Az idén június 6. napján volt 65 éve, hogy amerikai, brit és kanadai csapatok partra szálltak a franciaországi Normandiában és végrehajtották az „overlord” (hûbérúr) elnevezésû inváziós offenzívát, melyet a „D-Day” (debarkation day, vagyis kihajózási nap) néven is emlegetnek.
A világtörténelem legnagyobb katonai offenzívája, és a második világháború végsõ kimenetelét döntõen befolyásoló tényezõ volt, függetlenül attól, hogy ekkor több, regionális csata után volt túl a háború. Ekkor már lezajlott a sztálingrádi ütközet, a kurszki tankcsata, az el-alameini ütközet, az itáliai hadjárat.
Mindezektõl függetlenül a normandiai partraszállás azért is volt különös jelentõségû hadászati szempontból, mivel ezzel Németország két tûz közé került, és valójában ezzel indult meg ténylegesen is és visszafordíthatatlanul a háború elvesztése.
Több, mint 300 ezer szövetséges katona vett részt benne 1944. június végéig, ugyanakkor a másik oldalon egyes becslések szerint ekkor 1 millió német katona volt.
Az offenzíva nagyságára jellemzõ, hogy 1200 hadihajó, 4126 partraszálló jármû, 804 szállítóhajó, 10.000 repülõgép és 23.500 ejtõernyõs végezte el a partraszállást.
Az offenzíva katonai jelentõségét jellemzi az alábbi néhány gondolat.
Winston Churchill: „ha az El-Alameini csata volt a kezdet vége, akkor a D-Day volt a vég kezdete.” Ugyancsak Churchilltõl származik az alábbi kijelentés, amit Eisenhower amerikai tábornoknak írt: „ Ha Ön a tél beálltáig olyan hídfõvel rendelkezik, amely a Szajna torkolatától Cherbourgig és a Bretagne félszigetig terjed, valamint 36 hadosztálya lesz odaát, akkor ezt gyõzelemnek fogom tekinteni, ha pedig Le Havre-t is beveszi, akkor azt döntõ gyõzelemnek.” Jellemzõ erre az amerikai magabiztossággal történõ válasza Eisenhowernak: „Karácsonyra a Rajnánál leszünk.”
Ugyancsak jól érzékeli az offenzíva fontosságát német oldalról is Erwin Rommel tábornoknak a kijelentése, aki egyébként az offenzíva visszaverését kapta feladatul: „a partraszállás elsõ 24 órája döntõ lesz, … Németország sorsa akkor dõl el, ….a szövetségeseknek és a németeknek is ez lesz a leghosszabb nap.”
A D – Day a világháború második frontját nyitotta meg, melyet még 1943-ban Teheránban határoztak el a szövetséges hatalmak. Az inváziót ugyanakkor 24 órával el kellett halasztani, mivel a La Manche csatornán soha nem látott vihar tombolt a kitûzött napon.
A partraszállást Dwight (Ike) Eisenhower amerikai tábornok szervezte meg. Az inváziót több hónapig tervezték, és nem kisebb személyek feletti parancsnokságával kellett kitûnnie Ikenak, mint a brit Sir Bernard Montgomery, aki egy évvel korábban az Afrikakorpsot állította meg, vagy Sir Miles Dempsey tábornok. Egyébként is megdönthetetlen vasakarattal bírt, és akaratát minden körülmények között keresztülvitte. Jól jellemzi ezt katonai rangjainak emelkedése. 1941-ben még ezredes, a normandiai partraszállást követõen 1944 év végén már a Hadsereg Tábornoka, közismert kifejezéssel ötcsillagos tábornok. Ehhez pedig 4 tábornoki rangot kellett túllépnie. Nyilvánvalóan katonai zsenijének is köszönhetõ a siker, no meg annak, hogy nem kisebb személyekkel volt körülvéve, mint a már említett két angol tábornok.
De ha már a résztvevõ katonáknál tartunk, azért jegyezzük meg azt is, hogy az offenzívában a német vereséget a parancsnoki jogkörrel bíró tábornokok személyi ellentéte is elõsegítette.
A partraszállás német hadmûveletének irányításában két tábornok játszott kiemelkedõ szerepet. Gerd von Rundstedt, valamint Erwin Rommel. Mindkét tábornok, ha lehet ezt a kifejezést használni, Hitler ellenzékéhez tartozott.
Rundstedt klasszikus arisztokrata származása miatt igazából soha nem azonosult a náci eszmékkel. A nácik hatalomra kerülését megelõzõen is magas ragú katonatiszt volt és második világháborúban is aktív katonaként vett részt. Már 1938-ban jelezte Hitler felé, hogy a Wermachtot gyengének tartja egy keleti hadmûvelethez. Ettõl függetlenül õ irányította többek között a Szudétavidék megszállását, Lengyelország lerohanását, az un. Sárga Terv alapján 1940-ben sikeresen megszállta Franciaországot. A kelet irányába, különösen a kaukázusi olajmezõk felé tartó DÉL hadseregcsoport parancsnoka lett 1941-ben, és egyszerûen csak Hitler vágyálmának tekintette azt, hogy egy éven belül áttörhetõ a Volga vonala. Ezen hadjárat kudarca miatt Hitler ismét Franciaországba küldte, ahol kidolgozta Franciaország védelmét, mivel ekkor már sejthetõ volt, hogy a szövetségesek Franciaországban valahol és valamikor partra fognak szállni. Utolsó nagy jelentõségû hadmûvelete volt az 1944-ben lezajlott ardenneki csata, ahol parancsnoksága alatt – a német remények szerint itt a háború kimenetele még megfordítható lett volna, de reális vélemények szerint nyilvánvaló, hogy már ez sem segített volna a németeknek - jelentõs veszteséget okozott elsõsorban az amerikai hadseregnek.
Von Rundstedt tábornok a normandiai védelmet nem feltétlenül az Atlanti Fal megépítésében látta, elképzelése szerint a partraszálló haderõk a kontinens belsejében is megállíthatók lettek volna. Ezzel az elképzelésével éles ellentétbe került Erwin Rommellel.
Rommel, akárcsak Rundstedt már az elsõ világháborúban is kipróbált katona volt. A lengyelországi hadjárat során magas rangban Hitler testõrségéhez tartozott, és itt oly mértékben jól teljesített, hogy a Führer felajánlotta neki, választása szerint bármelyik alakulat élére kerülhet. Ekkor választotta 7. páncélos hadosztályt, mely sikert sikerre halmozott. Ennek hatására került 1941-ben az Afrikakorps élére, ahol szintén sikeres elõrenyomulást hajtott végre. Ezen küldetésének volt egy másik alternatívája is. A legújabb kutatások szerint Hitler Rommellel kívánta a holokausztot Afrikába és a Közel – Keltre exportálni. Ennek érdekében a nem vitásan zseniális hadúr, amennyiben sikerrel jár Afrikában, úgy az akkor már Palesztinában élõ többezres zsidó népesség sorsát pecsételte volna meg. Ennek érdekében komoly kapcsolatot tartott fenn arab vezetõvel is. A náci politika ezen tervét azonban az el-alameini csata megváltoztatta. Itt került szembe a brit Montgomery tábornokkal. A brit tábornok sikere azért nem volt teljes, mert Rommel 1942 õszén betegsége miatt Németországba utazott, és konkrétan az el-alameini csatában nem vett részt. A normandiai partraszálláskor sem tartózkodott a helyszínen, aminek betudható, hogy a német hadsereg késve reagált a partraszállásra. Rundstedt-el ellentétben Rommel világosan látta, hogy a partraszálláskor kell megfogni a szövetségeseket. Ezért már az inváziót megelõzõen jelentõs védelmi rendszert igyekezett kialakítani a partoknál, többek között víz alatti bunkereket építettet. Rommel történelmi megítélését nyilvánvalóan befolyásolja az a körülmény, hogy nem tisztázott a Hitler elleni merényletben játszott szerepe. Azonban az a körülmény, hogy a Gestapo tulajdonképpen öngyilkosságba kergette 1944. október 14. napján, azt jelzi, hogy köze lehetet a sikertelen merénylethez.
A német hadvezetés azonban más dolgokban is tévedett az offenzívát illetõen. A partraszállás végül is nem ott történt, ahol azt a németek várták. A németek elképzelése az volt, hogy a partraszállás a Somme folyótól északra fog bekövetkezni. Ennek több indoka is lett volna. A csatorna itt a legkeskenyebb, ebbõl következõen a légierõ támogatása itt lenne a leghatékonyabb, és végül Németország gazdasági szívéhez, a Ruhr–vidékhez innen a legrövidebb az út. Egyébként érdekessége ennek, hogy bár Hitler minduntalan és már a tábornokok tevékenységét is korlátozva beleszólt a hadsereg vezetésébe, a partraszállás helyének meghatározásában mégis Hitlernek lett igaza, pontosabban az õ jóslata vált be. Végül is a partraszállás az Orne folyó torkolatától a Cotentin- félsziget délkeleti szegélyéig húzódott. Június 6. napjának reggeléig a szövetségesek Normandia öt partszakaszán léptek a kontinens földjére.
Maga a partraszállás természetesen nem volt „sima” ügye a szövetségeseknek. Bár lényeges volt a szövetséges csapatok légi fölénye, azonban a német csapatoknak egy körzetre való koncentrálása meghiusíthatta volna az elõrenyomulást, és könnyen zavarhatták volna az adott körzetben vissza a tengerbe a szövetségeseket, azonban a már jelzett összhang hiánya a hadseregen belül itt is éreztette a hatását. Jelentõs ellenállásba ütköztek a szövetségesek Caen városánál, és Cherbourg kikötõvárosnál is, de ezeket végül is áttörték, igaz jelentõs áldozatok árán.
Tény ugyanakkor, hogy a partraszállás sikeréhez hozzájárult az is, hogy a szovjet hadseregnek, a teheráni konferencia érelmében 1944. június 9. napjáig meg kellett kezdeni a Karéliai – földszoroson át Finnország irányába a felszabadítást, június 23. napján pedig Fehéroroszország felszabadítására kellett támadást indítani. Ez a katonai helyzet ugyanakkor megakadályozta a németek abban, hogy keletrõl átcsoportosításokat hajtsanak végre a nyugati partszakaszra.
A normandiai partraszállás negatív mérlege az áldozatok száma. Több mint 57 ezer halottja volt a szövetségeseknek, ideértve 12 ezer francia halottat és eltüntet is. A szövetségesek oldalán az eltûntek és sebesültek száma 173 ezer. Német oldalon 200 ezer halott és ugyanennyi sebesült és eltûnt személy volt. Más megközelítésben közhely, hogy egy emberélet elvesztése is sok, bár a háborúban ez az elv nem érvényesül, mint ahogy sok minden más sem. De különösen sok akkor, amikor több tízezer olyan emberéletrõl van szó, akiknek nem feltétlenül kellett volna meghalniuk. Többek között azokról az amerikai, és kanadai katonákról is van szó, akik már akkor is egy viszonylagos konszolidált jólétbõl jöttek Európába, sokuk meghalni. Persze a háború ténye érzelmi alapon nem megközelíthetõ. Az viszont már igen, hogy egy konkrét történelmi esemény kapcsán ne feledkezzünk meg azokról, akik életüket adták azért, hogy egy embertelen rezsimnek vége legyen.
Persze tudható az, hogy az Amerika Egyesült Államoknak is érdeke volt a náci rezsim letörése, mivel ha a nácik sikert aratnak Európában, és az akkori Szovjetunó ellen, akkor jöhetett volna Amerika, mint hadszíntér, és mint ellenség.
Amiért mindezt leírtam, az a következõ.
Tudvalévõ az, hogy az amerikai lakosság túlnyomó többsége, ugyanígy a kanadaiak is, vallásos érzelmûek. Jól példázza ezt a már említett Eisenhower tábornok is, aki gyermekkorában szigorú mennonita nevelést kapott, felnõtt korában hithû presbiteriánus vallású volt. De nyilvánvaló, hogy az un. közkatonák is, többségében vallásos érzelmûek voltak, amit otthonról hoztak magukkal, és többségük a bevetések elõtt is imádkozott.
Annyival tartozunk ezen emberek emlékének, akár az élõk felé is, hogy évente egyszer, a június 6. napjához legközelebbi vasárnapon, a közös imádság keretén belül egy mondat erejéig megemlékezzünk a normandiai partraszállásban elhunytakról, és a még életben lévõk emlékérõl.
Jó lenne, ha legalább ez nem felejtõdne el.
Forrás:
Britannia Hungarica
R. Holms: A D – nap, /2006/
A. Hall: Az Overlord hadmûvelet /2004/
D. Esenhower: Keresztes Háború Európában. /1982/
Dr. Petneházi Zsigmond
