1980 július 29-én, a békési Gimnázium tanulójaként, megérkeztünk az NDK-ból, a csereüdülésből, a keleti pályaudvarra, hogy elinduljunk a békéscsabai vonattal hazafelé. Két hete voltunk úton, és akkor még a kommunikációs lehetőségek gyakorlatilag nem léteztek a vezetékes telefonon kívül, így semmit nem tudtunk az otthonról. Egyszer csak megláttunk a földön egy összetaposott Népszabadság címlapot, és rajta egy fényképet, amin a békési gépgyár talpig vízben. Mindenki ideges lett, zavartan vártuk a hazaérkezést. Közben megtudtuk, hogy a gát nem Békés felé szakadt át, így a város ez eddig megmenekült. Hazaérkezve, éppen hazaszaladt édesapám, aki ekkor Békés Város teljes védelmét irányította. Ruhát cserélt, és megengedte, hogy beüljek én is a hivatali gépkocsiba, amivel rohant is tovább. Az útja a gátszakadás hoz vezetett. Mezőberény felé tudtuk megközelíteni a szakadás helyét. Egyszer csak ott álltam, egy kb 80 méteres nagy lyuk mellett, ahol ekkor még félelmetes erővel hömpölygött a víz a szabadság felé. Ekkor már a vízügyi szakemberek kezdték előkészíteni a támfalak leverését, de ahogyan elmondták édesapámnak, még várni kell, mert olyan elemi erővel tör utat a víz, hogy nem tudják még a munkát megkezdeni. Félelmetes volt látni a természet erejét, ahogyan uralja a mindenséget. Az utunk körben Tarhosra vezetett, ahol megtekintettük a körgát lezárását a forgalmi út szakaszán. Ekkor láttam életemben először nagy mennyiségű homokzsákot. A következő hetekben aztán még többet. Mondanom sem kell, hogy ebben az időben édesapámat nem sokat láttuk.
Hazaérkezésemkor az ámulat után, rögtön kerestek a gimnáziumból, mivel az iskolában lévő klub egyik szervezője voltam, és be kellett mennem, mert ott kellett elszállásolni a mentésre érkezett katonák egy részét. Az élet a legnagyobb dramaturg, szokták mondani, most sem volt másként. A klubban elszállásolt tisztekkel később újra találkoztam, tudniillik, 2 év múlva amikor előfelvételis ként elvittek Bajára katonának, pont ahhoz az alegységhez kerületem, akiket elszállásoltam. De hogy még érdekesebb legyen, az a tiszt, akivel kiváló kapcsolatban kerültem a katonaság alatt is, a rendszerváltás után a katasztrófavédelem országos szóvivője lett, és a 90-es években találkoztunk újra, egy polgári védelmi gyakorlaton, ahol a tarhosi körgát lezárását szimulálták.
A katonaságban egyébként sok érdekes történetet meséltek nekem. Harcijárműben elindult szülés, illetékes elvtársak lefulladása a terepjáróval a víz közepén, stb
Visszatérve a Népszabdság címoldalán lévő fényképhez, ez számomra azért is megrendítő volt, mivel az unokatestvérem az üzemmel szemben lakott. Mint kiderült, a szakadás napján reggel 7 órakor megjelent egy lovaskocsi náluk, hogy kb 15 percük van, hogy fel pakoljanak, mert nemsokára itt lesz a víz. Amit tudtak felrakták, és mivel nem volt hova vigyék, édesapám kiállt a garázsból a kocsijával, és oda lett minden elhelyezve. Nem volt idő mérlegelésre, segíteni kellett. Később amikor az unokatestvéremmel kimentem a házhoz, segíteni, végtelen szomorú látvány fogadott. kb 1,5m magasságtól lefelé, minden egységesen szürke és használhatatlan volt. Unokatestvéremet se sokat láttuk, mert ekkor a szarvasmarha telep egyik vezetője volt, és neki az ottani mentéseket is irányítani kellett. Emlékszem, hogy volt olyan, hogy 2-3 napig nem is tudott aludni, csak lopva ülve egy egy kicsit.
Amikor most 40 év után abban a pillanatban megemlékeztünk, különös érzés töltött el. 80 méter lyuk a gáton, és mennyi mindent megváltoztatott. Mennyi sors másként alakult. A harangláb átadásakor elgondolkodtam, hogy milyen különös emlékmű az akkori sorsoknak. Hiszen a harang nem más, mint a hanghullámok különleges ősi tudáson alapuló olyan harmóniája a fizikának, aminek szakrális jelentősége van. Az egész árvíz egy tragédia, de mégis mennyi ember odaadó munkájának, emberi hozzáállásának nagy harmóniája. Úgy mondjuk most, hogy összefogás. Én akkor azt éreztem, hogy mindenki természetes emberi módon, erőn felül tette a dolgát. 40 év után, soha jobban nem lehet aktuálisan, példaértékű előttünk az ahogyan akkor amilyen hangulatban mindenki dolgozott. Bennem így él az 1980-as békési árvíz. Tragédia, ahol fölül tudott emelkedni a bajon az emberi akarat és segítőkészség.
