"A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.". Olvasandó: Róma 10,1-17.

MIT ADHAT MA A REFORMÁCIÓ?

Majd’ 500 éve, 1517. október 31-én szegezte fel 95 vitatételét a wittenbergi vártemplom ajtajára Luther Márton, mellyel elindult az egész Európát felkavaró és megrázó vallási megújulás, a reformáció. Ez bizony régen volt. S ennyi év távlatából joggal tehetjük fel a kérdést is magunknak: van-e, lehet-e bármilyen üzenete e fél évezrede történt eseménynek a számunkra?

Nos, azt hiszem, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy a reformáció pusztán egy olyan középkori mozgalom volt, ami az akkorra már teljesen megromlott katolikus egyház ellen irányult. Ugyanakkor, akik egy kicsit jobban beleásták magukat a Szentírásba és a történelembe tudják, hogy a reformáció nem a középkorban született, hanem mindig is jelen volt az Egyházban. Sőt! Az igazság az, hogy már az Ószövetség is tele van olyan emberekkel, akik személyes áldozathozatalukon keresztül igyekeztek megújítani a nép Istennel való kapcsolatát, felhívva a figyelmet az igei engedelmesség szükségességére. Az egyik ilyen legnagyobb reformátornak épp az a Jeremiás számít, akinek prófétai könyvét a napokban olvassuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint. A próféta szinte minden beszéde egy-egy, a reformáció szellemében írt igehirdetés.

E gondolat mentén pedig reformátornak mondható Pál apostol is, hiszen már az I. században felveszi a harcot azokkal a tévtanításokkal, az Írás egészével szemben álló nézetekkel, melyek megpróbálták elerőtleníteni, bomlasztani, tévútra vagy épp zsákutcába vezetni Jézus Krisztus gyülekezeteit.

Ismerjük azok munkásságát is, akik – szintén már az első századoktól kezdődően – hiteles, az Igére épülő életükkel, írásaikkal és szavaikkal – igyekeztek érvényt szerezni az igaz Egyház létének és küldetésének. Az óegyházi atyák; az ókori, majd középkori papok, szerzetesek, tudósok – akik közül már akkor sokakat száműztek, megkínoztak vagy meg is öltek egy-egy az Egyházat kritizáló megnyilatkozásukért – méltán hordozhatnák a reformátori jelzőt, hiszen a közös cél, a rendíthetetlen hit és felelősségvállalás ugyanúgy jellemezte őket, mint azokat, akiknek neve összeforrt a ez ünnepünkkel. Ilyenek Luther, Zwingli és különösen Kálvin. Vagy – hogy a magyarok közül is említsek néhányat: Méliusz Juhász Péter, Dévai Bíró Mátyás, Sztárai Mihály, Szenci Molnár Albert, Károli Gáspár és természetesen Szegedi Kis István. Mindannyian ilyen, az Isten Igéjéért élő és égő emberek voltak. Akik nemcsak idejükből, erejükből vagy a pénzükből/vagyonukból voltak hajlandók áldozni, hanem készek voltak az egész életüket odaáldozni az evangéliumért.

De a reformáció velük sem állt meg. Mert a reformáció (megújulás) egy olyan folyamat, amely – néha búvópatakhoz, néha hömpölygő folyamhoz hasonlóan – nemcsak, hogy jelen volt, de jelen is van és még inkább jelen is lesz Krisztus Egyházában. Mert ma is van és folyik a reformáció. Mert ma is vannak olyan férfiak és nők az Egyházban, akik ugyanolyan hittel, tudással, lelkesedéssel, áldozat- és felelősséghordozással élnek és égnek Krisztusért, ahogy azt tették a régiek. Ez a reformáció pedig ma is hat, és megannyi következménye van a világban és az Egyházban. Nézzük csak tehát: mit adhat ma a reformáció nekünk? Mit adhat a világnak; a vallásos embereknek; és a hívőknek!?

1. Mit adhat a világnak?

Van-e köze egyáltalán a világnak, az Istennel nem törődő, vele ellenséges viszonyban lévő embereknek, a reformációhoz? Nos, azt hiszem, nagyon is van. Ugyanis minden ember Isten teremtett világába születik bele, akár hiszi ezt, akár nem. Ezt a világot pedig, Isten nemcsak teremtette, de uralja, vezeti, irányítja is, - még ha kívülről nézve ez nem is mindig egyértelmű. Így tehát, ahogy minden embernek köze van Istenhez, ugyanúgy köze van a reformációhoz, a hitben való megújuláshoz is. Azoknak, akik még távol vannak Istentől, a reformáció azt üzeni, hogy lehet és szabad új alapra helyezni az életüket. Lehet és szabad tovább nézni és látni a mindennapok történéseinél. Lehet és szabad kinyílni a felülről jövő; a múltat, jelent és jövőt magába foglaló; az igazi Életet ajándékozó Úr felé. Lehet és szabad kinyílni, és befogadni azt, akié minden hatalom mennyen és földön, s aki nélkül – egyébként sem – cselekedhetünk semmi jót az életünkben. Lehet és szabad felállni, elindulni és újat kezdeni vele, Istennel.

Így a reformáció, ami egyszersmind Isten igéjének az igaz hirdetése, odavezetheti a világot Istenhez, és megértetheti vele az igénkben is megfogalmazott igazságokat, mert: "A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.". És ne becsüljük le ezt a képességét, hiszen tudjuk: Isten igéje nem tér vissza üresen, hanem véghezviszi, amit akar és eléri célját, amiért küldte.

2. Mit adhat a vallásos embereknek?

Először is szeretném megmagyarázni, hogy mit, illetve kit értek "vallásos emberen"? Vallásos ember az, aki elhiszi, hogy van Isten; sőt, jóhiszeműen és jóindulattal viseltetik Isten iránt, de eközben a mélyebb megismerésnek mind a léte, mind a vágya hiányzik az életéből. Másképp fogalmazva: hisz ugyan Istenben, de arról, hogy hogyan élhet neki tetsző életet, saját elgondolása van.

A vallásos ember számára Isten akarata ui. csak gondolatilag az első és a legfontosabb, ezért mindig szelektál az engedelmességben. Ami tetszik és megfelel neki, azt megteszi, ami viszont nem, vagy ami már megerőltetőnek tűnik, esetleg nagyobb áldozathozatallal járna (legyen az akár lelki, akár fizikai természetű) arra könnyedén nemet mond. Az ilyen ember kimondja ugyan, hogy "legyen meg a te akaratod" (Miatyánk), de amikor döntéseket hoz, igazából mindig a saját akarata dominál.

De hadd legyek konkrét! A vallásos ember eljár a templomba, de sose kérdezi meg Istent, hogy ezt vagy azt az életében hogyan tegye. Nem kéri ki Isten véleményét/vezetését sem a munkája, sem az emberi kapcsolatai, sem a kedvteléseivel kapcsolatban.

A vallásos ember úgy gondolja, hogy Istenre csak akkor van szüksége, amikor bajba kerül, amikor emberi erővel, találékonysággal, kitartással már nem tud célt érni. Ekkor kell Isten, aki a nehézségekben emberfeletti segítséget nyújt neki. Ezzel szemben Jézus azt mondja, hogy: "Nálam nélkül semmit (semmi Istennek tetszőt, jót) nem tudtok cselekedni." Ha pedig valaki csak a szívére, gondolataira akar hallgatni ahelyett, hogy Istenre hallgatna, nagyon hamar megismeri a "csalárdabb a szív mindennél" bibliai kijelentés igazságát is.

A vallásos ember mindig elmondja Istennek az imádságait, de nincs imaélete, sosem beszélget vele. Imái monológok és nem párbeszéd. Csak beszél Istenhez, de nem hallgatja meg, amit Ő válaszol.

S végül az egyik legfontosabb jellemzője a vallásos embernek, hogy fél az ítélettől és nem biztos abban, hogy a mennybe kerül. Hallja és érti ugyan azokat az igéket, amelyek erről szólnak, ezt ígérik, ebben erősítik, mégis bizonytalan. Így is szoktuk mondani: nincs üdvbizonyossága.

Maguk a reformátorok is azért akarták megújítani az egyházat, mert rádöbbentek, hogy a vallásosságnak és az igaz hitnek nem sok köze van egymáshoz.

"Az igaz ember hitből él!" - Ez a bibliai ige vezetett Luther egyházat megújító felismeréséhez, hogy ti. Isten megbocsátó kegyelme tisztán ajándék, amelyet az ember a Jézus Krisztusba vetett hit által kap meg az Ige által. És ezt az ajándékot semmilyen egyéni teljesítménnyel nem lehet kiérdemelni, csak megköszönni és hálás szívvel elfogadni tudod. "A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által." – ami nem más, mint az Ige, írott formájában a Biblia. Mit adhat tehát a reformáció a vallásos embernek? Nos, nem többet és nem kevesebbet, mint az Igét, ami által igazi hitre juthat. Ezért volt olyan fontos a reformátorok számára – éljenek bárhol is –, hogy a Szentírást mindenkinek az anyanyelvén adják a kezébe.

"No, de – mondhatná erre valaki – van énnékem Bibliám, kérem szépen!" S valóban, sőt talán nem is csak egy. A baj csak az, hogy sokan úgy vannak a bibliájukkal, mint az egyszeri ember a használati utasításokkal: úgy üzemeli be és használja a gépét, hogy előtte nem olvasta el, nem tanulmányozta át. Aztán csodálkozik, amikor egyáltalán nem, vagy nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene. Nos, a Biblia nem valami esztétikai alkotás, ami jó, ha ott van a polcunkon, de legfeljebb akkor vesszük le onnét, ha a heti nagytakarítást végezzük. De még csak nem is egy a sok könyv közül, amibe néha azért bele-bele olvasok. A Biblia Isten ma is érvényes, ma is megszólító és ható kijelentése, szava, amellyel vezetni akar minket. Vezetni, azaz: menni, kanyarodni, ha kell gyorsítani vagy fékezni, biztonságosan az úton maradni, és – ami a legfontosabb! – célba juttatni akar minket. Márpedig mit ér az olyan KRESZ, használati utasítás, térkép, stb., amit nem használunk vagy, amit elő sem veszünk.

A reformáció a kezünkbe adta és kinyitotta nekünk a Szentírást, és ez így van mind a mai napig. Vágyottá, érdekessé teszi, mert felismerteti velünk, hogy abban van az életünk, a mi örökéletünk elrejtve.

3. Mit adhat az elkötelezett, hívő keresztyénnek?

Felületesen nézve a dolgot azt mondhatnánk: semmit. Hisz egy elkötelezett, hívő keresztyén mindenkor igyekszik Istennek engedelmes életet élni. Nála mindig reformáció van. Benne megvalósul a felolvasott páli igeszakaszban foglalt sok szép elv. Mi már új életre támadtunk fel, akikre igaz, hogy szánkkal úrnak valljuk Jézust; szívükkel hisszük, hogy feltámadt a halálból; és hisszük, hogy benne üdvösségünk van.

Adhat-e hát bármit is a hívőknek a reformáció??? Nos, azt gondolom, hogy nagyon is sokat. Ugyanolyan sokat, mint bárki másnak. Mert mindnyájan híjával vagyunk az Isten dicsőségének; és nem vagyunk érinthetetlenek a kísértésektől és a bűnöktől sem. Jó nekünk ezt mindig alázattal a szemünk előtt tartani.

A reformáció tehát először is erőt ad a hívőknek. Erőt azáltal, hogy emlékezünk rá. Emlékezünk mi is arra, hogy már előttünk is voltak keresztyén emberek, akik számára fontosabb volt az evangélium ügye, mint a saját maguké, a saját sorsuk, boldogulásuk, életük. A reformátorok nem azért emelkedtek ki kortársaik közül, mert jobban hittek Istenben, mint amazok. Hanem mert készek voltak Istenre figyelve mindent alárendelni az Ő akaratának. Készek voltak Istent, Isten Igéjét és a neki való engedelmességet elé tenni minden egyébnek. Készek voltak érte bármilyen áldozatot meghozni. És ez az állhatatos odaszánás, az erre való emlékezés erőt adhat nekünk ma is.

A másik, amit a hívőknek a reformáció adhat, hogy szolgálatba állítja őket. A reformátorok élete tetőtől-talpig, elejétől a végéig szolgálat volt. A mi szolgálatunkkal az a baj, hogy legtöbbször kimerül egy-egy vallásos aktusban. Azaz, sajnos, nem úgy van, hogy az egész életünk egy nagy, Istent dicsőítő szolgálat. Hanem van ugye az életünk (a családunkkal, munkánkkal, napi tevékenységeinkkel, kedvtelésünkkel, stb.), amiben aztán jó esetben helyet kap egy-egy – kinek több, kinek kevesebb – szolgálat is.

Megint másképp fogalmazva, nem úgy vagyunk Isten szolgái, mint akik közben persze dolgoznak, családot tartanak fent, végzik a napi rutint, gyülekezetbe járnak, és természetesen pihennek is. Hanem sokszor fordítva: miközben nagy erőbedobással ezeket végezzük (dolgozunk, családot tartunk fenn, végezzük a napi rutint, stb.), megspékeljük őket egy kis gyülekezetiséggel, áldozattal, lelkigyakorlattal.

Azt hiszem, nagy bajban volnánk, ha Isten is csak annyi időt, figyelmet és törődést áldozna ránk és szeretteinkre, amennyit mi őrá.

A reformáció egyháza vagyunk. Mi, reformátusok, talán mindközül a legjobban és leginkább. Legyünk hát erre büszkék, és éljünk azokkal a lehetőségekkel, melyeket Isten kegyelme rendelkezésünkre bocsát Jézus Krisztus által; s melyekről reformátor eleink oly sok jó bizonyságot adtak. Legyünk Krisztus-követő, bibliás, Őt szolgáló és megújulni mindig kész keresztyének. Isten segítsen minket erre. Ámen.