Békési Reformátusok

1517. október 31-én Martin Luther német szerzetes fellépésével indult el a reformációnak nevezett folyamat, amelynek eredménye nem a középkori egyetemes egyház megújulása, hanem egy sor keresztyén felekezet létrejötte volt. Az újonnan kialakuló protestánsnak nevezett egyházak tanításában közös, hogy a hit alapjának a Szentírást tekintik.

A protestáns-református hagyományokat felvállaló békési SZKIRG minden évben megemlékezik Luther mozgalmának megindulásáról. Ez alkalommal is tartanak istentiszteletet a békési templomban, amelyen részt vesznek az iskola tanulói és pedagógusai is.

A TÉMÁHOZ:

Evangélikus Élet, szöveg: dr. Hafenscher Károly

Akkor van értelme 2017-ben nagy megemlékezéseket tartani, akkor van jelentősége az ötszáz éves jubileumhoz vezető útnak, és akkor lesz maradandó hatású az ünnep, ha meg tudunk újulni. Egyenként is minél többen, az egyházban éppen úgy, mint a társadalomban: Európában és szerte a világban.

Ezért jött létre – nagyszerű, megújulásért elkötelezett emberekből – egyházunk Reformációi Emlékbizottsága, segítve az emlékezésből fakadó megújulás sokféle lehetőségét. Ezért hívta életre Magyarország kormánya a Reformáció Emlékbizottságot, hogy példát adjon a fél évezrede történtekből a mai formálódásra, a jóban való minél szélesebb körű reformálódásra. Ezért sürög-forog Európa sok országa és közössége, hogy Luther, Melanchthon, Kálvin és a reformátorok nyomán járva ma is előrevivő, az életet szolgáló utat találjon. Sőt ezen fáradozik a Vatikán számos munkatársa is, akik felismerték, hogy a reformáció nem protestáns ügy, hanem a világegyház ügye, amelynek tanulságát együtt kell levonnunk ahhoz, hogy az egyház újra meg újra Krisztus-arcúra formálódjon. Bárcsak magyar evangélikus egyházunk egésze, a magyar protestantizmus, a magyar katolikus egyház is ezen az úton járna!

Világi és egyházi környezetben ez a két kifejezés: reformáció és megújulás szinte szinonim szavakká váltak. Jogos ez? Hiszen az egyik fogalom arról szól: visszaformálódni valamire, ami korábban volt, a másik pedig arról: újat kezdeni, új irányba indulni.

Mire van hátszüksége a 21.század emberének és közösségeinek: reformációra vagy megújulásra

Érdemes tehát végiggondolnunk – bibliai alapokon –, mi is a megújulás. Amikor Jézus "új parancsolatot" ad övéinek, akkor nem valami eddig ismeretlenre hívja őket, hanem arra, ami az eredeti küldetés volt. Isten rendje: a szeretet tartja meg az életet s magát az embert. Ha újdonságként hat a bűnben élő, Istentől elszokott embernek, akkor az a cél, hogy erre az újnak érzett eredetire visszaformálódjon. A bűn a régi, az idejétmúlt, az elavult – a szeretet a mindig friss, új, megújító.

Amikor a Szentírás a pozitív, a kiteljesedő jövőt prófétálja meg, akkor hangzik az Isten szavának meghirdetése: újjáteremtek mindent. A Teremtő újra megteremti azt, ami elromlott, ami tönkrement. Újjá, azaz az eredeti, Isten által megálmodott, tökéletes és teljes világgá teremt. Az övéi pedig ilyen új emberekké válhatnak. Nem azért, mert ők már tökéletesek – hiszen Pál szavaival élve "nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem" (Róm 3,12). Azért, mert a Jézus Krisztus miatt elfogad, "leigazol" (megigazít) minket a mindenható Isten. Így vagyunk egyszerre bűnösök és igazak. Kegyelemre szorulók és kegyelemben élők.

Az élet nélkülözhetetlen eleme a megújulás. Ami él, aki él, annak meg kell újulnia. A nagy kérdés azonban ez: miből? Mi ad hozzá erőt, mi a forrása, mi az, amiből meríteni tud? Saját erőből nem megy. Önmagunkat megújítani nem tudjuk. Külső segítségre van szükségünk. Nem kirakatmegújulásról, valamiféle látszatkozmetikázásról van szó. Igazi, teljes lényünket átható, valódi megújulásról. Ehhez nem a körülmények megváltozása kell, nem is valamiféle eksztatikus vagy katartikus állapot, amely kimozdít megcsontosodott állapotunkból.

Isten tudja, mire van szükségünk! Arra, amit éppen erre rendelt az élet megújítására: igére és szentségre.

Mire van szüksége az egyháznak? Új ötletekre, rendkívüli alkalmakra? Fesztiválokra vagy nagy találkozókra? Új struktúrára, új istentiszteleti formákra? Ezek csak pótcselekvések, ha nincs lelki megújulás. Ha van, akkor mindezek pedig következményei annak. Megújítani csak a Szentlélek tud, s neki úgy tetszik, hogy ezt az ige és a szentségek által végzi.

Ezért vesszük kézbe – többek közt Luther biztatására – a Szentírást, benne pedig kutatjuk az evangéliumot. János evangéliuma nem véletlenül mondja: "Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten fia, és e hitben életetek legyen…" (Jn 20,31)

Ezért fontos, hogy vissza-visszatérve a kiindulóponthoz tudatosítsuk magunkban: meg vagyok keresztelve. Nem a magam módján hiszek valamiben, hanem a mennyei Atya gyermekeként próbálok Krisztus-követő tanítvánnyá válni.

Az élet nélkülözhetetlen eleme a megújulás. Ami él, aki él, annak meg kell újulnia. A nagy kérdés azonban ez: miből? Mi ad hozzá erőt, mi a forrása, mi az, amiből meríteni tud?

Ezért fontos, hogy az úrvacsora ismét állandó táplálékom legyen. Luther így fogalmazott: "Ha úgy éreznéd, hogy nincs szükséged az úrvacsorára, maga az, hogy hidegnek és kedvetlennek érzed magad a szentségre – eléggé mutatja, mennyire szükséged van rá." Megújulásra várunk és vágyunk. Miből? Igéből és szentségből. Ilyen "egyszerű"!

A szerző egyházunk zsinatának lelkészi elnöke, az állami Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa.