középosztályára, értelmiségiekre. Az ötvenes évek elején több tízezer embert tartóztattak le, és koholt vádak alapján, kirakatperekben sok ezer embert ítéltek kényszermunkára, hosszú börtönre. Internáló (Kistarcsa) és büntető táborokat (Recsk) hoztak létre. Több ezer embert telepítettek vidéki kényszerlakhelyre. Az ÁVH ismert vezetője Péter Gábor volt.

A diktatúra megtörte az egyházak ellenállását is, amelyekben a kommunista rendszerrel együttműködő személyek töltöttek be egyházkormányzati tisztségeket (püspök, esperes). A terror a sztálinista "éberségi politika" jegyében a saját tábort is elérte. Koncepciós perek indultak a régi szociáldemokrata, de a kommunista pártnak teljesen behódolt MDP politikusok (Szakasits Árpád, Marosán György), majd az 1945-ig Magyarországon élő, nem emigráns kommunista politikusok (Kádár János, Rajk László, Zöld Sándor, stb.) ellen, sőt többeket (pl. Rajkot) koncepciós perben halálra ítéltek. Az ő elítélésük a megfélemlítést is szolgálta.

A diktatúra jellemzője a személyi kultusz volt, szintén szovjet mintára. Mindenhol el kellett helyezni Sztálin és Rákosi képmásait, illetve a vezérek képe megjelent az élet és a kultúra minden területén. Közterületeket neveztek el róluk, a tudományos művekben is őket kellett idézni, műveiket mindenütt terjeszteni kellett. A személyi kultusz csúcspontja Rákosi 60. születésnapja (1952) volt. A kultúra is a kommunista párt irányítása alá került, és azt is a sematizmus, a szovjet művek szolgai másolása jellemezte. Aki ezt nem követte, azt háttérbe szorították a tudományos és kulturális életből.

Az ipar szovjet típusú átalakítása

A szovjet blokk a harmadik világháborúra készült, ezért nem csak a Szovjetunió, hanem az elfoglalt csatlós államok is jelentős összegeket fordítottak az ipar, azon belül a nehézipar fejlesztésére. Magyarország mindig agrárország volt, és nem rendelkezetett semmilyen természetes adottsággal, amely elősegítette volna az iparfejlesztést. A tervgazdálkodás keretében óriási összegekkel és energiával épült ki a magyar nehézipar, amely azonban teljes ráfizetéssel működött, ráadásul korszerűtlen és alacsony hatékonyságú volt.

A cél az önellátás volt: mindent saját erőből kellett megoldani, így a mezőgazdaság, az életszínvonal és az infrastruktúra rovására teremtették meg az ipar fejlesztésének feltételeit. Hatalmas iparvárosok épültek fel: Sztálinváros a Dunánál, Leninváros a Tisza mellett, Miskolc, Pécs, Kazincbarcika. A kommunista párt célja az volt, hogy Magyarország "a vas és acél országa" legyen.

A magángazdaság felszámolásával párhuzamosan bevezették a tervgazdaságot, így a gazdaság fejlődését a piaci mechanizmusok helyett az Országos Tervhivatal határozta meg. 1950-ben megindult az első ötéves terv, amely azonban olyan magas számokkal dolgozott, hogy az előírt teljesítményt képtelenek voltak elérni az üzemek. 1952-re visszaesett a termelés, és ezzel együtt csökkent a lakosság életszínvonala is.

Az ipari munkásság utánpótlását a vidékről elűzött, földjüket vesztett parasztok, valamint a munkába álló nők alkották. Az állandó teljesítményemelést a munkateljesítmény fokozásával kívánták elérni. Ezt a célt szolgálta az ún. sztahanovista mozgalom, amely során az egyes munkások a napi norma folyamatos felülmúlásával versenyeztek egymással. Ez részben selejtes munkadarabok előállításához vezetett.

1949-ben Magyarország is tagja lett a szovjetek által vezetett Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST), így jogilag is gazdasági függőségbe került a Szovjetuniótól.

A mezőgazdaság szocialista átszervezése

A szovjet minta követése a mezőgazdaság "szocialista átalakításában" is testet öltött. A nagybirtokokat még 1945-ben államosították, 1949-50-ben pedig megkezdődött a kollektivizálás. A szovjet mintát hirdetve a mezőgazdaság jövőjét a kollektivizálásban jelölték meg. Ez azt jelentette, hogy a parasztságot rá akarták venni arra, hogy mezőgazdasági termelőszövetkezeteket (tsz) alakítsanak, és minden vagyonukat feladva belépjenek oda. A termelőszövetkezetekben a termelés mégsem érte el a kívánt hatásfokot, a "közöst" senki sem érezte a magáénak. A termelés nemhogy emelkedett volna, de egyenesen csökkent, így zavarok keletkeztek az élelmiszer-ellátásban. A kötelező beszolgáltatási rendszer 1952-re éhínséghez vezetett. A karhatalom gyakran erőszakkal vitte el még a vetőmagot is, hogy a tervszámokat teljesíteni lehessen (padlássöprések). 1951-ben egyes élelmiszerekre bevezették a jegyrendszert. Az adók szinte elviselhetetlen mértékben megemelkedtek.

Különösen kemény volt a "kulákság", azaz a magasabb életszínvonalon élő kis- és középparaszti réteg elleni rendőri és adminisztratív terror, amely során olyan magas adóterheket állapítottak meg, amelyeket nem lehetett megfizetni. Öt év alatt 400 ezer ember ítéltek el "közellátási bűntett" miatt. A gazdaréteget gyakorlatilag felszámolták.

Rákosi és Nagy Imre párharca (1953-56)

1953 márciusában meghalt Sztálin, így a Szovjetunióban megkezdődött az utódlási harc. Ebből Hruscsov került ki győztesen, és a változások elérték a sztálinista csatlós politikusokat is. Ez év nyarán Moszkvába rendelték a magyar pártvezetést, és utasították őket a hibák kijavítására. Ezek között megnevezték az erőltetett iparosítást, a személyi kultuszt, a kuláklistákat. Rákosi ugyan pártfőtitkár maradhatott, de a miniszterelnöki tisztséget át kellett adnia Nagy Imrének.

Nagy Imre régi kommunista politikus volt, aki a háború alatt Moszkvában tartózkodott emigránsként. 1945-ben hazatért, volt földművelésügyi, belügyminiszter, valamint az Országgyűlés elnöke. A sztálinizmus tisztogatásait megúszta, és Hruscsov rábízta a reformok végrehajtását Magyarországon. Moszkvai engedéllyel kilátásba helyezte a parlament szerepének növelését, felszámolta a rendőrhatósági felügyelet intézményét, valamint az internáló táborokat. A kitelepítettek ismét elhagyhatták kényszerlakhelyüket, és elkezdődött a politikai perekben elítéltek szabadon engedése. Rehabilitálták a koncepciós perekben elítélt kommunista és szociáldemokrata politikusokat. Létrejött a Legfőbb Ügyészség és kiépült az ügyészi szervezet. Elrendelte a kormány a nehézipar fejlesztésének visszafogását, és lelassították a téeszesítést. Ismét szabad volt a tsz-ből való kilépés. Emellett enyhítettek a beszolgáltatási rendszer szigorán, emelkedtek a fizetések, és ezzel együtt az életszínvonal.

Az ország politikai életének vezető ereje továbbra is a párt maradt, és Rákosi, mint főtitkár gyakran járt Moszkvában. Miután a szovjet pártvezetésben ismét a keményvonalas politika kerekedett felül, Rákosi helyzete megerősödött, és 1955 áprilisában az Országgyűlés leváltotta Nagy Imrét a miniszterelnökségből. Helyére Hegedűs András került, első helyettese Gerő Ernő lett. Nagy Imre politikáját "jobboldalinak" minősítették, és a politikust az év végén kizárták az MDP-ből is. A hatalom ismét Rákosi kezébe került – nem sokáig. 1956 nyarán Moszkva parancsára elmozdították Rákosit, és Gerő Ernő lett a párt főtitkára. Őt az őszi forradalom söpörte el.