Az evangéliumok elbeszélése szerint a nagycsütörtök éjszakai szenvedés péntek hajnalban is folytatódott Jézus számára Jeruzsálemben. A szanhedrin (zsidó nagytanács) ítélete önmagában kevés volt Jézus megöléséhez, mert nem rendelkezett pallosjoggal, vagyis halálos ítéletet nem hajtathatott végre a helytartó jóváhagyása nélkül. Ezért szükségük volt Pilátus írásos ítéletére is. Nagypéntek reggelén a helytartó hivatalháza (praetorium) elé vonultak testületileg. Pilátus a páska ünnep miatt Jeruzsálemben volt, egy esetleges zavargástól tartottak a rómaiak, ami nem volt ritkaság ezen a tájon. Kajafásék politikai vádakkal álltak elő, viszont Pilátus már hallott arról, hogy Jézus megtiltott mindenféle fegyveres beavatkozást, illetve lázadást, így nem találta bűnösnek. Pilátus Heródeshez küldte, hozzon ő ítéletet. Heródes viszont ez esetben nem akarta gyakorolni ítélethozatali jogát, ami különös, hiszen e jog miatt gyakori volt Pilátus és Heródes között a konfliktus. Mindenesetre Jézus ügye a kölcsönös békülékenység gesztusára késztette őket, mert egyik sem akarta Jézus halálra ítélni. Végül is Pilátus volt kénytelen ezt megtenni. Ő próbálta menteni Jézust, hiszen semmiféle – nem hogy halálra méltó – bűnt nem talált benne. Első mentő kísérlete az volt, hogy az általa bevezetett szokás szerint a nagy ünnepre való tekintettel felajánlotta a szabadon bocsátását oly módon, hogy a tömegnek felajánlotta a választás lehetőségét: a rablógyilkos Barrabást engedje szabadon vagy Jézust. Talán meg volt győződve arról, hogy a nép Jézust választja, de tévedett: a nem sokkal korábban még hozsannázó, Jézust Dávid utódjaként ünneplő tömeg egyöntetűen Barrabás nevét harsogta. Pilátus második mentő kísérlete az volt, hogy Jézust megkorbácsoltatta abban bízva, hogy a nagytanács talán ennyivel is megelégszik. Ebben is tévedett. A korbács, amit a római katonák használtak nem azonos az általunk ismerttel. Ezek az ostorok több ágúak voltak, s mindegyik végére egy-egy ólomdarab volt rögzítve. Amikor Pilátus látta, hogy a nagytanács hajthatatlan, megismételte: „Nem találok bűnt benne!”. Végül jött a zsarolás: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja!”. Ez hatott Pilátusra, mert a „császár barátja” (amicus caesaris) cím pozíciót, hatalmat, karriert jelentett, elvesztése viszont az élethez való jog elvesztését is jelentette. Pilátusnak tehát a lelkiismeretével kellett megvívnia, s e harc következtében összeroppant (Jn 19,13). Ezután hozta meg ítéletét, majd „mosta kezeit”.
A keresztre feszítés a legelvetemültebb gonosztevőknek kijáró, legsúlyosabb ítélet volt. Jézus tehát, az abszolút bűn nélküli, szent a legkegyetlenebb büntetést hordozta el, a leggonoszabb bűnökért is. A keresztre feszített embert odakötözték a kereszthez, tehát nem a csuklón illetve a bokán átütött szegek tartották. A szegek voltak a halál okozói: az elítélt hosszú szenvedés után vérmérgezés következtében halt meg. Pilátus a római joggyakorlat szerint Jézus keresztjére is ráírattatta a halálos ítélet okát: „A Názáreti Jézus a Zsidók Királya”. Ezt felírták latinul, héberül és görögül, hogy mindenki olvashassa. Déltájban indult el egy százados a kivégzőosztaggal és a három elítélttel a Golgotára (Koponyák helye). Út közben a jeruzsálemi asszonyok kábító eszenciával kevert bort adtak nekik. A menet végén a hivatásos siratóasszonyok mentek énekelve. Jézus nekik mondta: „Jeruzsálem leányai ne miattam sírjatok, hanem gyermekeitek miatt” (Lk 23,28). A keresztnél római katonák várták az elítéltek halálát, s közben a szokásnak megfelelően sorsot vetettek Jézus felsőruhájára, a többit pedig elosztották maguk között. Jézus közben megszólalt: „Szomjazom”. Az egyik katona a magukkal, maguknak vitt ecettel kevert vizet adott Jézusnak, hogy a szomját oltsa. Jézus a kereszten szenvedve átélte az Istentől való eltaszítottságot, amiben mi emberek vagyunk megtérésünkig: „Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22). Halála előtt Jézus utolsó szava ez volt: „Elvégeztetett”. Nem az élete, nem a szenvedése, hanem a küldetése, a mi megváltásunk. Azért halt meg, hogy mi élhessünk!
A római katolikus egyházakban még nagycsütörtökön megtörténik az „oltárfosztás”, vagyis az oltárterítő eltávolítása. A nagypéntek komor nap, szigorú böjtöt kell tartani. A protestánsoknál éppen a megváltási teológia miatt a legfontosabb egyházi ünnepnappá vált. Ezen kívül passiójátékok előadása is szokássá vált. A reformátusoknál a passió és a lamentáció keveréke volt szokásban a XIX. századi liberális teológia pusztító hatású elterjedéséig: az evangéliumban előadott szenvedéstörténetből és Jeremiás siralmaiból vett szövegekből állt az ünnep műsora.
Békésen a XX. század közepéig a legfontosabb református ünnepnap volt ez, amikor mindenki talpig feketébe öltözve ment a zsúfolásig megtelt templomba. A nagypéntek jelentősége a karácsonyét és a húsvétét is felülmúlta. Ma már ez is másként van: nagypénteken 30-40, szentestén több mint 500 ember jön az az istentiszteletekre.
Mucsi András
