Szentté avatás, körmenet, új kenyér, alkotmány, virágkarnevál, tűzijáték, mesterségek ünnepe, ország tortája. És még sorolhatnánk a hívó szavakat, ha megkérdeznék tőlünk, hogy mi jut eszünkbe e napról. Az átfogó kép - legalábbis nagyjábóli - átlátásához iskolai, történelmi tanulmányaink tudatos rendszerezésére, talán némi után olvasásra is szükség lehet.
Az ellenzők, a reformerek, az átalakítók munkája tette ”ökumenikussá” az augusztus végi napot. Egyesek szerint épp ez, illetve az egyházi és világi elemek összemosása az összetartás helyett inkább szétválasztja az embereket.
Ünnepnap a mai? Igen, mint ahogy 928 éve gyakorlatilag töretlenül.
Ünneplünk a mai napon? Biztosan mondhatom, hogy én igen! Keresztény hitem, Boldogasszony-anyánkba vetett bizodalmam alapján reményekkel is telve.
Sokféle megfogalmazást hallgathatunk és olvashatunk majd ma valószínűleg. Engedjék meg hogy e helyen a saját érzéseimnek adjak helyt:
1083. augusztus 20-án Szent László király a Nagyboldogasszony ünnepe utáni első vasárnap emeltette oltárra I. István király maradványait nyughelyén, a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában Imre herceg és Gellért püspök ereklyéivel együtt, ami az akkori szokások szerint a szentté avatást jelentette. Kilenc évvel később, 1092-ben szintén az általa vezetett szabolcsi zsinat emelte ünnepi rangra e napot.
S ahogyan mondani szokták: a többi már történelem. A korábban felsorolt dolgok folyamatosan adódtak hozzá az évszázadok során. Hozzáadódtak vagy hozzá adtak. Néhol valódi jobbító szándékkal, máskor az eredeti fény(esség) elhalványításának céljával.
Szent László egy életművet ismert el. Egy göröngyös, nehézségekben nem szűkölködő életutat. Már ő is tudta hogy az emlékállítás, az ünnepteremtés alapozza meg az emlékezést, az ünneplést, a jövő reményét. Döntését, vagyis inkább bizodalmát igazolja, hogy az eltelt több mint 900 év sem halványíthatta el azt.
Bizalma alapos igazolást nyert. Szent Istvánba, annak munkájába vetett hitével, a folytatás elszántságával.
A magyar nemzet már létezett, a megváltóba vetett hittel egyetemben. Bár hitvilágunk formálódása, nemzetségeink vándorlása(i) a múlt ködébe vesznek, (újra) megtalált honunkban a vezérek és fejedelmeink formálták a jövőt. S mint minden nagy átalakulás - amit a történelemkönyvekből tanultuk - ez sem volt zökkenőmentes.
Aztán Vajk a keresztségben az István nevet kapta...
Szent István képes volt a rábízott örökséget olyan formába önteni, amely szavatolta megmaradásunkat. Végül a keresztény állam megalapítása, a pápai korona tettek minket legitimmé Európában.
Én úgy gondolom, hogy egy ekkora államférfi nem sodródhatott ide-oda elképzelései, tervei között. A mindenhatóba vetett hite végig kísérte életét, segítette céljában, a magyarság felemelésében.
Uralkodása idején István király augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját tekintette kiemelt ünnepnek: ezen a napon tartott törvénykezést (törvénylátó napok) a Fehérvárra összehívott királyi tanáccsal. 1038-ban, halálos ágyán, az ünnepet - és a halálát - megelőző napon ajánlotta föl Magyarországot Szűz Máriának:
“Mennyek királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.”
(X) Reklám
