Mai beszélgetőpartnerem Gáspár Györgyi, az MPE OCM szociális menedzser-igazgatója.

Mesélj kérlek magadról! Hol nőttél fel, hogyan telt a gyermekkorod?

Nagyváradon születtem, Romániában. Igazán szép gyermekkorunk volt a bátyámmal együtt, ami a szüleinknek köszönhető. Nagyváradon éltünk egészen 8 éves koromig, utána költöztünk Békésre. Ide jártam általános iskolába, majd középiskolába Békéscsabára a mai Andrássy Gyula Gimnáziumba, ezután felvételt nyertem a Szegedi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Karára általános szociális munkás szakra.

Mindig is szociális területen szerettél volna dolgozni?

Kisgyermekként a színészi pálya vonzott, ez egy nagy álom volt. Az általános iskolás évek alatt bizonytalan voltam abban, hogy konkrétan mit szeretnék, érdekelt az irodalom és a nyelvek, így emelt szintű magyar szakra jelentkeztem középiskolába. Itt találkoztam először a szociális munkával, mivel az iskolánkban dolgozott egy iskolai szociális munkás, általa tetszett meg nagyon ez a szakma. A középiskolai évek alatt el is dőlt számomra, hogy szeretnék a későbbiekben ezzel foglalkozni. Akkoriban én is iskolai szociális munkás szerettem volna lenni, de aztán a későbbiekben egyre inkább nem a fiatal korosztállyal való segítői munka került előtérbe. Édesanyám egészségügyben dolgozott, tehát volt egyfajta irányultság a segítő tevékenységek felé, de végső soron az iskolai szociális munkás munkája volt az, aminek a hatására elindultam a főiskolán a szociális munkás szakra.

Ha szabadidőd engedi, akkor milyen hobbiknak hódolsz?

Szeretek olvasni, a verses kötetektől kezdve a regényeken át a pszichológiai témájú könyvekig mindenfélét. Filmeket nézni is nagyon szeretek, főleg a humorosabb hangvételű magyar filmeket kedvelem. Van egy 10 éves lányom – aki most megy majd 5. osztályba – úgyhogy természetesen főleg vele és a párommal töltöm a szabadidőm nagy részét.

Mióta dolgozol a Missziónál?

Több mint 7 éve, egészen pontosan 2013. január 14-e óta.

Hol dolgoztál korábban?

Legelső munkahelyem, ahol még a főiskolai nagy gyakorlatomat töltöttem, az a gyulai kórház volt, ahol kórházi szociális munkásként tevékenykedtem. Utána Budapesten dolgoztam pénzügyi területen. Később visszakerültem a szakmába, hajléktalan ellátásban dolgoztam intézményvezetőként. Miután a kislányom megszületett és visszatérhettem a munka világába, utána már ide, a Misszióhoz érkeztem. Azóta is itt dolgozom.

Hogy érzed itt magad? Miben másabb, az imént felsorolt munkahelyeidhez képest?

Szeretek a Cigánymissziónál dolgozni. Szerintem a munkáltatói hozzáállás más, mint a legtöbb munkahelyen. Nagyon emberséges, ami a mai világban sokat jelent. Emellett a munkahelyi környezet is nagyon jó, de ami nagyon nagy érték az a csapatunk, a kialakult csapatban rejlő erő és egymás iránti bizalom. Ezt mindig el szoktam mondani azoknak, akik aktívan érdeklődnek és szeretnének itt munkát vállalni, mert a legtöbb munkahelyen sajnos nem ez az általános.

Mit tartasz a munkádon belül a legnagyobb kihívásnak?

Mivel az országban jelenleg 16 telephelyen működik a Segítő Szolgálatunk, több ezer ellátottunk és megközelítőleg 1000 munkavállalónk van, ezért akad kihívás bőven. Nyilván nem mi vagyunk minden munkavállalóval napi kapcsolatban, de azért sok esetben fordulnak hozzánk közvetlenül. A nagy létszámú ellátotti csoportnak és a munkavállalóknak is igyekszünk megfelelő segítséget nyújtani, orvosolni a napi problémákat. Fontos, hogy a mindennapok során képviseljük, közvetítsük azokat az irányvonalakat és elveket, amiket a Cigánymisszió vall és ennek mentén alakítsuk ki a magas szintű szakmai ellátást.

És mit vársz el igazgatóként ettől a rengeteg beosztottól?

Mindenki a szíve és a legjobb belátása szerint, a legmagasabb szakmai színvonalon próbáljon meg dolgozni, az irányelveket figyelembe véve. Aki dolgozik, az nyilván hibázhat. A hiba az elkerülhetetlen, de ha szívvel-lélekkel mindenki odateszi magát és felelősséget vállal a tettekért-feladatokért, akkor abból nagy baj nem lehet.

Eddigi itt eltöltött éveid alatt mi a legkedvesebb emléked?

Sok szép emlékem van, amire jó érzés visszagondolni. Abszolút kellemes emlékek számomra az országos, munkatársi értekezletek, ahol a Misszió összes munkavállalója jelen volt. Ezek közül is kiemelkedik a 2015. évi, amikor egy számunkra fontos projekt zárására is készültünk. Sok pozitív visszajelzés érkezett akkor, hogy érdemes volt pályáznunk, annak ellenére is, hogy nagyon sok munkánk és álmatlan éjszakánk volt benne. A fényképeket nézve és a beszámolókat hallgatva büszkeséggel töltött el, hogy végig vittük, megcsináltuk, volt értelme és tudtunk ezzel is adni az ellátottainknak és a munkatársainknak is.

Igazgatóként mire vagy a legbüszkébb?

Inkább az elvégzett feladatokra, amiket csapatban, együtt véghez vittünk. Bár néha azt mondom, hogy minden egyes nap bizonyos büszkeséggel töltheti el az embert, hogy sikerrel a végére ért. Jó érzés számomra az is, amikor látom, hogy ugyanannak a célnak a mentén különböző területek-igazgatóságok együtt tudnak dolgozni, ez is büszkeséggel tölt el, hogy ennek a része lehetek én is.

Milyennek látod az OCM, illetve a Segítő Szolgálat jövőképét?

Nagyon bízom és reménykedem a Misszió és a Segítő Szolgálat fejlődésében. Valahol a lelkem mélyén álmodozom is, de sokszor inkább a realitás talaján mozgom, így főleg azt szeretném, hogy az, ami van, az megmaradjon. Nyilván, ha tudunk ennél többet, új területeket, ellátási formákat bevezetni-kialakítani, annak is aktív részese leszek, ahogyan eddig is. Elsősorban viszont azt szeretném, hogy 10 év múlva is azt mondhassuk, hogy a Segítő Szolgálat még mindig stabilan és erősen áll és ez az 1000 munkavállaló – ez az 1000 család – még mindig itt van, és tudunk nekik megélhetési forrást biztosítani.

Ha más szakmát, hivatást gyakorolhatnál, mi lenne az?

Szeretem a kreatív feladatokat, mint például az írás. Így valami klasszikusabb médiához köthető dolgot, mint például az újságírást szívesen kipróbálnám, megfelelő végzettség megszerzése után. A jelenlegi munkámban is szeretem a kreatív, alkotó tevékenységet, ami szépen kiegészíti a segítő szakma iránti elhivatottságomat.

Köszönöm az interjút!

Durkó Szabolcs