Novemberi történet
Avagy egy történet, amely 1944 novemberében kezdödött…
Anyukám mesélte el nekem, és az események annyira nem hagynak nyugton, annyira kikívánkoznak a fejemböl, hogy kénytelen vagyok engedni nekik – elmesélem hát mindenkinek.
1944 öszén Anyukám unokabátyja, egy magasrangú honvédtiszt megsebesült a harcok közben. Elvitték Székesfehérvárra, a Hadikórházba.
Anyukám (19 éves fiatal lány) és az unokanövére akkor novemberben vonatra szálltak, hogy meglátogassák.
Kiss Nagymama, Anyukám édesanyja készített nekik az útra fasírtot, sültcsirkét, friss kenyeret sütött, egy kis fonott demizsonban ártézi vizet vittek, és így keltek útra. Bár a harcok mindenütt folytak, az oroszok keletröl már mind elöbbrenyomultak és a németek ennek arányában egyre megveszekedettebben védtek a magyarokkal együtt minden egyes kilómétert – mégis – a vonatközlekedés aránylag zavartalanaul folyt.
Így – három nap alatt megérkeztek Székesfehérvárra, ahol megdöbbenve hallották, hogy unokatestvérüket már elszállították Budapestre.
Nosza, a következö vonattal ismét fölutaztak a fövárosba. A Honvédkórházba már nem tudtak bemenni, mert a közvetlen ostromveszély miatt betiltották a látogatást.
És megkezdödött Budapest ostroma, és a két lány odisszeája. Elöbb egy olyan családnál kaptak menedéket, akik Békésröl költöztek föl még annak az évnek a tavaszán egy gazdag rokonukhoz, és ott várták szorongva, hogy mi fog történni. A belövések, bombázások szinte állandóak voltak, hidakat robbantottak, a németek lassan készülödtek a visszavonulásra, ök is pusztulást hagyva maguk után.
Karácsony Szentestéjén a ház ura (idös és beteg), kimerészkedett a házuk közelében lévö kis parkba, ahol egy robbanás által kidölt fenyöfáról egy galyat letörve, ezt díszítette fel. Körbeülték, az elsötétítés miatt egyetlen egyszál gyertya fényénél, könnyekkel a szemnükben elénekelték a Mennyböl az angyalt, majd egy –egy csésze teat ittak, amely melasszal volt valamennyire megédesítve.
1945 Januárjában el kellett menniük máshova, így átkerültek Budára egy olyan családhoz, akiket az elözö háziak ajánlottak.
A robbanások, támadások hevesebbek lettek, nem volt mivel füteni, alig volt valami ennivaló, egyre kilátástalanabbá vált a helyzet, úgy nézett ki, hogy az oroszok hamarosan egy általános támadást fognak indítani.
Ekkor megtudták, hogy Köbányáról vonatot indítanak le Szolnok – Békéscsaba felé. Elgyalogoltak Budáról a még épen maradt hídon átkelve Köbányára, ott két napot várakoztak a jeges hidegben, és ekkor sikerült följutniuk egy marhavagonra, de ez alig ment néhány kilómétert, ismét ki kellett szállniuk.
A legnagyobb megpróbáltatások közepette, mínusz 10 C°-nál, több férfival és növel együtt nekiindultak Szolnoknak gyalog.
Anyukán vékony, nyitott cipö volt – hiszen a székesfehérvári utat három napra tervezték, és már három hónap is elmúlt.
Akkor már sem elevenek, sem holtak nem voltak. Átfázva, éhesen végre elbotorkáltak Szolnokon az állomásig és felszállhattak egy Békéscsaba felé induló szerelvényre.
A vonaton magyar katonák utaztak, kaptak tölük kenyeret és konzervet, a kulacsból vizet, és hosszú utazás után Muronyban leszálltak a vonatról és hazagyalogoltak Békésre.
Otthon az Úri utcában elváltak (ma az Irányi utca), és Anyukám ment hazafelé.
Elérte az Úri utca végén lévö “Aljat” – amely késöbb nekem is gyermekkorom kedvenc játszótere, de egyben bizonyos fokig határ is volt a Város és a Décserikert között.
Elérve a Décserikert utca (ma Farkas Gyula utca) elejét, az elülsö szomszéd, Kiss Ferenc bácsi éppen a frissenleesett havat kotorta el.
Anyukám odaállt elé lefogyva, lerongyolódva.
Nicsak Juliska! Te vagy az?! Meg sem ismernélek...!
Én vagyok Ferenc bácsi.
Hát megjöttél...nagyon várnak ám téged, minden nap!
...Anyukámék...jól... vannak...?
Jól bizony! Siessél! Ma éppen disznót vágtak!
Eddig tart Anyukám története. Még csak nem is kell sok képzelöerö ahhoz, hogy beleéljük magunkat az ö helyzetébe: három hónap a legnagyobb nélkülözések, szenvedések között. Amikor agyonfagyva, csont – börré lesoványodva, kiéhezve hazaérkezik, odahaza, a Décserikert 10-ben disznóvágás, disznótor fogadja!
Mind a metélttésztás orjalevessel,töltöttkáposztával, disznósülttel, sültkolbásszal, hurkával, krumplipürével, puha foszlós kenyérrel egyetemben. És persze savanyúkáposzta, savanyúuborka, barack és szilvabefött hozzá. Meg abból a házelötti otelló szöllöböl készült pohárka bor.
Most én magam is megálltam, fejemet a jobb kezemre támasztottam, és így utánagondolva kiélveztem én is hajdani disznóvágások ízét.
Mert disznót azt mindig tartottak a háznál Nagyszüleim, késöbb Szüleim, a Nagybátyáméké is ott sivalkodott a többivel – nem szenvedtük sohasem az élelem hiányát – ez a magyar emberek biztonsága volt. A disznó tartása. Amikor a henteseknél a marhahús ritkaságszámba ment, de sertéshús – és az ebböl készített termékek mindig böven voltak. Az az egészséges körforgása a megtermelt takarmánynak a betakarítástól kezdve a sokrétü felhasználásig – minden udvaron hemzsegett az aprójószág, visítottak a disznók, estefelé az alkonyi poros melegben úszott a frissen fejt tej illata, a telek csikorgó hidegében a disznótorok ünnepe – vajon mi történhetett?
Hiszen ezen írás apropóját éppen az a cikk adta, amit a BékésMátrix-ban olvastam, Erdös Norbert beszámolójáról ami a hazai sertéstenyésztést illeti. Hogy súlyos válságban van. Hogy több a takarmány, mint a sertés, hogy lesz-e még jövöre a Kolbászfesztiválon magyar disznóhúsból feldolgozott kolbász?
Mostmár kezd derengeni, miért nem találtam én otthon egyetlen étteremben sem igazi, egyszerü sertéspörköltet, csak az inas, ehetetlen marhalábszár-pörköltet, borjúpörköltet soha nem is szerettem – tényleg kihal odahaza a disznó? Akkor milyen disznóhúst kínálnak a hentesek? Agyonfagyasztott, vizes EU-disznóhúst?
Ha odahaza vagyok, ámok-kolbászevést szoktam rendezni, bepótolom az egészévi kolbász-hiányomat, de lehetek öszinte? Lassan elmegy a kedvem ettöl is. A kínálat iszonyú nagy. Csodálatosan felszeletelt és elöcsomagolt, ilyen-olyan szalámik, házi – vagy parasztkolbásznak titulált puha…hm…valamik díszelegnek elöttem, de én mást keresek.
Nekem hiányzik az a szárazra érett, kicsöpögött, csípös kolbász, amit már évek óta nem ettem, mert nem találok. Nem lettem én ebben a nagyhírü világban válogatós. Idekint már ott tartok, hogy lassan leszorítkozik az étrendem néhány alapételre, mert a sok csuszpájz nem kell.
Ne hagyjátok, hogy odahaza is ez történjen, hogy a látszólagos élelemböség közepette csorgó nyállal keressétek az igazit – mert ha nem vigyáztok kellöen, könnyen eltünhet – örökre.
Balázs Gábor
