A nagyböjt a húsvétot megelőző időszak, amely a keresztyén megváltás ünnepére készít fel. A negyven napos böjt hamvazószerdával kezdődik, ez a számítás ellentmondásosnak tűnik, de nem az, ha levonjuk a böjti vasárnapokat, amelyek a feltámadásra emlékezve amúgy is ünnepnapnak számítanak a katolikus egyházban. A katolikusok nagyböjtnek nevezik az időszakot, a német protestáns egyházak inkább a Passionszeit (passiói időszak) fogalmat használják. Mivel van nagyböjt, logikus, hogy van kisböjt is. A nyugati egyházban több olyan időszak is kialakult, amikor böjtöt az egyházi nép. Ilyen pl. az advent. Az ortodoxok „nagy és szent böjti időszaknak” hívják ezeket a heteket.
Mivel húsvét mozgó ünnep a naptárban – a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első holdtölte utáni vasárnapon tartjuk –, böjt első napjának, hamvazószerdának sincs kötött helye. Legkorábban február 3-ra, legkésőbb március 9-re eshet. Február böjt első hónapjaként a régi magyar naptárakban a „böjtelő hava” nevet kapta, mert a farsang vége és ezzel a nagyböjt kezdete többnyire erre a hónapra esik. Március régi magyar neve „böjtmás hava”, mivel március a böjt második hónapja.
A negyvenes számnak nagy jelentősége van a Bibliában, a szám azt akarja kifejezni, hogy valami nagyon sok. A Szentírásban a legismertebb előfordulása Jézus negyven napos böjtje. A szolgálata kezdetén visszavonul a pusztába, ahol a Sátán is megkísérti a hosszú böjtölésben minden bizonnyal kimerült Jézust. Az Ószövetségben Isten büntetésekor, az özönvíz alkalmával negyven nap és éjjel esik az eső (1Móz 4,6-7), de Mózes is negyven évig él a Sinai-félszigeten, mielőtt Isten elhívja az égő csipkebokornál a szolgálatra. A zsidó nép az egyiptomi kivonulás után negyven napig vándorol a pusztában, mielőtt beléphetne az Ígéret földjére (2Móz 16,35). Mózes negyven napig van a Sinai-hegyen Isten jelenlétében, ekkor közli vele a parancsolatait (2Móz 24,18). Jónás próféta Ninivébe érkezve negyven napot adott a helyieknek a megtérésre, mert ha ez nem történik meg, Isten haragja éri el őket.
A böjt története a II. században nyúlik vissza. Az akkori egyházban a nagypéntek és nagyszombat volt bűnbánati és egyúttal böjti nap. A harmadik században már az egész nagyhét böjti időszaknak számított, majd a negyedik századtól már negyven napos periódusként kezelték a böjtöt. Ekkor gyakoroltak bűnbánatot azok, akik súlyos bűnt követtek el, továbbá ez az időszak a hitjelöltek felkészülésének ideje is. A korai egyházban nagyszombat éjszakáján keresztelték meg, jelezve, hogy a keresztség a régi élet számára való meghalás és az új életre való feltámadás jele. A katolikus egyházban a misék olvasmányai Krisztus keresztáldozatára mutatnak.
A húsvét előtti böjti időszak hat vasárnapot foglal magában. Az evangélikus egyházban a böjti vasárnapoknak is van latin elnevezése, ami nem maradt meg a római katolikus egyházban a XX. századi liturgikus reformok után. Így böjt első vasárnapja az Invocavit vasárnapja, böjt második vasárnapja a Reminiscere, böjt harmadik vasárnapja az Oculi vasárnapja, böjt negyedik vasárnapja a Laetare, az ötödik böjti vasárnap a Judica, míg az utolsó a Palmarum. Ez utóbbi, a virágvasárnap egyben a nagyhét kezdetét jelzi. A nagyhét további kiemelt napjai: nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, amelyet Krisztus feltámadásának ünnepe, a húsvét követ.
De mit is értünk böjtölés alatt? Elsősorban az ételtől való tartózkodás a jelentése, a nagyböjt bizonyos napjain a katolikusok és ortodoxok nem esznek húst, tojást, halat, továbbá nem fogyasztanak alkoholt. A szokások régiónként változnak. Az ételtől-italtól való tartózkodás mindig vallási töltete van: az ember az imádságra, az istenkapcsolat rendezésére koncentrál. Ez a protestáns böjt lényege is. Kálvin az Institutioban, Bullinger a Második Helvét Hitvallásban is felhívja a figyelmet a böjtölés fontosságára. Bullinger a következőre hívja fel a figyelmet: „A böjt ugyanis semmi más, mint a kegyesek önmegtartóztatása és mértékletessége, nemkülönben testünk fegyelmezése, féken tartása és megsanyargatása, amit a pillanatnyi szükség szerint vállalunk magunkra; ezzel megalázzuk magunkat Isten előtt, s a testtől elvonjuk a gyúanyagot, hogy annál könnyebben és szívesebben engedjen a léleknek. (…) A böjt segédeszköz a szentek számára az imádkozáshoz és minden erényhez.” A reformátusoknál az egyháznak és a keresztyén egyénnek ebben az időszakban többet és tudatosabban kell imádkoznia, aktívabban kell kutatnia Isten akaratát, az önmegtartóztatás és a lemondás révén vállalnia kell a gyengeség és a megtörtség állapotát, és oda kell fordulnia felebarátjához. A böjt nem öncél: a lemondás Isten elé és a felebarát mellé állít minket.
