A menekülő családok mindenért hálásak, de volt olyan kérés, amit sajnos a missziósok sem tudtak teljesíteni, az egyik kisfiúnak ugyanis egyetlen kívánsága az volt, hogy együtt lehessen az édesapjával.
Elsőként a záhonyi vasútállomásra vezetett a misszió tagjainak útja. Az állomáson várakozó emberek többsége mindenét maga mögött hagyva várta, hogy merre fogják lehajtani a fejüket éjszaka. Több százan várakoztak a segítségre, gyerekek, felnőttek, idősek és fiatalok.
„Otthon hagytuk a férjünket, gyerekeinket. Ott maradt a két fiam, és két unokám, csak a kisgyereket tudtuk magunkkal hozni, sajnos ők is betegek, de nem maradhattunk tovább otthon. Odahaza szól a sziréna, nem tudjuk, hogy melyik percben mi fog történni. A faluban egyetlen bunker sincs, el sem tudnánk bújni a támadás elől. Mi nem is beszélünk oroszul, csak magyarul. Nagy a félelem, rengetegen útra keltek, szinte már alig maradtak a városokban” – mesélte el nekünk az egyik várakozó asszony a mindennapok nehézségeit.
Egy másik anyuka négy gyermekkel, egyedül vágott neki az útnak.
- Muszáj volt jönnünk, a gyermekek élete a legfontosabb. Mindenünk otthon maradt, de nem várhattunk tovább. Nagyon nehéz volt elindulni, én ott nőttem fel, minden oda köt, de sajnos otthon nagy félelem uralkodik – mondta el kérdésünkre egy fiatal édesanya.
Kárpátaljáról érkezett az a család is, akiknek különféle használati tárgyakkal, ruhaneművel, ágyneművel segített a cigánymisszió csapata. Ők még a szerencsésebbek közé sorolják magukat, mert a családfő testvérénél sikerül megaludni. „Szinte semmit nem tudtunk magunkkal hozni a személyes iratokon, és azon a ruhán kívül, ami rajtunk van. Mindenünk hátra maradt, ezért minden segítségért hálát adunk.”
A záhonyi határ után a Nyírvasvári, Mátészalkai és Kótaji Közösségi Házakba vittek adományokat a misszió munkatársai, ahol menekültek egy része van elszállásolva. Nyírvasváriban egy tizenkét fős családdal találkoztunk, ahol nyolc gyermek és a család női tagjai élnek. Panasz helyett hálaadást hallottunk a szájukból, hogy van hol lehajtani a fejüket.
„Köszönjük a drága Mennyei Atyának, hogy ilyen szeretettel fogadtak a testvérek. Nálunk az emberek igyekeznek elbújni, nem mernek otthon tartózkodni, kénytelenek voltunk mi is útnak indulni. A gyerekek között van kilenc hónapos, kétéves, de nagyobbak is. Állandóan otthon jár az eszem, hogy mi lehet a férfiakkal, mert a boltok is le vannak zárva, nem tudnak élelmiszerhez jutni. A hitem viszont nem fog elhagyni soha. Kértem az Úrtól, hogy személyi igazolvánnyal tudjunk jönni a határon, és meghallgatta a kérésemet, hálás vagyok, hogy ilyen testvérekkel lehetünk együtt, akik tudnak rajtunk segíteni” – mondta el a család legidősebb tagja.
Mátészalkán is sok gyermek töltötte meg a közösségi ház termét, akiknek szerencsére a játékos kedvük megmaradt, ők talán még kevesebbet éreznek abból a félelemből, ami a szüleik szeméből tükröződött a bizonytalan élet miatt. „Azt szeretnénk, ha minél hamarabb visszatérhetnénk az otthonunkba, ez a legnagyobb vágyam” – mondta el az egyik édesanya, miközben a kapott csokoládét bontotta ki a kisfiának.
Kótajon is a lehető legnagyobb szeretettel fogadták a menekülőket. A hat fős család tagjai, mikor elindultak nem tudták, hogy mi vár rájuk Magyarországon, de mint mondták mindent megkapnak, amire szükségük van, amit nagyon köszönnek a befogadóiknak.
A Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió Szeretetszolgálata folyamatosan munkában van, hogy támogassa, elhelyezze a beérkezőket. Az ország számos pontján nyitotta meg közösségi házát, ahol szállást, meleg ételt tudnak biztosítani számukra, mindehhez azonban támogatásra is szükség van. A jó szándékú emberek most legfőképpen takarókkal, matracokkal, párnákkal, tartós élelmiszerrel, vény nélküli gyógyszerekkel, vagy éppen anyagiakkal támogathatják a segítségnyújtást.
Kocsány Roland
