Mai beszélgetőpartnerem Patkás Rita, a Reményhír Intézményfenntartó Központ képzési igazgatója.

Bemutatnád gyermekkorod, a családod pár mondatban?

A Békés megyei Méhkeréken nőttem fel, két testvéremmel édesanyám nevelt bennünket. Édesapám második házasságából is van két húgunk. Édesapánk sajnos már nem él. Rendkívüli szorgalmat, fáradozást, sokszor erőn felüli kitartást, önzetlenséget, hitet és emberi tartást láttunk és kaptunk mintaként otthonról. Életre szóló minta volt.

A méhkeréki román ajkú baptista gyülekezetben nőttünk fel, ahol erős bibliai alapokat és identitástudatot kaptunk. Jómagam tizennyolc évesen döntöttem úgy, hogy Istennel járom az utamat. Ugyanakkor Isten román nemzetiségűnek teremtett Magyarországon, ezért büszke vagyok nemzetiségi hovatartozásomra is. Tizenkilenc éve férjemmel Gyulán élünk. Két csodás gyermekünk született. Áron fiunk 17 éves, grafikusnak tanul. Emma lányunk 13 éves, és a jogi tanulmányok iránt érdeklődik. Bízunk benne, hogy elég kitartóak is lesznek álmaik megvalósításában. Szülőkként az a feladatunk, hogy erős alapokon, alapértékekkel segítsük személyiségük formálódását, egyengessük útjukat, biztosítsunk számukra szerető érzelmi, támogató hátteret. Családi életünknek meghatározó része a gyulai gyülekezeti közösség. Életem egyik legnagyobb vágya teljesült azzal, hogy mindkét gyermekünk döntött már Jézus Krisztus mellett.

Mikor és hogyan kerültél a Misszióhoz? Tudom rólad, hogy nagyon a szíveden viseled a romák sorsát. Hogyan alakult ki ez a mély kötődés benned feléjük?

Először 2012-ben kerültem kapcsolatba a Pünkösdi Cigánymisszióval egy barátnőm által. Tíz éves nemzetiségi újságírói, szerkesztői munka, tréneri tapasztalat után, közkapcsolati és kommunikációs állásra jelentkeztem és nyertem felvételt a Missziónál. Akkor még csak a szervezet honlapjáról tudtam némi tevékenységükről, így kellett néhány hét, amíg minden ágát, területét, tevékenységtípusát megismertem. Mivel akkor is hamar mély vízben találtam magam, igyekeztem mindenről saját tapasztalatot, ismeretet szerezni, minél több programon, munkamegbeszélésen részt venni, a célokat magamba szippantani. Tisztán emlékszem az első missziós megbeszélésre egy hétfői reggelen, ahol a cigány gyülekezeti szolgálatokat, gyülekezetplántást koordináló munkatársak, köztük cigányok is találkoztak. Feljöttek örömök, kudarcok, csalódások, gyümölcsöző és kevésbé gyümölcsöző szolgálatok. Ittam a szavaikat. Tudtam, hogy ott a helyem, ahol Istenért és Istennel tesznek az emberek. Átéreztem minden rezdülést, emelkedett vagy mélyen fájó érzéseket. Átéreztem az elutasított emberek fájdalmát és a reménytelenségben a krisztusi szeretetet elfogadók boldogságát. Épp ahogy engem Jézus megtalált és megmentett.

Sok pótolhatatlan ilyen élményben volt részem. Mint ahogy nagy elismeréssel figyeltem az idős emberekről gondoskodó gondozók fáradozását és az őket összefogó telephelyek, központi vezetők és irodai kollégák szakmaiságát és elhivatottságát, rendkívül kreatív és emberséges problémamegoldását. Mindezt egy elmagányosodott és önzővé váló világban. Figyeltem az egyházi fenntartásba átvett oktatási intézmények és bölcsőde működtetésével járó kihívásokat, az intézményekben dolgozók, a pedagógusok, a gyerekek és családjaik megelégedéséért, biztonságérzetéért végzett erőfeszítéseket. Mindezekre pedig érzékenyítenünk kell társadalmunkat, együttműködve keresztény közösségekkel, civilekkel, hatóságokkal, állami szervekkel, politikai döntéshozókkal. Minden azért, hogy a társadalmilag perifériára szorult, elutasított, reményvesztett vagy éppen kiegyensúlyozott családi hátérrel rendelkező emberek így vagy úgy, de találkozzanak az élő Istennel, ismerjék meg az örömüzenetet, Jézus Krisztust személyes megváltójukként. Számomra minden feladat eszköz a szolgálatra. Ez volt az én hajtó erőm 2017-ig az OCM-nél, és ez ma is, bárhol is lennék. Így van értelme az életnek.  

Jelenleg a Magyarországi Baptista Cigánymisszióban is dolgozol, mennyire nehéz összehangolni a két missziónál végzett tevékenységedet? Milyen különbségek, illetve hasonlóságok vannak a két misszió között?

2012 óta részt vettem magam is a protestáns cigánymissziós együttműködésben, ahol evangélikusok, metodisták, reformátusok, pünkösdiek és baptisták szolgálnak közösen a cigány közösségekért. Ott kerültem szorosabb kapcsolatba a baptista cigánymisszióval. Miután elválltak útjaink az MPE OCM-mel, 2017-ben a Baptista Egyházhoz kerültem missziós koordinátorként, a cigánymisszió koordinátoraként. Ma is végzem ezt is. Nagyon szeretem. Szeretem a cigány közösségeket, a cigány testvérek lelkesedését, az Istenbe vetett hit által átformálódott élettörténeteket, a kivirágzó személyiségeket… Itt is arra használva minden Istentől kapott eszközt, hogy minél többen megismerjék Krisztust és növekedjenek a hit útján.

2019 év végén az MPE OCM vezetősége azzal keresett meg, hogy egy nagyszabású, közoktatást és felnőttképzést érintő projektet szeretne rám bízni. Ez más, mint amit baptista missziós koordinátorként végzek. 2020 januárjával elvállaltam, mert Isten már rég rám testálta a cigányságért való elköteleződést, és azóta küldetésemmé vált, hogy tegyem, amit csak lehet, minden igyekezetemmel, hűségesen és legjobb tudásom szerint.

Felnőttként szereztem meg a román pedagógusi és felnőtt-oktatói mester diplomámat. Tanulmányaimban pedig nagy hasznomra volt az a tapasztalat, hogy magyarországi románként átéltem a kisebbségi lét szépségeit és árnyoldalait is, az ismeret hiányában előítéletekkel becsmérlők megvető tekintetét, szavait. A próbák, kihívások mindig is erősen formáltak, készítettek az újabb feladatokra. Szoktam is mondani, hogy már jó ideje látom, hogy Isten egész életemben minden élethelyzettel a küldetésemre készített fel a rászoruló emberek, a cigányok közé.

Képzési igazgatóként tértél vissza az OCM-hez. Be tudnád mutatni, mely intézmények tartoznak hozzád, és hogy melyik intézménnyel milyen terveitek, milyen jövőképetek van?

Egy felnőttképzési hálózat és egy nemzetközi modellprogram kipróbálása, hazai adaptálása, terjesztése lett rám bízva. Közben ezzel párhuzamosan az MPE OCM által alapított békési Reményhír Intézményfenntartó Központ és a Reményhír Szakképző Iskola, Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola, valamint az isaszegi Álomvár Bőlcsöde intézményei is hozzám kerültek. A misszióvezető látása szerint kezdtünk el dolgozni kollégáimmal egy olyan intézményrendszer és országos hálózat építésén és fejlesztésén, amely újabb és újabb esélyt ad, amely nem keseredik bele az eddig reménytelennek bizonyuló próbálkozásokba, a felzárkóztatás kudarcaiba, hanem újra és újra reménykedik és utakat, megoldásokat keres a hátrányos helyzetűek, köztük a cigány gyermekek és felnőttek fejlesztésére, életbeli esélyeinek növelésére. Azok, akik már évtizedeteket töltöttek el a szociális hátrányokkal küzdők megsegítésével, nevelésével, oktatásával rengeteg kudarcélményt és tehetetlenséget éltek meg. De nem adjuk fel, hogy emlékeztessük az apró örömökre, sikerekre azokat a szakember kollégákat, akik bár elfáradtak és feladnák, mégis motiválja őket a hivatástudat, a társadalmi szintű megoldás iránti elhivatottság, és legfőképpen a Mindenhatóba vetett hit.

A világjárvány milyen hatással volt az oktatási intézményekre?

A most a második hullámnál tartó pandémia próbára tette mindenki türelmét, megoldó képességét és kreativitását. De hálásak vagyunk, hogy a kollégák kitartottak és minden igyekezettükkel azon voltak, hogy segítsék a tanulókat és fékezzék lemorzsolódásukat a digitális tanrend alatt. Súlyos probléma online tanulni és házi feladatot beküldeni olyan családokban, ahol a 3-4-5 gyermekre jut 1 okostelefon, minimális internettel vagy éppen áram nélkül… De az intézményvezetők felmérték a szükségleteket és igyekeztünk okoseszközökkel segíteni az otthontanulást. Pedagógiai asszisztens is támogatta a családokkal történő kapcsolattartást, szükség esetén korrepetált, vagy éppen papíralapú tananyagokat juttatott el az internet nélkül élő családokhoz. A kollégák tartották egymásban a lelket. Mint mindannyian. Nehéz volt, és még sok nehézség áll előttünk, de a közös cél, a hit megújult erőt ad. Ennél is fontosabb, hogy keresztény intézményekként, Istentől várjuk a megoldást. A kapaszkodónk pedig, „… hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…”

Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a munkádban? Milyen jövőképet látsz a Misszió számára?

Családok nyomora, a vég nélküli fizikai szükségletek, a behozhatatlannak tűnő szociális hátrányok, az egyre jobban leszakadó rétegek helyzete, a véges eszközök és keretek elkeserítőek… De akkor is, mindig van remény! Legnagyobb kihívásnak azt tartom, hogyan tudjuk kiterjeszteni azt az alapmotivációt, hogy amellett, hogy folyamatos fejlődésre, kiválóságra törekszünk a szakmaiságban, fel kell keltenünk és erősítenünk kell a reménységet minden szakemberben, minden elért gyermekben vagy felnőttben bármely intézményben, bármely közösségben az ország bármely területén, hogy Istennél van megoldás! Ha ebben kitartóak maradunk, jövőképként látom, hogy áldott lesz a jelenen túl a jövő is.