Május 27-én, hétfön "unokás“ napunk volt: pünkösdi iskolaszünet miatt ránk volt a két gyerek bízva. Timó, a kisfiú 4 éves lesz, Lana a “nagylány" pedig 8. Aranyos gyerekek, söt – Lana már tudja, hogy neki 3 nagyapja van (illetve volt, miután az egyik “igazi" már eltávozott.)
Nosza, átmentünk értük a pattonwille-i óvodába (a lányka is ott várt ránk), és fogtuk öket, a következö busszal illetve villamossal kiszáltunk Stuttgartban a Wilhelma elött. (Wilhelma – ez a stuttgarti állatkert neve.)
Amikor öltöztettük Timót, azt mondja nekem: “ – Ópa! Ha te meghalsz, akkor ugye a Mennybe mész?!" – Összeborzongtam, aztán csak annyit makogtam neki, hogy remélem, hogy ez azért még jócskán odébb lesz. Majd az egésznapos állatnézés és vigyázás a gyerekekre el is felejttette velem az egészet, csak ma reggel jutott megint eszembe.
Aztán borzongva a Húgom jutott az eszembe, aki 5 és fél évesen, 1958 februárjában, egy vasárnap reggel, ahogy felkelt, így szólt: Nagyapa meghalt! Kiss-Nagyapa akkor már nagyon súlyos, fekvö beteg volt. Mindannyian elsápadtunk, Anyukám elszörnyedve mondta neki, hogy “-ugyan már, miket beszélsz Te! Honnan veszel ilyesmit?!"
Alig, hogy kimondta – csengettek az utcai kapun. Nagybátyám állt ott, sápadtan, remegö szájszéllel: “ – Apánk meghalt" – szólott könnyes szemekkel. A mai napig is egy rejtély, honnan tudta, vagy honnan álmodhatta ezt meg a Húgom. Sok – sok évvel késöbb kezdett el bennem derengeni, hogy talán az ember többre is képes, mint amiröl általában tudunk.
Timó tegnapi kijelentésén elgondolkodva, azonban inkább azt hiszem, a másik nagyszülöknél jöhetett föl a téma az elmúlásról, meg hogy majd mindannyian a Mennybe kerülünk. Talán ott jött föl a téma. Talán máshol – magától egy 4 éves gyerek ilyesmire még képtelen, hogy kitalálja, hiszen a szülök arra törekednek (törekednének), hogy a gyerekük védve legyen addig, ameddig csak lehet, a nagyvilág összes külsö behatásaitól, olyasmiktöl, amelyek léteznek, de jobb, ha minél késöbb tudjuk meg. Emiatt is, de egyáltalán nem tetszett, hogy a 4 éves kisfiú ilyen dolgokról már tud, de énszerintem halvány sejtelme sem lehet, hogy mi is az a Menny, meg, hogy meghalás. Lesz ideje még, mindezt jobban is megtudni, mint ahogy egyáltalán szeretné.
Emiatt is háborodtam föl rettenetesen azon a bizonyos 1975-évi, májusi délutánon, amikor az akkor négyéves Fiam az Ótemetö-utcai óvodából azzal jött haza, hogy “-Apa, ki az a Lenin bácsi?" – Szidtam a rendszert, szidtam az óvónöket, hogy legalább ezeket a kicsiny emberkéket kímélnék már meg a politikai hülyeségektöl. Akkor is azt mondtam: “Lesz még neki elég ideje mindezt megtudni, jobban, mint ahogy szeretné."
Habár – az a bizonyos Lenin-bácsi akkoriban talán még nagyon is ártatlan téma volt azzal a szörnyü sok tudással ellentétben, ami a ma élö emberiséget többszörös túlerövel bombázza. Az információk olyan áradatával találkozunk minden pillanatban, hogy szinte belévesz az agyunk.
Azokban a Lenin-bácsis idökben mi lényegesen kevesebb információt kaptunk. Az állam, az uralkodó szocialista-kommunista párt ügyes húzással, eröszakos gyámkodással, egyszerre két legyet ütött egy csapásra: elvonta tölünk az információkat, mondván - “Amiröl nem tudtok, amiatt ne is fájjon a fejetek!" – és ugyanakkor el is zárta elölünk a nyugati világot. Azt, hogy hogyan élnek azokban a kapitalista országokban az emberek, nem tudtuk, vagy csak nagyon keveset. Így nem vágyakoztunk, nem irígykedtünk, hogy Nyugaton milyen hangszerek, milyen erösítök, milyen motorkerékpárok, jeans-cuccok, csodaautók stb… vannak, hanem megelégedtünk tényleg azzal, amink volt, vagy ami kapható volt, mert nem is tudtunk hosszú ideig másról.
Egészen biztosan nem humanitásból zárták el elölünk a Nagyvilágot, hanem ügyesen megtervezett “agyleárnyékoló" taktikából. Na jó, nem is tudtunk sok mindenröl, nem is fájt a fejünk ilyen dolgok miatt, mint a napi háborúk, lázadások, tüntetések, villongások, rossz vagy jó politikusok (“Nekünk akkoriban csak JÓ pilitikusaink voltak!") – a Nyugat az úgy ahogy van egyszerüen csak rossz volt. Egyetlen háború létezett, a vietnami, amit az amerikai imperialisták kezdeményeztek, vagy ott volt még a chilei katonai puccs, amikor gimnáziumunk is “tüntetett" EL A KEZEKET CSILLÉTÖL! – állt a transzparenseken, aztán mi milyen büszkék is voltunk, hogy tüntethettünk.
Majd persze lassanként begyürüzött Magyarországra is a nagyvilág, a határok nyílódtak, megnyíltak, a nagy Szocialista Béketábor összeomlott, mára már odahaza is “Nyugat" lett, - van.
Élvezödik tehát a nagy szabadság. Ennek fö hordozójai a médiák. Akik révén naprakészen – bocsánat – másodpercre készen – tudunk mindent a nagyvilágról. A fö-fö-fö éllovas az Internet. A TV és rádio jóval hátrébb lemarad. Nem is ez a lényeg.
Hanem a közlések, információk mára már ellenörízhetetlenné vált iszonyú áradata. Amikor már a legkisebbek is a TV elött kapcsolják ki magukból a világot, a szörnyek, mutánsok, spongyabobok és Barbie-k kedvéért. Amikor már nem lehet megszabadulni semmitöl, mert – mindent tudunk. Amikor már a TV-ben nyilvánosan közvetítik egy haldokló utolsó perceit vagy egy szülést, egy béltükrözést, amit aztán a Youtube-on ezerszer megnézhetünk. A pornóvideók X-ezres változata az emberi aberrációról.
A perverzitássá vált fözö-showk, dzsungelcamp-abnormalitások, modell-kínzások, ilyen show-k olyan show-k, a nyilvánosan megölt angol katona gyilkosa véres kézzel és véres késsel magyarázza meg a kamerák elött a tettét – hát – néha elgondolkozom azon, hogy mi is volt jobb – amikor jóformán semmit sem tudtunk a világról, vagy ha azzal kelünk és azzal fekszünk le, hogy rossz a világ, mégrosszabbak a politikusok, ezeknél is méggonoszabbak a pénzintézetek, vagy nem beszélve arról a maroknyi titokzatos csoportról, amelyik a világot irányítja. (Ezt is a médiából tudom…).
Én pedig elveszítettem a fonalat. A normális élet fonalát. Nem tudom mit és kit kövessek. Hiszen még egészségügyben is 100 javaslatra 100 ellentmondás, cáfolat zúdul, ami ma egészséges volt, holnap már halálos méreg. A népünk eredete, története – annyi elmélet jelent már meg, amelyek egymást cáfolják ugyan, de jajj neked, ha te cáfolsz meg bármit is ezek közül, akkor a médián keresztül zúdulnak rád a magyarellenesség, hazafiatlanság vádjai. Vagy - ha ma erre a pártra szavazom akkor holnap már kisül, hogy mennyire tévedtem, de mi lesz a holnaputáni szavazással??? Vagy a mára már nyilttá és nyilvánossá vált vallásuralmi harcok, lassan elövéve az inkvizíció "szentesített“ eszközeit. Az elképesztö méreteket öltött nemzetek és kisebbségek közötti viszályok. Így váltak a médiák az emberi megnyilvánulás szinte kizárólagos monopólhelyzetet élvezö eszközeivé. Amikor elektronikus úton ma már mindenki mindenhez hozzászólhat, a demokrácia zászlaja alatt. Amikor mára már ez a demokrácia egy szörnyü káosszá alakult át. Világkáosszá. Én pedig nagyon elbizonytalanodtam.
Emiatt aztán, végül is nem marad más számomra, mint az egész világi örület-kotyvalékot egy csomóban lehúzni a WC-n, és visszatérni önmagamhoz: MAGAMBAN HINNI ÉS MAGAMBAN BÍZNI! – Mert én magamat csak a legutolsó lélegzetem után fogom csak cserbenhagyni – remélem majd valamikor még nagyon soká, és hogy Ópa akkor a mennybe fog jutni vagy máshová? Na - erröl hallgatnak a médiák, HALLGAT A VILÁG! – Pedig – talán ez a legfontosabb az életünkben, amit tudnunk kéne...
