Nemrég indult interjúsorozatunkban a tavaly alakult Konzultációs Tanács tanácstagjainak életét, munkáját kívánjuk bemutatni olvasóinknak.

De hogy mi is az a Konzultációs Tanács? Ahogy a nevében is benne van, egy tanácsadó testület. A tagjai olyan személyek, akik gyakorlatilag a terepen vannak, és ott végzik a mindennapi gyülekezeti szolgálatokat. Ők azok az emberek, akik leginkább átlátják a cigány közösségek, gyülekezetek mindennapi helyzetét, ami alapján a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió vezetőit tudják tanácsolni egy-egy fontosabb döntésben. Ugyanakkor ezek a személyek saját közösségükben vezetői, szervezői feladatokat látnak el, részt vesznek a napi operatív munkában.

Mai beszélgető partnerem Rézműves Miklós, lelkipásztor, konzultációs tanácstag.

Bemutatnád magad és a családodat? Valamint pár mondatban beszélnél a munkádról?

Rézműves Miklós vagyok, a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió Nyírvasvári Gyülekezetének lelkipásztora. Emellett több más helyen is jelen vagyunk a megyében, 6-7 faluban, a legújabb közülük Nagykálló.

Van egy gyönyörű feleségem, akivel 11 éve házasodtunk össze, és két csodálatos fiam, a nagyobb most novemberben lett 10 éves, a kicsi 11 hónapos.

Amire most nagyon büszke vagyok, hogy sikerült egy gimnáziumot idehoznunk a közösségi házunkba, Nyírvasváriba, aminek nagyon örülök.  Én nem nagyon akartam tanulni soha, de az MPE OCM missziós igazgatójának biztatására mégis elkezdtem, és annyira megszerettem, hogy azt el nem tudom mondani. Jelenleg az érettségit szeretném megszerezni.

Mesélnél a gyermekkorodról? Hogyan telt, milyen családban nőttél fel?

Hodászon születtem. Akkor még élt édesapám. Anyuval nagy szerelemben éltek, én így tudtam, amennyire ki tudtam kutatni, mert ez engem mindig érdekelt. Hat hónapos voltam, elég jó körülmények között éltünk, nem cigány, hanem magyar soron. Apa feljárt dolgozni a fekete vonattal Budapestre, ott volt egy munkahelyi balesete, amibe azonnal belehalt. Ő akkor 26 éves volt. Sajnos így nem ismertem aput, így nőttem fel, egyedüli gyerekként. Amit ki tudtam kutatni apámról, hogy hihetetlenül jó ember volt, azt mondják, hogy nagyon hasonlítok rá. Aki még soha nem látott, az is egyből tudja, hogy kinek a fia vagyok. Anyu nagyon összetört apu halála után, az akkori családunk, aki itt lakott Nyírvasváriban- nagymamám, nagypapám hazahoztak minket, így Hodászról elköltöztünk.

Van egy féltestvérem apu első házasságából. Ő Hodászon nőtt fel, de testvéri kapcsolat soha nem alakult ki közöttünk, mint ahogy szokott lenni. Látom most a gyerekeimen, hogy bár a kicsi 10 hónapos, de hogy tud kötődni a bátyjához, vagy a nagyobb őhozzá. Ez nekem nem volt meg. Az évek során rendeztük a kapcsolatunkat, többet találkozunk, közelebb kerültünk egymáshoz, de az a távolság csak megvan, hogy nem együtt nőttünk fel.

Nekem a gyerekkorom… Anya, amit tehetett, megadott szegény. Háztartásbeli maradt. Valószínűleg apu halála nagyon megtörte, nem tudott kijönni belőle soha. De egy hihetetlenül jó asszony, a mai napig tudja mindenki, hogy ha bejött hozzánk valaki, az nem mehetett ki úgy, hogy nem evett, nem ivott, neki ez természetes volt.

Sajnos nagyon kicsúszott a gyerekkorom. Az általános iskola elvégzése után elkerültem Nyírbátorba a szakiskolába. Ott olyan barátaim lettek, akik vittek bele a rossz életbe. Akkor kezdtem el cigarettázni, kocsmázni. Akkoriban voltak ezek a játékgépek, amiknek egy idő után a függője lettem, és kicsúszott az életem. Azok az emberek, akik körülöttem voltak, azt csinálták, amit mondtam. Össze tudtam fogni az embereket, megvolt ez a készségem már akkor is. Nagyon rossz irányba mozdult az életem, anyu sokat veszekedett velem a maga módján. Így visszanézve, nagyon hiányzott nekem az apai tekintély. El nem tudom mondani, mennyire. Egy nap egy ilyen éjszakából mentem haza, és arra lettem figyelmes, hogy dicséretek mennek a házunkban. Valahogy be tudtam azonosítani, hogy ezek dicséretek lehetnek, kiderült, hogy bent a házunkban házicsoport volt. Akkor mentem be, mikor vége volt a házi csoportnak, és mikor elment mindenki, anyu leültetett. Elmondta, hogy ő megtért, be szeretne merítkezni, és látszott az arcán, az egész lényén, hogy teljesen megváltozott, mintha nem is ő lett volna. Az a szomorúság, amit addig láttam rajta a szemeiben, az arcán, az egyszerre eltűnt. Mondta, hogy arra készüljek – mivel én egyedüli fiú vagyok a családban –, nekem minden alkalommal kötelességem ottlenni a házicsoporton, arra a pár óra hosszára. Úgy voltam vele, hogy kibírom azt a pár órát, utána elmegyek.

Így kezdődött valójában az én hívő életem, 15 évvel ezelőtt, amikor kb. 22 éves lehettem. Elég fiatalon meg tudtam térni. Nagyon ismeretlen volt akkoriban Vasváriban ez a dolog. Az alkalmakon ott voltam mindig, egy idő után aztán az Isten Igéje vitt el magával. Annyira megragadott, hogy nem volt számomra kérdéses. Így mentünk alkalomról alkalomra előre. Amikor úgy döntöttem, hogy megtérek, az egy olyan alkalom volt, hogy aki vezette az alkalmat, azt mondta, hogy tegyünk megvallást. Különböző dolgokat kellett mondani, amiket mondott, és azon az estén én megszabadultam a cigarettától, italtól, játékfüggőségtől. Még a zsebemben volt a gyújtó, cigi, nem is éreztem én semmit, hogy történt volna velem valami. Elmondtam az imát, amit el kellett mondani, de semmit a világon nem éreztem, hogy bármi is történt volna, ugyanúgy feküdtem le, mint máskor, ott volt az ágyam mellett a hamutárca. De ahogy telt az idő, azt vettem észre magamon, hogy már egyáltalán nem akarok cigizni, nem akarok kocsmába menni. Teljes mértékben akkor értettem meg azt az Igét, hogy „Akit a Fiú megszabadít, az valóban szabad”. Nálam nem volt ilyen elesés, vagy nagyobb átélés, amit más megtérők szoktak mondani, én csak egy sima imát mondtam el.

Ez 15 évvel ezelőtt volt és rengeteg nehézségen mentem azóta keresztül, de soha eszem ágában sem volt ezekhez a dolgokhoz visszanyúlni. Utána bemerítkeztem, nagyon korán hirdettem Igét a gyülekezetben, pedig hihetetlen szégyenlős voltam, ez valószínűleg a gyerekkorom miatt volt. Nagyon nagy küzdelem volt ez számomra, de Surman Laci nagyon sokat foglalkozott velem. Rá úgy nézek, hogy úgy van mindig a háttérben, mint egy atya. Ugye én apa nélkül nőttem fel, és ahol most tartok, amit elértem, abban óriási nagy szerepe van neki. A tanácsaival, meg úgy egyáltalán az emberségével, ahogy hozzám állt, az példaértékű a mai napig.

Hogy jött számodra, hogy neked prédikálnod kell, ha ennyire szégyenlős voltál?

Az úgy kezdődött, hogy elmentem egy sátoros ünnepségre, ahová egy próféta volt meghívva. Én akkor kb. két hete tértem meg, és azt se tudtam mi az a próféta, de a kíváncsiság bennem volt. Nagyon sokan voltak ezen az alkalmon, és ez az ember a szeretetről beszélt. Bár 15 éve történt, még most is emlékszem a szavaira. Az alkalom végén mondta, hogy arra készteti az Úr, hogy egy pár embernek prófétáljon. Nem mindenkihez ment oda, hanem akihez az Úr vezette. És mondott a jövővel kapcsolatosan dolgokat. Le kellett csukni a szemünket, senki nem látta, hogy kinek prófétál. És akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy rárakja a kezét a vállamra. Mondta nekem, hogy elhívott az Úr Igét hirdetni, kiválasztott engem erre, lát dicsőítő csoportot, gyülekezetet, körülöttem felnövő embereket, és nagyon sok olyan dolgot mondott, ami lehet, hogy pont ebben az évben is beteljesült, amit 15 évvel ezelőtt prófétált. Amiket mondott, azokat akkor még nem vettem komolyan. Viszont mindenki más, aki körülöttem volt, megbizonyosodott róla, hogy az Úrnak terve van velem. Amikor hazajöttem arról az alkalomról, már nem csak a Bibliát olvastam, hanem elkezdtem jegyzetelni. Az Úr folyamatosan elkezdett hozzám szólni Igék által. Nagyon hamar össze tudtam ezeket rakni. Már volt elég sok üzenetem leírva, és akik körülöttem szolgáltak a házi csoportban, mondták mindig, hogy „Miki beszélj, Miki beszélj!”, de hihetetlen szégyenlős voltam. Nekem akkora küzdelem volt az is, hogy odaálljak és beszéljek 3-4 percet, hogy azt nem tudom elmondani, de egy idő után olyan nagy volt bennem a késztetés, hogy nem tudtam ellenállni. Az első alkalommal, amikor prédikáltam a házicsoportban, sokan, akik most is járnak közülük, szokták mondani, hogy emlékeznek arra, hogy azalatt a prédikálás alatt eldőlt, hogy elhívott erre az Úr, nem is volt kérdés. Öt évig volt nálunk az alkalom, úgy kezdődött nekem a hívő életem, én úgy szoktam mondani, hogy székeket pakoltam be és ki, minden héten. Ez volt az első feladatom, és mindig jószívvel megcsináltam. Utána 5 év eltelt, közben megismerkedtünk Surman Lacival, aki nagyon sokat foglalkozott velünk a gyülekezeten kívül is. Volt mellettünk egy hosszabb ház, ahol mindig összejöttünk a férfiakkal, és ő ott tartott nekünk mindig tanítást. Férfi alkalmak voltak ezek, hihetetlen jószívvel gondolok vissza én is és mindenki, aki részt vett azokon. Évekig tartott, nagyon sok mindent vetett el bennünk Laci.

Nagyon nehezen változtam meg, ezt szeretem mindig elmondani, mert körülöttem mindenki úgy látta, azt mondta, hogy semmi nem lesz belőlem. Még a legközelebbi rokonok is, anyu is. Amikor odakerült a sor, hogy mehettem volna focisulira, hiszen nagyon jól ment a futball, nem engedett, mert messze lett volna, meg egyáltalán nehogy valami bajom essen, úgyhogy Nyírbátoron túl nem mehettem. Viszont így tönkrement az életem abban a suliban, mert olyan társaságba kerültem. Én sem hittem el magamról, hogy lehet belőlem valami. Annyira rám vetítődött ez gyerekkoromban, és annyira elhittem, hogy feladtam rengeteg dolgot. Most évekkel ezelőtt, amikor Laci mondta, hogy iratkozzak be érettségire, arra gondoltam egyből, hogy már megint mire akar rávenni ez az ember, megint megterhel valamivel, és hát addig-addig unszolt, hogy végül csak rávettem magam. Az egyik legjobb döntés volt, melyet valaha meghoztam. Borzasztóan örülök neki. Hihetetlenül megváltozott a látásom, a gondolkodásom ezáltal, tényleg teljesen másképp látok rengeteg mindent. Már most, akik körülöttem vannak, úgy néznek rám, mint egy oktatásszervezőre (is).

Oktatást is szervezel?

Mondhatni. Ahol tanulok jelenleg, ott az igazgató nagyon jó barátom lett az évek alatt, ennek is köszönhető, hogy nem az iskolával szerződtek le, hanem velünk.

A közösségi házunk programja úgy néz ki, hogy hétfőtől csütörtökig lesz minden nap irodalom óra, matek, kémia és biológia. Pénteken ifjúsági alkalom, szombaton nem lesz semmi, vasárnap pedig gyülekezeti alkalom. Ez az álmunk a missziós igazgató úrral, hogy a közösségi háznak ez legyen a célja, hogy ilyen rendezvények legyenek benne megszervezve.

Ide csak gyülekezeti tagok jöhetnek, vagy bárki?

Mindenki jöhet. Rám írnak Messengeren, hogy jöhetnek-e. Hihetetlen érdeklődés van bennük.

Az, hogy sikerült a gimnáziumot a közösségi házba vinni, hihetetlen előrelépésnek tartom, az egyik legnagyobbnak. A saját példámon keresztül is látom, hogy mennyire nehezen fogadtam el, és mégis megszerettem a tanulást, az igazgatót is, aki azt tanácsolta, ha ezt elvégzem, menjek oktatásszervezőnek.

Mindenkit segítek ezzel, hogy jöjjön, itt a gimiben nem csak érettségizni lehet, hanem felzárkóztatás is van. Akinek nincs meg a nyolcosztálya, arra is van lehetőség, hogy megszerezzék. Hihetetlen sok embert vonz ez, és rengetegen keresnek, jönnek, hogy lehetne-e. Ezen keresztül rengetegen épülnek be a gyülekezetbe is.

Mikor kerültél először kapcsolatba a Cigánymisszióval? Amikor megtértél, még nem tartoztatok a Misszióhoz. Hogyan került az életetekbe?

Pontos évszámot nem tudok mondani, de szerintem kb. 10-11 éve. Surman Lacin keresztül kerültünk kapcsolatba a Misszióval, aki eljött Kántorjánosiba, és az akkori vezető, aki meg volt bízva, ismerte Durkó Albertet. Akkor úgy jött el Laci az egyik alkalomra és ragadt ott. Megismerkedett velünk, aztán sűrűbben jött. Talán mi voltunk az elsők, akikkel Laci kapcsolatba került, a legelsők közt ott voltunk.

Mit jelent számodra a Cigánymisszió?

Mindent. Nem tartanék itt, ha nem lenne. Olyan, mint Albert, szerintem az országban nincs még egy, aki így odaáll a romákhoz, segíti őket. És amit Laci belém vetett az évek alatt, az valami hihetetlen. Ezt a hozzáállást sehol nem tapasztaltam. Sok helyen tapasztalom azt, hogy nem számít, kinek milyen tudása van, mit rak le az asztalra, hanem egyszerűen, aki roma, úgy is van kezelve. Itt én soha nem éreztem ezt a „megkülönböztetést”, sőt, mindig előtérbe voltunk téve. Én évekkel ezelőtt, amilyen szinten voltam, szerintem az tragédia volt. Soha nem éreztetett ebből se Albert, se Laci semmit, hanem mindig a jövőt látták bennünk, vigasztaltak.

Mit jelent számodra konzultációs tanácstagnak lenni? Milyen feladataid vannak?

Ebben az évben kértek fel. Óriási kihívás nekem. Olyan típus vagyok, aki mindig meg akar felelni, amire felkérnek. De nem is gondoltam volna, hogy szóba kerülhetek, mint tanácstag.

Miért nem?

Mindig szeretem magam alulértékelni. Nem szeretem magam feljebb értékelni. Nagyon örültem egyébként, főleg mikor láttam, hogy kikkel kerülök be. Ettől függetlenül nem tudtam, mi lesz a feladat, most már azért látom, hogy a jövőt építjük. Nagyon örülök ennek, mert új kihívások vannak benne, és azóta én is rengeteget fejlődtem és még felelősségteljesebbé váltam. Rengeteg minden új lett körülöttem, olyan dolgokat kell tennem, amit soha nem gondoltam volna. Nem nehézségek ezek számomra, bármennyire is azt hittem, hogy azok lesznek, de nagyon könnyen meg tudom ezeket csinálni, minden teher nélkül. Van már annyi tapasztalatom, hogy össze tudok állítani dolgokat. Nem tudnék mást csinálni, én így mondanám, nem értek máshoz. Nekem ez az életem, a nekem való foglalkozás.

És milyen konkrét feladataid, szolgálataid vannak?

Ez a legújabb, a konzultációs tanácstagság, adja meg az Úr, hogy több időm legyen rá, de most sajnos nincs sok. A SZERETETPONTTAL nagyon szeretünk elmenni segíteni olyan embereken, akiken senki nem tud, vagy nem akar. Legutóbb voltunk egy néninél, akinek segíteni tudtunk a háza tetőszerkezetét megcsinálni. Szeretnénk elmenni hozzá festeni is. Kért segítséget a hivatalból is, de onnan nem kapott. Nagyon szeretnék ilyen embereken segíteni, mert az az Ige, hogy „aki másokat felüdít, maga is felüdül”, azt átélni, látni embereken, hogy tudnak ennek örülni, ez semmihez nem fogható boldogságot tud adni. Nagyon szeretem ezt csinálni. De nagyon nehéz arra vigyázni, hogy mindenre legyen időm, hiszen a Nyírmihálydi Gyülekezet is nagyon fontos.

Nekem az is nehézség, hogy nagyon hamar lett rám bízva a gyülekezet, és akik körülöttem vannak, azok szinte mind idősebbek nálam. Akikkel én foglalkozom – közülük van, aki 20 évvel idősebb nálam – és mégis fölé vagyok helyezve. És tényleg az évek alatt jöttem rá, hogy ez az Úr kegyelme, hogy ez így tud működni. Nyírmihálydiban most bontakozik ki egy hihetetlen nagy ébredés. Amikor odakerültem 3 évvel ezelőtt, akkor olyan 11-12-en jártak alkalomra, most azért 70-80-an vannak, de van, amikor 90 ember is összegyűl. Most volt nem olyan rég bemerítés ott, és most újra be akarnak merítkezni négyen.

A feleségem nekem a példaképem. Gyakran van, hogy mennem kell, gyakran túlvállalom magam, és mindig szeretek hűséges lenni azon, amit elvállalok. Ismer a feleségem, hogy ilyen vagyok, ha valamihez adom magam, akkor mindig próbálom a legjobb tudásom szerint megcsinálni, nem szeretek máshogy elvállalni feladatokat. És ez benne már kialakult. Tudja, hogy ha nekem menni kell, akkor megyek. Így is ismernek, hogy ha valamit mondok, betartom. Tehát neki most nehéz, tényleg nagyon nehéz. Sokszor tényleg sajnálom is, mert ott van a kicsi is, a nagyobb is, tele vannak kérésekkel, igényekkel. Én amennyit tudok, tényleg velük vagyok, ami időt rájuk tudok szánni, de az most nagyon kevés. De ez most egy ilyen időszak, nem tudok rajta változtatni.

Hogyan látod a Misszió jövőjét és magadat benne?

Én most úgy látom, hogy a határ a csillagos ég. Nagyon jó irányba mozdultunk el. A gyülekezetek el kezdtek növekedni, nem csak nálunk, de máshol is. Mióta Laci igazgató lett, jobb lett minden, nem tudom ezt máshogy mondani. Mióta benne vagyok a tanácsban, azt látom, hogy egy hihetetlen fejlődésen ment keresztül a Misszió.  Minden kicserélődött és új lett. „A régi tömlőben már nem folyt a bor, új tömlő kell”. Hihetetlen megújulás jellemzi az egész Missziót.

Minden abba az irányba megy, hogy épül a romák jövője. Ott segítünk, ahol tudunk.