Az alábbiakban Mucsi András képviselő ünnepi beszédét közöljük:
Tisztelt megemlékező békésiek!
Az első és második világháború áldozataira emlékezünk ezen a napon. A természet őszbe fordult, a fák többsége elveszítette a lombját, a kerti munkáknak is vége, és a napok is rohamosan rövidülnek. Mintha a természet is meghalna egy kicsit. Nem véletlen, hogy a zsidó-keresztyén kultúrkörben erre az időszakra esik a halottakra való emlékezés. A XX. században sajnos bőven voltak olyan tragikus események, amelyekben érintett volt Békés városa is.
1914-1918 között zajlott az első világháború, amely több mint hétszáz halottat követelt csak Békésen. Az 1948-49-es szabadságharc után hetven évnyi béke honolt. Már csak a nagyon öregek tudtak beszámolni a háborús élményeikről. Közben a világ rohamosan fejlődött, és az ipari forradalmaknak is köszönhetően ipari méretű öldöklés kezdődött 1914-ben. A háborúba hívott békésiek többsége a galíciai orosz frontra és az Isonzó-folyóhoz, az olasz frontra került. Ezek valóságos vágóhidak voltak, ezért is olyan magas a katonai áldozatok száma.
1919 tavaszán a román katonai vérengzésnek esett áldozatul egy tucat ember. A bevonuló román király csapatok bosszúból Csatárkertben végeztek ki civileket.
1941-1945 között újabb százakat ragadott magával a második világháború. Katonák, lelőtt civilek, a szovjet csapatok által kézigránáttal meggyilkolt gyerekek, a fogolytáborokban meghaltak, a vasúton az Auschwitz-Birkenau haláltáborba szállított 193 békési – mindannyian áldozatok ők.
Azután ott van 1956. Hála legyen az Úrnak, Békés békés tudott maradni, és itt nem volt vérfürdő, nem lőttek a tömegbe, nem taposott agyon senkit szovjet tank. Áldozat viszont az a mezőberényi férfi, akit a békési rendőrségen vertek agyon, de áldozatok azok is, akiket a forradalom leverése után vertek, kínoztak vagy szégyenítettek meg.
Immár hetven éve békesség honol városunkban, és nem kellett újabb háborús áldozatoknak emlékművet állítani. Imádkozzunk, hogy maradjon is így. Látjuk viszont, hogy tőlünk néhány száz kilométerre dörögnek a fegyverek, és kárpátaljai magyar családok ezrei gyászolnak vagy éppen rettegnek a szeretteik sorsa miatt.
Tisztelt egybegyűltek!
A háborús történeteket jól ismerem a saját családom kapcsán. Boldogok lehetnek azok, akik ismerték a nagyszüleiket és megismerhették a történetüket. Bár tudod a dédszüleimről és ükszüleimről is, de már nem ismerhettem őket. Meglepődve olvastam egy 1947-ben keletkezett anyagból az üknagyapám visszaemlékezését, aki elmeséli az iratban, hogy az apja hogyan harcolt 1849-ben és hogy került Békésre. Nagymamám az édesapjának történetét osztotta meg velem, aki nincs rajta az első világháborús emlékművön, mert azon szerencsések közé tartozott, akik hazatértek a frontról. Igaz, mindkét karját átlőtték, talán ez mentette meg az életét. A két fia, nagymamám testvérei viszont a második világháborúban a magyar királyi hadsereg katonáiként az orosz frontra kerültek. Szovjet fogságba kerültek, és nyomorúságos körülmények között haltak meg egy fogolytáborban. Az egyikük fiatal özvegyet és kisfiút hagyott hátra.
Sokat hallhattam a nagyapám történeteit, aki november 5-én lenne 100 éves. Nagyváradon, Észak-Erdély visszacsatolása után a hadapródiskola növendéke lett, 1944-ben fogságba esett, és katonaként részt vett a debreceni új kormány hadserege megszervezésében. 1945 és 1947 között a Szovjetunió vendégszeretetét élvezte, de mivel ácsgyerek volt, a táborból kiadták egy ácsmester mellé segédnek. A túlélésben ennek is nagy szerepe volt.
Az egyik szomszédom, Kocsor Matyi bácsi életveszélyes körülmények között látott el rendfenntartó feladatokat a csapatával a második világháborús Ukrajnában, ahol a partizánok támadásai közepette a pszichés sokk hatására sokan megőrültek, még több embert pedig orvul lőttek agyon. A másik szomszédom, Polgár Sanyi bácsi pedig a Don-kanyart élte túl, az ő történeteit is többször hallottam gyerekfejjel.
Örömmel, de borzongva olvastam el a hatalmas memóriával megáldott dr. vitéz Szenttornyay Sámuel visszaemlékezéseit, amelyet tavaly adtak ki a békési németek „A levelek már lehullottak. A békési gimnáziumból a doberdói vérzivatarban” címmel. Az első világháborús olasz front eseményeit olvashatjuk első kézből.
A legtöbb békési család rendelkezik hasonló történetekkel, amelyeket ma már nem mesél el senki.
Tisztelt megemlékezők!
Nem tudom megmondani, hogy miért döntött úgy annak idején Békés Város Önkormányzata, hogy november 1-jén tartsa meg a hősök és áldozatok emléknapját. Ez az esemény idén október 31-re került. Az emléknap egybeesik a mindenszentek napi katolikus ünnepnappal. A katolikus teológiában a földön levő egyház, a most élő keresztyének misztikus közösségben van azokkal, akik már az Úrnál vannak. Őket diadalmas vagy megdicsőült egyháznak is nevezik. November 2. minden keresztyén egyházban halottak napja.
Nincs olyan békési család, akik ne lennének érintettek felmenőik révén a XX. század szörnyűségeiben. Ezért is tartom fontosnak, hogy legyen egy nap és legyen egy helyszín, ahol fejet hajthatunk családtagjaink emléke előtt.
1924. november 9-én avatták fel Pásztor János szobrát, amely „a nagy háború” hétszáz áldozatára emlékezik. Akkor még nem tudták, hogy lesz még egy nagy háború. Ezért került rá később annak évszáma is. A másik emlékmű két részletben készült el. A csonka harangot és a bronz emléktáblát az önkormányzat és a városvédők 1996-ban avatták fel Keleti György honvédelmi miniszter jelenlétével 1996. november 3-án. A ma már 687 nevet tartalmazó, két sorba rendezett bronztáblák felavatására 1998. április 15-én került sor. Az így teljes emlékpark Kiss László György művész alkotása. A hatalmas munka megszervezéséért örök hála és köszönet legyen néhai Mester Péternek és Vámos Lászlónak, továbbá mindazon önkormányzati vezetőknek, akik a tervek megvalósítását támogatták. Az emlékpark túlsó végén vessünk egy pillantást a málenkij robotra elhurcoltak emléktáblájára, amelyet 2018-ban a Békési Német Nemzetiségi Önkormányzat készített el.
Békés a hidak városa, nem csak fizikai, hanem lelki értelembe is. Hidat építünk korok, emberek, felekezetek, társadalmi csoportok között. Így készülhettek el a háborús emlékműveink is. Köszönjük a városi önkormányzatnak, a Békési Városvédő és Szépítő Egyesületnek és a békési német közösségnek, hogy itt, a református templom előtt méltó emlékműveket állított a hősöknek és áldozatoknak.
Fontos, hogy megemlékezzünk azokról, akiket szerettünk, tiszteltünk, akik tettek értünk. Ezen a mai ünnepségen azok előtt hajtunk fejet, akik életüket adták a hazájukért. Köszönöm, hogy meghallgattak!
