Tisztelt liberális felebarátaink!

Megrendítő, megdöbbentő, cselekvésre ösztönző képsorozattal nyerte el Hajdú D. András az idei Magyar Sajtófotó Pályázaton a MÚOSZ Nagydíját. A nagybányai nyomortelepen élő romák életét bemutató képek nem a világ valamely messzi zugában, nem egy dél-amerikai, afrikai nyomortelep vagy éppen Bombay gettó-sikátoraiban készültek.

A képek és nyílt levelünk az Európai Unió egyik húsbavágó, immáron évtizedes távlatban is megoldatlan problémájára irányítja rá a figyelmet. Olyan áldatlan állapotokra, melyek egyértelműen jelzik azt a le nem tagadható tényt: a mi portánkon is volna bőven sepregetnivaló. A porta jelen esetben pedig az öreg kontinenst, az épp válságokkal küzdő Európát jelenti – széles értelemben.

Kérdezzük tehát, nyíltan és egyértelműen: az európai és magyarországi humanitárius jog iránt elkötelezett szervezetek miért nem mozdulnak e képsorok láttán? Miért a liberális projektek aránytalanul kis része irányul a testközeli nyomorra, míg hazánk szapulására aránytalanul sok jut?

Hiszen eléggé egyértelmű, hogy nem kell – nem kellene – más földrészek lakosai miatt kiemelten és hivatásszerűen aggódni, mikor a mi kontinensünkön is volna megoldásra váró élethelyzet. Lenne számtalan olyan humanitárius vészhelyzet, ahol sokkal jobb helyre kerülhetnének azok az összegek, melyek most a számtalan NGO kasszájába számolatlanul kerülnek, vagy valamilyen uniós központi döntésre várva az EU bankjaiban pihennek. Afrika, Ázsia, Dél-Amerika lakosságának bajain ott helyben volna ésszerű segíteni, hogy el se kelljen hagyniuk hazájukat. Ugyanígy, európai sebeink begyógyítását itthon a Kárpát-hazában és az unióban kellene elkezdeni. Sürgősen.

A fotópályázat nyertesének alkotásai most épp a közösség keleti végein világítanak rá a nyers, kegyetlen valóságra. Most épp az EU-tag Románia, ezen belül is Erdély a példa arra, mennyi tennivalónk volna házunk táján is. De ilyen fotók, földrészünk élő sebeit bemutató művek bárhol Európában készülhettek volna, ahogy erre a keresztény történelmi egyházak elkötelezett romapasztorációs szolgálata rendszeresen felhívja a figyelmet és próbál is erejéhez mérten segíteni. Miért nem fordul erre az Önök figyelme, miért nem érkezik ide az égetően fontos segítség? Vagy a többi hasonló szenvedést és kiúttalanságot mutató európai nyomornegyedbe?

Nehéz e kérdéseket megválaszolni, mi mégis arra sarkalljuk Önöket aggódó és várakozó tisztelettel, hogy az európai és magyar nyilvánosság előtt legalább próbálják meg.

Budapest, 2020. 04. 22. a KÉSZ elnöksége