A békési festőművésszel a Nagykanizsa melletti Kendlimajorban (Kisrécsén, a Ludvig-művésztelepen találkoztam először – több mint egy évtizeddel ezelőtt. Akkor már megkezdte második tízéves ciklusát az általa 1993-ban, Békésben alapított Csuta Nemzetközi Művésztelep (2008-ig mintegy másfélszáz festő, grafikus, szobrász szerepelt a résztvevők
között, időközben megduplázódott ez a szám). Kaptam tőle egy szép albumot is a művésztelep pillanataiból és az alkotók egy-egy művének színes reprodukciójával. Nemcsak dokumentum volt a könyv, hanem élmény is. (24 év alatt 26 alkalommal – a 2000-es évek
elején Ausztriában is – rendeztek szimpóziumot, Csuta azonban úgy döntött
2017-ben, amikor 65 éves lett, hogy már nem fog bele ekkora munkába. Úgy
érzi, a telep a „csúcsra” érkezett; ő ugyan dolgozik tovább, de valamilyen más
formát kell keresni a további működéshez; mindazonáltal reménykedik a
polgármesteri ígéret megvalósulásában, hogy saját helyet kap a telep állandó
kiállítása, és az ő legjobb művei is láthatók lesznek egy állandó kollekcióban.)
Egy másik művésztelepen Rajzok című kiadványával lepett meg, amelyben
több mint húsz grafika szerepelt (jellemzően tusrajzok, néhány vegyes technikájú
lappal) – még Cs. Tóth János róla írt kisportréját is átrajzolta groteszk
figurákkal, mintha íróbarátja szavait igazolná, miszerint nála az alkotás „nemcsak
készenléti állapot, hanem a világot újraértelmező és alakító program”; s
akár egy hétköznapi látvány is „a befejezhetetlen és behatárolhatatlan asszociációk”
végtelen sorát rejti magában. Ahogy a füzetet lapozgatom, hozzáteszem:
nemcsak groteszk és asszociatív a kompozíció, hanem líraian érzékeny,
máskor töredékes és drámai. Van benne valami egyszerre hűvös és vonzó,
merengő és gyötrődő, komikus és katartikus zoomorf sajátosság, ami nemcsak
a bestiális jelenlétre, hanem a különböző emberi alaphelyzetek állati metamorfózisaira utal. Legyen szó klasszikusan archetipikus szituációkról, a prófétaszerepek fricskáiról, a félelemről és vágyakozásról, a hiábavalóságról, magányról vagy éppen – illetve nem „éppen”, hanem visszatérő szimbolikus, szituatív és motivációs elemként – az erotikumról. Supka Magdolna mondta egy 1986-os kiállításán az akvarellekről, hogy a vízió „gomolygásából” most az
egzisztenciát jelölő motívum tűnik elő – kevés jel, ám sok érzelem, direkt élményrögzítés
helyett az átszellemültség (akár Tóth Menyhért képein, aki előtt egyik művével Csuta
is tisztelgett). Cs. Tóth ehhez hozzáteszi, hogy dinamikus és karakteres formakincse a
Csohány Kálmánra és Kohán Györgyre egyaránt jellemző képpé formálódás érzékeny,
és reaktív szellemi izgalmait juttathatja eszünkbe. Csuta legtöbb képének létrejötte „a
teremtés és pusztítás dialektikáján alapul”; s asszociatív és intelligens „lírai szomorúsága”
a világba-vetettségünk stádiumait fogalmazza meg.
Alakot helyez a szürreálisnak tűnő térbe, elindítja a néző érzelmi csatornáit:
a fájdalomtól az életörömig járva be a belső élmény-utakat. Folyton újraértelmezi a természet
és ember, az ember és ember viszonyát – mert tévelygők vagyunk, keressük az irányt, de
nem találjuk. Eme bizonytalanság felismerése vezette Csuta ecsetjét a figurától a non-figuratív kifejezés irányába, s újabb képein pedig az idő kérdésével is foglalkozik.
„Az idő különös dimenzió: nem lehet megvenni, kibérelni, eladni, nem lehet tárolni, és
legfőképp nem lehet helyettesíteni. Az idővel foglalkozó képein […] meg akarja örökíteni a
pillanatot, mely szemlátomást tünékeny. A világ ebben az értelemben ábrázolhatatlan:
konstrukció és dekonstrukció. A képek körülhatárolható felületek, melyeken szemlélni tudjuk
az időbeli meghatározottságból való kiemelődést vagy kiemelést. A festői gesztusok összecsúsznak, de más nézőpontból azt mondhatjuk, szétesnek. A mindennapi nyelven szólva minden rendben van, de semmi sincs a helyén. Csuta művészetében ritkán látni ilyen erős,
lendületes mozgást […] Küzdelmek és vívódások korszaka ez, a variációkban való örömteli tobzódás helyett az identitáskeresés a feladata” ezeknek a műveknek – Ezt már Cs. Tóth János írta a Csutaságok című, fél évszázad alkotói pályáját áttekintő, úgy ezer maradandó munkából válogató, több mint 250 színes műreprodukciót közreadó, jó 200 oldalas album evezetőjében. Karácsonyra kaptam – s azonnal rögzítettem magamban, hogy a legszebb könyv, amit az utóbbi időben láttam. A gondos szerkesztői és a kiváló tervezői munka mind Csuta Györgyöt dicséri (a grafikai és tipográfiai előkészítésben Rigler Attila működött közre). S nem is véletlen e szépség, hiszen volt ő nyomdavezető is, grafikusként dolgozott a Kner Nyomdában; jól láthatóan az album munkálatai ugyanolyan képzőművészi feladatot jelentettek számára, mintha egy új, nagy ívű, szintetizáló kiállításra készült volna. (S olvasom a hírt – éppen lapzárta előtt –, hogy a Nyomda- és Papíripari Szövetség június 14-én a Best
Print Hungary 2018 verseny Nyomtatási Nagydíját Csuta György Csutaságok című, a Progresszív Nyomda Kft. által készített könyvének ítélte oda…!) Egyes képek mellett rövidebb kísérő szövegek is olvashatók, szemelgetések kommentárokból, katalógusokban, újságokban megjelent kritikákból, megnyitó szövegekből, s külön fejezet foglalkozik azzal, hogy kinek mit jelent a Csuta név. Bajnai Beke István mondta az 1999-es békéscsabai tárlat nyitóján, hogy elhozta ide a Körösök völgyének összes fű-, szár-, lomb-, harag-, béke- és
élet-zöldjét a biblikus tájba. „Elhozta a tengerfenék, a tavaszi égbolt, a nyári Adria, az ásott kútból merített vödör víz és a szikrázó szemek kékjét. Hogy a csodálót kioldja a feszültségből, feloldja bűnei súlyától és megtisztítsa a kék viharok erejével. Tuza Béla a remény és szorongásának kettősségéről; Pálmai Tamás a Kultúra Lovagjának „tündérkertjéről”; Kostyál László a lenyomatjellegről, a meditatív és jelképi együtthangzásokról; Ürmössy Miklós a „csutasárgákról” beszélt. Szepes Hédi a szabadság-manifesztációk és a kép transzcendens
hangulatát; Sass Ervin a biblikus-mitológiai világból átalakuló groteszk álomkaraktert; Pisnjak Attila a jellemek, érzések, gondolatok transzfigurációit hangsúlyozta; Pálfy Zsuzsa pedig Csutának ezt a mondatát emelte ki:
„Fontos, hogy valaki ne csak jó művész, hanem jó ember is legyen!”
