| E-mail: info@bekesmatrix.hu | Telefon: 06/20/935-16-83 | Facebook.com/bekesmatrix

Aradi Vértanúkra emlékeztünk!



Forrás: Virág István Esemény időpontja: 2020 Október 6. ( Kedd ) 16:30
Helyszín: Békés
Az aradi vértanúk tiszteletére rendezett megemlékezést a Békési Városvédő és Szépítő Egyesület. Beszédet mondott: Deákné Domonkos Julianna kulturális tanácsnok, önkormányzati képviselő.

A megemlékezésen elhangzott beszéd: 

Tisztelt Emlékezők!

 

A nagy elődök tettei előtti főhajtás - noha egy mozdulat csupán, mögötte érzelmek, emlékek és tanulságok hosszú sora húzódik.

Sokan vannak, akiknek a magyar történelemről, erről a vérzivataros ám a maga nemében mégis páratlan és megismételhetetlen útról először a gyász, a veszteség jut eszébe és valljuk be, különösen így van ez ma, október 6.-án.

Ám nem feledhetjük: küzdelmeinket igazolta az azóta eltelt idő, elesett hőseinket a halhatatlanságba emelte az utókor hálája és hűsége. Veszteségeink, vértanúink hosszú sora által pedig mi magyarok több, mint ezer esztendeje állunk államalkotó keresztény erőként Európa közepén.

A mai állapot, mai létünk azonban valóban tragédiák során születhetett meg, ám mindvégig cselekvő erőként és harccal álltunk ellen a bennünket megsemmisíteni igyekvő erőknek. Hőseink tettekkel írták be nevüket a világtörténelem nagy könyvébe, ezért rájuk gondolva az emlékezés mellett sokkal inkább alakjuk megidézése, jelenbe szólítása lehet a méltó tiszteletadás, ami sok ponton eltér az emlékezéstől. Emlékezni általában a múltra szoktunk, míg megidézni egy kort, egyet jelent az akkori elvek, cselekedetek mai létjogosultságának, aktualitásának elismerésével.

Az 1849-es év elején az európai forradalmak már mind elcsendesedtek, egyedül a miénk tartotta még magát. A kezdeti diadalokat követően azonban a túlerő miatt fegyverletételre kényszerültünk, ám nem Ausztria, hanem az oroszok előtt. Amit nem ért el a Habsburg önkény a csatatéren, gyáva módon megtette a lefegyverzett magyarsággal Aradon, majd a megtorlás éveiben szerte az országban. 13 ma is jól ismert vértanúnk áldozata mögött ezrek és ezrek sorakoznak a mai napig névtelenségben.

Ma sincs ez másként, hiszen hazánknak - mint oly sokszor korábban - küzdenie kell önmagáért, és ebben a küzdelemben az ország vezetése, mögötte egy nemzet áll helyt a mindennapokban.

A vértanúk halála mindig szörnyű, tragédiájuk által példát akar statuálni a hatalom. Azonban egy nemzet függetlenségéért, létéért küzdőket nem félemlíthetik meg, sőt az efféle gyáva mészárlás bátorít, ösztönöz – akár több emberöltővel a gaztett után is. Számunkra is gyermekkorunk óta példakép ,- a hősiesség és hazafiság példaképe - az aradi 13 vértanú.

A győzteseknek sok minden megadatik. Harcban, szemtől szembe sikert arathatnak, foglyokat ejthetnek, de a fegyverét önként letevő hadsereg vezéreit őrült vágytól hajtva nem végezhetik ki büntetlenül.

1849. október 6-ig nem is volt erre példa. És a gyalázat itt nem ért véget:

Amíg Ferencz József uralkodott, 1906-ig az aradi vértanúk sírjait nem lehetett feltárni, s velük együtt az 1849-es megtorlás áldozatainak többsége is temetetlen maradt évtizedeken át mind fizikai, mind erkölcsi értelemben.

Az aradi vértanúk egy részének holttestét rokonok és ismerősök lopták ki a városból vagy az akasztófák mellől, de többségük sírját csak 1932-33-ban tárták fel. Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk maradványai, akiket 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon végeztek ki, szintén ismeretlen helyen nyugszanak. Emlékezzünk hát reájuk is a mai napon: 1849. augusztus 22- én végezték ki Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt szokták a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni, és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem József tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg; őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.

Batthyány Lajos miniszterelnök is csak a kivégzése után kaphatta meg a méltó végtisztességet, s a pesti vértanúk alig felének ismerjük csupán a nyughelyét. S ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen a megtorlás ugyan Haynau fővezér és Schwarzenberg miniszterelnök nevéhez köti a közgondolkodás, ám a megtorlásban hozzájuk hasonló felelősség terheli Ferenc József császárt, aki 1867-1916 között Magyarország megkoronázott királya is volt.

A császár és király kiegyezett ugyan a nemzettel, de soha egyetlen gesztussal sem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket. Így a kiegyezés 1867-ben csak politikai és gazdasági tekintetben történt meg, de lélekben nem.” Hiszen kiegyezni csak egyenrangú felek tudnak a kölcsönösség jegyében. Ahogyan pedig mindez hiányzott 1867-ben, úgy hiányzik a mai Európa politika gyakorlatából is. Ebben a helyzetben pedig az emlékezet, - ahogy gondolataim elején említettem - kevés. Kevés, hiszen ma nem hőseink emlékére, hanem tetteik máig ható erejére, tanulságaira van szükségünk.

Mint minden nemzeti ünnepen, emléknapon, úgy ma is meg kell kérdeznünk magunktól: vajon vannak-e még számunkra olyan nemes eszmék, amelyekért képesek volnánk életünket is feláldozni? Vajon ér-e még számunkra annyit a jog, a haza, a törvényesség, az adott szó szentsége, hogy akár anyagi érdekeink, személyes egzisztenciánk, lehetséges előmenetelünk ellenében is készek lennénk kiállni értük?

Vajon képesek vagyunk-e meghallani hazánk, nemzetünk vagy kisebb közösségeink hívó szavát, és készek vagyunk-e ennek érdekében akár megszokott életformánkat, biztosnak tűnő egzisztenciánkat is kockára tenni?

 

Az aradi vértanúk jó része ugyanis ezt tette; többen közülük a császári hadseregből kilépve élhették volna tovább a tisztes földbirtokos családapák nyugalmas életét, ám amikor 1848-ban egy „nemzeti ügy” (az önálló magyar hadsereg felállítása) mellé kellett állniuk, önként ajánlották fel a hazának szolgálataikat és korábban megszerzett tapasztalataikat.

 

Amikor ma a mártírokra emlékezünk, tudjuk, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Nem volt, hiszen a magyarság jelentős részében tovább élt 48 tüze és mindvégig ellenálltak a látszólagos osztrákbarát közhangulatnak, a „Ferencjóskázás” hazug romantikájának.

Az aradi 13-ak és az első magyar miniszterelnök vértanúsága ezzel szemben azt üzeni több mint másfél évszázad, és a jövendő magyarjainak, hogy az áldozatként hullajtott vérből mindig új élet sarjad. Ám ez az új élet a korábbi küzdelmek és áldozatok gyümölcse. Így emelkedhet fennköltté és ünnepivé akár egy olyan gyásznap is, mint a mai, október 6-a.

Arad gyertyái napjainkig világítanak, a hősök élete és halála ma is példaértékű.

 

Jó lenne sok-sok áldozat után a XXI. században egy olyan világban élni, ahol a tévedést beismerés követi, ahol elhangzik a sértés után a bocsánatkérés, és ezt nem tartja senki a gyengeség jelének. Amíg ez nem valósul meg, 48 áldozatai éppúgy „temetetlenek” lesznek, mint 56 mártírjai, és a XX. század diktatúrájának áldozatai.

 

Az aradi 13 - erőt, becsületet és hűséget tanít a mai magyaroknak.

Tanuljunk történelmünk nagy alakjaitól, és a széttöredezett magyar valóságban addig nyújtsuk egymás felé a kezünket, míg átér ideológiai és gazdasági törésvonalak szakadéka felett.

„Fogjunk össze mind, akik szeretjük a jót, és legyen zászlónk a cselekvő erény!”

 

Ezáltal válhatnak máig ható példaképekké az aradi hősök: Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid

és Lázár Vilmos.

 

 




Embed kód:

<embed src="https://bekesmatrix.hu/api/embed.php?alias=98807_aradi_vertanukra_emlekeztunk" width="650" height="430">

Érdekelhet még...
Ezt már olvasta?